Az öröm, hogy felismerjük a gonoszt magunkban

„….. A válasz a kérdésre, hogy miért küldte neki a Teremtő az alázatosság állapotát? Azért, hogy az ember meglássa az igazságot, vagyis azt, hogy a befogadni akarás mit hajlandó megtenni az önszeretet növelése érdekében, hogy nem törődik semmivel, és bármit megtesz, ami örömet okoz neki.

Ebből következik, hogy a Teremtő minden alkalommal segít neki meglátni valódi állapotát. Vagyis ez el volt rejtve a szívében, és ő nem látta a betegségét. Ezért jött a Teremtő segítsége, és feltárta előtte a betegség súlyosságát. Más szavakkal, nem kell azt hinnünk, hogy a fogadásra való akarat rossz dolog. Ehelyett most ő maga látja ezt. Ez hasonló ahhoz, amikor valaki látja, hogy valami baj van vele, és kórházba megy vizsgálatokra és röntgenre. A vizsgálatok kimutatják, hogy bizonyos betegségekben szenved, például szívbetegségben és tüdőbetegségben is. A családtagok panasszal fordulnak a kórház vezetéséhez: „Egy kicsit lázas, de nem veszélyes betegséggel hoztuk ide a fiúnkat, és önök, azaz az orvosok és a röntgen, halálos betegségeket okoztak a fiunknak.”

Ugyanez vonatkozik ránk is. A fogadásra való akaratunk nem volt olyan rossz, hogy veszélyes lett volna. Amikor idejöttünk dolgozni, azt mondták nekünk, hogy hamarosan elérjük azt a teljességet, amiről a bennünk lévő gonoszságról gondoltunk. De hirtelen, az általad végzett vizsgálatok és tesztek után látjuk, hogy a bennünk lévő gonoszság nagyon veszélyes, hogy megölhet és elveszítheti a spirituális életünket…”

Rabash, Mely a két cselekvés a zuhanás során?

Vannak olyan állapotok, amikor semmi sem akarja bennem a spiritualitást.

Nem utasítja el – egyszerűen nem ismeri el.

Ezek nem drámai állapotok.

Csendesek, nehezek, gyakorlatiasak.

Olyanok, ahol a szavak még léteznek, a keret még létezik, a szokások még léteznek – de a belső impulzus eltűnt.

Rabash ezt temetésnek nevezi.

Nem büntetésnek.

Nem kudarcnak.

Javításnak.

Valami bennem meghalt – nem maga a vágy, hanem az, ahogyan használom.

És először kérnek tőlem, hogy ne élesszem újra, ne javítsam ki, ne igazoljam – hanem ne használjam.

A temetés önmérséklet.

Az a döntés, hogy ez a szándék többé nem élhet bennem.

Nem azért, mert gyenge, hanem mert ellentétes.

Először ez veszteségnek tűnik.

De lassan egy másik érzés jelenik meg:

Kezdem érezni a bomlás szagát.

A magának szóló szándék elkezd rothadni – nem biológiailag, hanem szellemileg.

Rétegről rétegre látom, hogyan hajlik befelé minden számítás, hogyan minden mozdulat, ami egyszer „természetesnek” tűnt, valójában az életnek álcázott elválasztás.

Ez a szakasz elviselhetetlen az egó számára.

Siettetni akar.

Feltámadást akar bomlás nélkül.

Spiritualitást akar fordulat nélkül.

De a bomlás pontos.

Olyasmit tanít nekem, amit a feltámadás nem tud.

A bomláson keresztül rájövök, hogy a vágy önmagában ártatlan.

Hogy élhetne – erőteljesen –, ha csak az iránya megfordulna.

Hogy a romlás helye rejti magában az adakozás lehetőségét.

Csak amikor ez a felismerés teljes – nem intellektuális, nem érzelmi, hanem ténybeli –, akkor válik lehetségessé valami új.

Nem felemelkedés.

Nem megvilágosodás.

Egy kérés.

A feltámadás nem erőfeszítésből fakad.

A készenlétből fakad.

Ugyanaz a vágy keletkezik, de már nem az enyém, hogy úgy használjam, mint korábban.

A munka anyagaként keletkezik – nem az örömért.

Az élet visszatér, de nem a régi élet.

Ezért a munka soha nem a fejben kezdődik.

Először a testben történik a cselekvés.

Cselekszem, kapcsolatba lépek, visszafogom magam, megjelenek – ízlés, megértés és egyetértés nélkül.

Ezeket a cselekvéseket a Tóra ízének nevezik.

Ezek nem magyarázatok.

Érzések, amelyek csendesen terjednek a spirituális vágy belsejében.

Egyfajta belső táplálék, amelyet nem lehet megfogalmazni, csak felhalmozni.

Csak később – néha sokkal később – kezd kialakulni a spirituális intellektus.

Ez a spirituális intellektus nem betekintés.

Nem tisztaság.

Felismerés.

Cselekedeteimből kezdem felismerni az Ő cselekedeteit.

Abból, hogy zavarodott vagyok, késlekedek, ellentmondok, zavarodott vagyok – kezdek látni, hogyan működik velem.

A zavarok nem megszakítások.

Kommunikációk.

Amikor zavar érkezik, eltemet engem.

Csak azt érzem.

Nincs helye értelmezésnek, csak súlynak.

De aztán, időnként, megjelenik egy kis megvilágosodás – nem távolítja el a sötétséget, csak feltárja.

És ebből a kontrasztból tanulok.

Megtanulom, hogy a sötétség nem hiánya, hanem elrejtése.

Hogy a zavarodottság nem véletlenszerűség, hanem pontosság.

Hogy Ő nem vonul vissza – hanem átrendezi a dolgokat.

Lassan elkezdek elszakadni a vágytól.

„Ez az edény” – megtanulom mondani.

„És ez nem én vagyok.”

Abban a pillanatban valami alapvető születik:

A spirituális értelem és a spirituális vágy.

A spirituális vágy továbbra is cselekszik – néha mechanikusan, néha vonakodva.

A spirituális értelem megfigyelni, egyetérteni, igazodni kezd.

Nem azért, hogy titkokat fedjen fel – azok továbbra is lehetetlenek –, hanem hogy megőrizze őket.

Mert a spiritualitásban a „tiltott” nem azt jelenti, hogy tilos.

Azt jelenti, hogy még nem lehetséges.

És így folytatódik a munka: temetés temetés után, bomlás bomlás után, kis újjászületések, amelyek soha nem jönnek egyszerre.

Ha ezeken az állapotokon keresztül kapcsolatban tudok maradni – ha ellenállok a sírból való menekülés késztetésének – akkor még a temetés is találkozási hellyé válik.

Nem kinyilatkoztatás.

Nem fény.

Hanem hűség.

És néha ez máris az élet.