„….. És csak akkor, ha mindketten ajándékot akarnak adni, és nem jótékonyságot, a szívek közötti súrlódás révén, még a legerősebbeké is, mindegyikük melegséget hoz ki a szíve falai közül, és a melegség meggyújtja a szerelem szikráit, amíg a szerelem ruhája kialakul. Ekkor mindkettőjüket egy takaró fogja borítani, ami azt jelenti, hogy egyetlen szerelem fogja körülvenni és beburkolni őket, mivel köztudott, hogy a Dvekut [Összetapadás] kettőt egyesít egybe.
És amikor az egyik elkezd érezni barátja szeretetét, az öröm és az élvezet azonnal felébred benne, mert a szabály az, hogy az újdonság szórakoztat. Barátja iránta érzett szerelme új dolog számára, mert mindig is tudta, hogy ő az egyetlen, aki törődik a saját jólétével. De abban a pillanatban, amikor rájön, hogy barátja törődik vele, ez mérhetetlen örömöt vált ki belőle, és többé nem tud magával törődni, mert az ember csak ott tud fáradozni, ahol örömöt érez. És mivel örömöt kezd érezni abban, hogy törődik barátjával, természetesen nem tud magára gondolni…”
Rabash, 40. levél
Alapértelmezés szerint mindannyian fogságban vagyunk.
Egy „én” nevű szűk cellába születünk.
Falait az öröm és a fájdalom számításai építik.
Levegője a folyamatos aggodalom: Mi lesz velem?
Vasrácsai a félelem, a büszkeség, az irigység, az összehasonlítás, az önigazolás.
Eleinte nem is érezzük a börtönt. „Életnek” nevezzük.
És ebből a cellából építjük családjainkat, karrierünket, nemzetünket – sőt, spirituális utjainkat is –, miközben az önérdek zsarnoka csendben ül a szívünk trónján, és minden mozdulatunkat diktálja.
Minden köztünk lévő elválasztottság, minden rejtett gyűlölet, minden háború a történelemben és a saját otthonunkban – egyetlen gyökérből fakad: mindannyian bezárkózunk önmagunkba, képtelenek vagyunk kilépni a saját hasznunk határain.
Még ha ezt felismerjük is, tehetetlenek maradunk.
Hogyan tud egy fogoly kinyitni a saját láncait, ha a kezei meg vannak kötve?
Hogyan tud valaki felemelni magát a saját haját meghúzva?
Hogyan tud az ego legyőzni az egót?
Nem tud.
Senki sem tud kiszabadulni abból a börtönből, amelybe született.
És mégis – van egy megoldás.
Egy egyedülálló, praktikus, szinte hihetetlen módszer: egymást szabadítjuk meg.
Nem prédikálással.
Nem erkölcsi nyomással.
Nem önmagunk elnyomásával.
Hanem egy különleges környezet – egy élő, lélegző „laboratórium” – megteremtésével, ahol mindenki nem közvetlenül saját magán dolgozik, hanem mások gondozásán.
Egy ilyen helyen valami csodálatos dolog kezdődik.
Amikor kézzelfoghatóan érzem, hogy valaki törődik velem – őszintén, önzetlenül, számítás nélkül –, az sokkolja a rendszeremet. Ez egy újdonság, amit az egóm nem tud feldolgozni.
Egész életemben azt hittem, hogy egyedül törődöm magammal.
Egész életemben azt hittem, hogy ha nem gondolok magamra, senki más sem fog.
És hirtelen melegséget érzek egy másik szívből.
Ez a melegség megolvaszt valamit, ami bennem megfagyott.
Ez nem filozófia. Ez nem képzelet. Ez ösztönös.
Abban a pillanatban, amikor érzem, hogy valaki valóban jobban akarja a lelki sikereimet, mint a saját kényelmét, valami bennem ellazul. A végtelen számítások magamról enyhülnek. Új öröm jelenik meg – az öröm, hogy törődöm másokkal.
És itt rejlik a titok: az ember csak ott tud keményen dolgozni, ahol örömét leli.
Ha örömöt kezdek érezni abban, hogy törődöm veled, természetesen abbahagyom a magammal való megszállott foglalkozást.
Ez a felszabadulás kezdete.
A spirituális csoportban megpróbálunk olyan körülményeket teremteni, amelyek hasonlítanak az anyaméhhez. Egy helyet, ahol az ember úgy érzi, hogy minden lényeges spirituális igényét kielégítik, támogatják, befogadják – anélkül, hogy kérnie kellene.
Nem anyagi értelemben. Nem külsőleg.
Belsőleg.
Együtt összpontosítunk egy közös törekvésre: hogy feltárjuk egymás között a tiszta, önzetlen szeretet és adakozás minőségét – a Teremtő minőségét.
Megpróbáljuk legalább ideiglenesen magunk mögött hagyni minden más gondot. Nem azért, mert azok nem fontosak, hanem mert valami örökkévalót építünk.
Amikor egy ilyen szeretet körülveszi az embert – még ha csak kissé is –, akkor nem maradhat passzív.
Szégyelli, hogy ilyen ajándékot kap ingyen.
És ez a szégyen szent.
Arra készteti, hogy viszonozza.
Hogy részt vegyen.
Hogy szolgáljon.
Így kezdődik a szeretet körforgása.
De az út nem romantikus.
Amikor őszintén belépek ebbe a környezetbe, fájdalmas dolgot fedezek fel: beteg vagyok.
Az egóm nem egy apró hiba. Rákos daganat – kizsákmányoló, felfaló, alattomos, könyörtelen.
És rájövök: nem tudom magamat közvetlenül meggyógyítani.
Nem tudok egyedül kilépni a saját bőrömből.
Nem tudom egyedül kijavítani a saját észlelésemet.
De elősegíthetem a teljes egész gyógyulását.
És csak egy egészséges egész tudja meggyógyítani a kijavítatlan részét.
Itt van a paradoxon: soha nem kell aggódnom a saját kijavításom miatt. Ha valóban aggódom a köztünk lévő kapcsolat tökéletessége miatt – ha teljes mértékben befektetem magam mások sikerébe és lelki jólétébe –, akkor a rendszer maga kezdi el kijavítani engem.
Spirituális „énem” nem az egoista érzéseimben lakozik.
A többiek vágyaiban lakozik.
Az igazi lelkem közöttük szétszórva van.
Ha új szándékkal – tiszta, önzetlen, feltétel nélküli – kapcsolódok az ő törekvéseikhez, akkor összegyűjtöm a saját lelkem darabkáit.
Nem magamon keresztül lépek be a spiritualitásba, hanem rajtad keresztül.
Így még egoista szempontból is világossá válik: ha spirituálisan sikeres akarok lenni, ha meg akarom közelíteni életem célját, akkor meg kell tanulnom és alkalmaznom kell a „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” törvényt.
Nem szlogenként.
Hanem gyakorlatként.
Ez a kölcsönös garancia.
Egyrészt el kell hinnem, hogy barátaim már tökéletesek, már kapcsolódnak a Teremtőhöz. Hogy ők egy kijavított egész részei.
Másrészt látom a hibáikat.
De ezek a hibák nem az övék – az enyémek. Ezek a megítélésem repedései.
Ez is segítség felülről. Feladatot ad nekem: imádkozni értük, igazolni őket, támogatni őket, nagyszerűnek látni őket.
És a legradikálisabb pont:
Bár a kölcsönös garancia kölcsönösnek kell lennie, az én szemszögemből én vagyok 100%-ban felelős.
Nem várhatok.
Nem számolhatok.
Nem mondhatom: „Amikor ők megváltoznak, én is megváltozom.”
Teljesen, feltétel nélkül kell adnom a garanciát, anélkül, hogy ellenőrizném, ki érdemli meg.
Csak miután mindent megtettem a részemről – miután adtam melegséget, támogatást, szeretetet, felelősséget – fogom hirtelen felfedezni, hogy ők is végig adtak.
De ezt korábban nem láttam.
A kölcsönös garancia nem egyenlők közötti szerződés.
Ez egy hitbeli ugrás a szeretetbe.
Ez az a döntés, hogy a spirituális életem teljes mértékben mások jólététől függ.
Ez a bátorság, hogy kilépjünk az „én” börtönéből, és belépjünk a közös szívbe.
És amikor két szív is elkezd melegíteni egymást, a súrlódás szikrát gyújt.
A szeretet takarója kialakul.
Kettőből egy lesz.
És ebben az egységben valami új tárul fel – nem mint ötlet, hanem mint élő jelenlét:
A ragaszkodás minősége.
Az igazi szabadság íze.
Az igazi emberi élet kezdete.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás