Nincs más választás, csak a környezet

„… Ebből következik, hogy Mózes kérdése helyénvaló volt. Azaz, intellektuálisan megértjük, hogy ha betartjuk a Tórát és a Mitzvotot, amelyeket a Teremtő parancsolt, akkor az a rend, hogy ha az igazság útján járunk, a munka biztosan erősebb lesz, mivel az igazság útján haladunk, míg a Lo Lishma nem az igazság útján van.

Ezért, amikor Mózes a Teremtő nevében beszélt, a munka erősebbnek kellett volna lennie, vagyis az igazság minőségével kellett volna legyőzni a gonoszt. De mit látott Mózes? Írva van: „Amióta a fáraóhoz mentem, hogy a Te nevedben beszéljek, ő ártott ennek a népnek”, vagyis a gonosz legyőzésének munkája nehezebbé vált. Más szavakkal, nemcsak hogy nem lettek jobbak, vagyis nem lett több erejük a gonosz legyőzésére, hanem éppen ellenkezőleg, a gonosz még több erőt nyert.

Az igazság azonban az, hogy mielőtt megértjük, mit jelent mindent megtenni az adakozás érdekében, az emberben lévő gonosz nem mutatja annyira ellenállását, mivel helyet kap, miközben a Tórával és a Mitzvákkal foglalkozik. Amikor azonban a test meghallja, mit jelent adni a Teremtőnek, és nem kapni semmit a saját érdekében, vagyis teljesen ki akarja gyomlálni a gonoszt, és nem ad neki teret a Tóra és a Mitzvák gyakorlásában, természetesen minden erejével ellenáll, és nem engedi, hogy eltöröljék…”

Rabash, Mit jelent az, hogy mielőtt az egyiptomi miniszter elbukott, kiáltásukra nem érkezett válasz a munkában?

Van egy pillanat az úton, amikor minden bennünk kiált: Egyre rosszabb lesz.

Nem könnyebb, nem világosabb, nem inspirálóbb – hanem sötétebb, nehezebb, fullasztóbb.

Az igazság nevében jöttünk beszélni, és a fáraó kegyetlenséggel válaszol.

Adni jöttünk, és az ego felemelkedik, mint egy zsarnok, akit nem lehet letaszítani a trónról.

És ez a pillanat – ez a töréspont – nem hiba.

Ez a jel, hogy a munka végre megkezdődött.

Mielőtt az adakozás igénye felébred, a gonosz csendben van. Együttműködik.

Megengedi a Tórát, a cselekedeteket, a szokásokat, sőt az inspirációt is – mindaddig, amíg ő uralkodik a szándék felett.

De abban a pillanatban, amikor a teremtett lény meghallja az elviselhetetlen szavakat: „nem magadnak”, abban a pillanatban, amikor a szívét arra kérik, hogy gyökerezze ki saját szuverenitását, a gonosz felfedi valódi arcát.

Minden erejével ellenáll, mert érzékeli a kihalást.

Ez az ellenállás nem kudarc.

Ez a teremtés anyagának kinyilatkoztatása.

A Teremtő vágya az, hogy jót tegyen – hogy a teremtett lényt az örökkévalóságba, a teljességbe, a valóság teljes elérésébe vezesse.

De egy báb nem fogadhatja be ezt a jót.

Csak egy független lény fogadhatja be – aki úgy érzi, ez az én vágyam, ez az én elérésem, ez az én adásom.

Ehhez egy edényt kell építeni.

Nem adni. Építeni.

Rétegről rétegre. Ütésről ütésre. Vágyról vágyra.

Ezért a befogadási akarat számtalan szakaszon keresztül ereszkedik le.

Ezért kerül a legtávolabbi helyre, egy olyan távoli világba, ahol az ember már nem érzi a gyökereit, nem tudja, honnan jött, hogy látja-e, támogatja-e vagy törődik-e vele valaki.

És ott, abban a sötétségben, a szenvedés a vágy mellé kerül – nem büntetésként, hanem fejlődésként.

A szenvedésből megszületik az elme.

A hiányból felébred egy kérdés: Mi az élet értelme?

Először az állati kérdés – étel, kényelem, túlélés.

Aztán az emberi – pénz, becsület, tudás.

Amíg a vágy meg nem osztódik, és valami soha nem látott megjelenik: a vágy forrása maga kezd csillogni.

Két kép jelenik meg ugyanabban a szívben.

Az egyik elrejti a Teremtőt.

A másik felfedi Őt.

Az elrejtő erőt Fáraónak hívják.

A felfedő erőt Teremtőnek hívják.

És közöttük az ember megosztott.

Ezt a megosztottságot száműzetésnek hívják.

A száműzetés nem földrajzi hely.

Az az érzés, hogy valami áll köztem és a valóság forrása között, köztem és minden történés oka között.

A megváltás nem menekülés.

Hanem tisztaság – minden érzékszervünkkel látni, hogy a Teremtő mindennek a forrása, hogy Ő mindent megtesz.

De ez a tisztaság nem jöhet létre megkülönböztető képesség nélkül.

A megkülönböztető képesség pedig nem születhet konfliktusok nélkül.

Ha a fáraó nem kapna csapásokat, az edények nyersek maradnának.

Ha a Teremtő nem küldene minket újra és újra a fáraóhoz, soha nem szerezhetnénk érzékenységet, mélységet vagy valódi érzékelést.

Csak egy egyszerű fényt látnánk, amely kitölti a valóságot, megértés, ízlés és kapcsolat nélkül.

Így az csapások építenek minket.

A sötétség formálja az edényt.

Minden tagadás növeli a hiányt, amíg az el nem éri a Teremtő méretét.

És itt rejlik a nagy veszély.

Ahogy a hiány növekszik, a sötétség mélyül.

Minél többet haladunk előre, annál inkább távolinak, ellentétesnek, érdemtelennek érezzük magunkat.

Ez az egyiptomi sötétség. Éjfél. Az exodus éjszakája.

Egy ember egyedül nem tud túlélni ezt.

Itt megjelenik a választás.

Nem a tulajdonságok választása – bennünk semmi sem gonosz természeténél fogva.

Nem a vágyak elnyomásának választása – az a teremtés egy részének megölése lenne.

Az egyetlen választás a környezet.

Vagy a Teremtő nyomja hátulról a szenvedésen keresztül, vagy a környezet húzza előre az értelemmel.

Nincs harmadik erő.

A környezet – könyvek, tanár, barátok, csoport – nem pszichológiai értelemben vett támogatás.

Ez egy spirituális méh.

Ez építi fel azt a vágyat, amellyel később az ember a Teremtőhöz fordulhat.

Ez védi az embert attól, hogy elmeneküljön a küzdelemből, amikor a keserűség elviselhetetlenné válik.

Ez édesíti a szenvedést azzal, hogy összeköti a céllal.

A környezet nélkül az idő kegyetlenül elnyúlik.

Ugyanazok az állapotok ismétlődnek évtizedeken, sőt életeken át.

Az ember elmenekül, „normálisan” él, újra szenved, újra kérdez, és végül visszatér ugyanahhoz a kérdéshez: Mi az élet értelme?

Csak most már fáradtabb. Megsebzettebb. Tudva, hogy semmi sem változott.

A környezettel az idő sűrűsödik.

Ami évszázadokat vehet igénybe, napok alatt megtehető.

Ami csapásokat igényelne, irigységgel, inspirációval és közös vágyakozással érhető el.

Ugyanaz a hiány épül fel – de édességgel, céllal, tudatossággal.

A fejlődés nem a kudarc hiánya.

Hanem a helyes kudarc.

Minden kudarc egy üres vágyat fed fel.

Minden üresség a jövőbeli kinyilatkoztatás helyszíne.

Egy állapot akkor ér véget, amikor keserűsége teljes mértékben érezhető.

Ekkor önmagától megszületik a következő állapot.

Ez a felemelkedés: több távolságot, több ellenállást, több hiányt érezni – mégis kitartani.

Nem erővel, hanem támogatással kitartani.

Az íz csak az éhség és a kielégülés határán érezhető.

Éhség nélkül nincs íz.

Belső megtörés nélkül nincs jó vagy rossz, fény vagy sötétség érzése.

Senki sem születik kabbalistának.

A spirituális vágy a szenvedésből faragódik ki, szemenként.

Nincs rövidítés, nincs külső segítség.

Csak egy választás: lerövidíteni az utat, vagy megnyújtani.

És így, újra és újra, visszatér a következtetés – csendes, kompromisszumok nélküli, kegyes a kegyetlenségében:

Nincs más választás, csak a környezet.

Nem azért, mert gyengék vagyunk.

Hanem azért, mert így rendezte el a Teremtő a szabadságot – hogy saját kezünkkel építsük meg azt az erőt, amely visszavezet minket Hozzá.