„….. Meg kell ismernünk annak okát, hogy miért érezzük nehézséget, amikor a Teremtő előtt akarjuk megsemmisíteni önmagunkat, és nem törődünk a saját hasznunkkal. Az ember olyan állapotba kerül, mintha az egész világ megállt volna, és csak ő lenne jelen a világban, és elhagyja családját és barátait, hogy megsemmisüljön a Teremtő előtt.
Ennek egyszerű oka van, amit „hit hiányának” nevezünk. Ez azt jelenti, hogy az ember nem látja, kinek semmisíti meg önmagát, vagyis nem érzi a Teremtő létezését. Ez nehézséget okoz neki.
De amikor elkezdi érezni a Teremtő létezését, lelke azonnal vágyik arra, hogy semmisítse önmagát és kapcsolódjon a gyökérhez, hogy benne legyen, mint egy gyertya a fáklyában, minden gondolat és ok nélkül. Ez azonban természetesen jön, ahogy a gyertya eltörlődik a fáklya előtt.
Ebből következik, hogy az ember munkájának lényege csak az, hogy megérezze a Teremtő létezését, vagyis érezze a Teremtő létezését, hogy „az egész föld tele van dicsőségével”, és ez lesz az ember egész munkája. Vagyis az ember minden energiáját, amit a munkába fektet, csak ennek elérésére fordítja, és semmi másra…
— Shamati, Baal HaSulam
Van valami ijesztő abban a gondolatban, hogy eltűnünk.
Nem a halálban.
Nem a menekülésben.
Hanem abban, hogy tudatosan, aktívan, önként felhagyunk azzal, hogy a valóság középpontjaként létezzünk.
A kabbalista nem misztikus álmodozó. Ő a percepció empirikus tudósa. Kíméletlen őszinteséggel kutatja a valóságot, amíg meg nem találja a sokkoló következtetést: soha senki más nem cselekedett itt, csak egyetlen, jóságos, teremtő és irányító Erő.
És ennek a tudósnak a legnagyobb felfedezése nem a kozmoszról szól.
Hanem önmagáról.
Felfedezi, hogy soha nem cselekedett.
Minden gondolat, minden vágy, minden számítás, minden mozdulat – mind az egyetlen Erő kifejezése volt. És amikor ez a felismerés teljes lesz, valami rendkívüli történik:
Eltűnik.
Nem a semmibe.
Hanem az átláthatóságba.
Egy tiszta megfigyelő marad – független, világos, képes ellenőrizni és igazolni, hogy valóban nincs más, csak az egyetlen jóságos Erő.
Ez nem néhány kiváltságosnak fenntartott privilégium. Ez maga az emberi cél.
De miért olyan nehéz?
Miért, amikor megpróbálom semmissé tenni magam, úgy érzem, mintha a világ megfagyna? Mintha mindent feladnék? Mintha elveszíteném magam?
Mert még nem érzem, kinek semmisítem meg magam.
A Teremtő érzése nélkül az önmegsemmisítés halálnak tűnik. Fulladásnak tűnik. A sötétségbe való eltűnésnek tűnik.
De abban a pillanatban, amikor még egy szikra is érzékelhető a jelenlétéből – még ha halványan is –, a lélek vágyik arra, hogy feloldódjon benne, mint egy gyertya a fáklyában. Nincs szükség logikára. Nincs szükség kényszerre. A semmisítés természetessé válik.
A nehézség nem az önmegsemmisítésben van.
A nehézség az érzés hiányában van.
Baal HaSulam írja, hogy egész munkánk csak abban áll, hogy érezzük, hogy „az egész föld tele van az Ő dicsőségével”.
Csak ennyi.
És mégis, az ehhez az érzéshez vezető út paradox.
Egyrészt aktívan, tudatosan kell dolgoznunk ennek az állapotnak az elérése érdekében. Meg kell vizsgálnunk, elemeznünk, összehasonlítanunk, választanunk. Felfednünk kell egoizmusunk teljes mértékét – azt a tisztán önközpontú, elszigetelő, rákosszerű erőt, amely azt állítja: én cselekszem. Én döntök. Én létezem.
Másrészt minden erőfeszítésünk végül oda vezet, hogy rájövünk, hogy soha nem cselekedtünk.
Ez az aktív eltűnés.
Olyan, mint egy elzáródott artéria kitisztítása a testben. Az ego a vérrög – sűrű, elzáró, az élet áramlását elfojtó. Amíg „én” ragaszkodom ahhoz, hogy forrásként létezzek, az élet stagnál. Bekövetkezik a bomlás.
De amikor tudatosan eltávolítom magam a középpontból – amikor egy üres teret hozok létre ott, ahol korábban „én” álltam – valami csodálatos történik.
Az életet adó Erő áramlik.
Nem azért, mert én teremtettem.
Nem azért, mert kiérdemeltem.
Hanem azért, mert abbahagytam a blokkolását.
Ez nem passzivitás. Ez a lehetséges legaktívabb munka.
Folyamatosan fel kell tárnom az ego jelenlétét – számításait, büszkeségét, dominálni és túlélni akarását – és ahelyett, hogy frontálisan harcolnék ellene, el kell fednem egy láthatatlanná tévő köpennyel. Nem pusztítom el az egót. Átlátszóvá teszem.
Csak a kontraszt révén érzékelünk. Csak az ego sötétségével szemben ismerhetjük fel a jóság tiszta fényét. Az ego az a kapcsoló, amely lehetővé teszi számunkra a választást. Az a negatívum, amelynek szemben a pozitívum kinyilatkozik.
És végül rájövünk, hogy még az ego is azért lett odahelyezve, hogy segítsen nekünk elérni ezt a felismerést.
Semmi sem volt ellenünk.
Minden előkészület volt.
De ezt a munkát nem tudom egyedül elvégezni.
Nem érzem a Teremtőt. Minőségileg ellentéte vagyok. Hogyan tudnék semmissé tenni valamit, amit nem érzékelek?
Ezért kaptuk a világot.
Ezért léteznek más emberek.
Ezért nélkülözhetetlen a kis spirituális csoport.
A barátok nem véletlen társaságok. Pontosan nekem választott szűrők.
Rajtuk keresztül gyakorlom a eltűnését.
Amikor egy barátom előtt semmissé válok, amikor az ő vágyait az enyémek elé helyezem, amikor a hibái helyett az érdemeit próbálom látni, akkor azt az üres teret vésem ki magamban.
A csoport laboratóriummá válik.
Tisztító kamrává.
Élő artériává, amelyen keresztül megtanulom átengedni az életet.
Minden önmegsemmisítő cselekedet kiszélesíti a csatornát.
Minden megadás csiszolja az átlátszóságot.
Fokozatosan egy új állapot alakul ki: átmeneti csatornává válok. Vezetékké. Olyan hellyé, ahol az egyetlen jóságos Erő akadálytalanul működhet.
És akkor kiderül a paradoxon:
Egyrészt már nem létezem.
Másrészt pontosan azért, mert aktívan elértem ezt a nem-létezést, válok a teremtés partnerévé.
Elősegítem az életet.
Nem azáltal, hogy érvényesítem magam.
Nem azzal, hogy bizonyítom magam.
Nem azzal, hogy dominálok.
Hanem azzal, hogy eltűnök.
Ahhoz, hogy ezt elérjük, a Teremtő fontosságának elsöprővé kell válnia. A spirituális csoport légkörének olyan kézzelfoghatóan kell emelnie az Ő nagyságát, hogy az felülmúlja az önbecsülést, az ösztönt, a büszkeséget és a túlélést.
Csak akkor válik természetessé a megsemmisülés, amikor az Ő jelenléte valóságosabbá válik, mint az én egóm – mint egy gyertya egy fáklya előtt.
Akkor az eltűnés már nem ijesztő.
Felszabadulássá válik.
És ebben a átlátszó állapotban – ahol az „én” már nem gátolja az áramlást – az egész föld valóban tele lesz az Ő dicsőségével.
És az élet végre szabadon áramolhat rajtam keresztül.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás