„Az imádságnak három feltétele van:
- Hinni abban, hogy Ő meg tudja menteni. Bár ő a legrosszabb helyzetben van kortársai közül, mégis: „Túl rövid lesz-e az Úr keze, hogy megmentse?” Ha nem így van, akkor „a Földesúr nem tudja megmenteni edényeit”.
- Nincs több választása, mert már mindent megtett, amit tudott, de nem látott gyógymódot a helyzetére.
- Ha Ő nem segít neki, akkor jobb, ha meghal, mint ha él. Az imádság azt jelenti, hogy „elveszett a szívben”. Minél jobban elveszett valaki, annál nagyobb az imádságának mértéke. Nyilvánvaló, hogy aki nem él luxusban, az nem olyan, mint aki halálra ítélték, és csak a kivégzés hiányzik, és már vasláncokkal megkötözték, és ott áll, és az életéért könyörög. Biztosan nem fog pihenni, aludni, vagy akár egy pillanatra is elterelni a figyelmét az életéért való imádkozásról.
Baal HaSulam Shamati 209., Az imádkozás három feltétele
Az imádkozás önítélet.
Nem másokról.
Nem a világé.
Nem a körülményeké.
Az imádság az, amikor meztelenül állok az igazság előtt, hogy ki vagyok – és ki nem vagyok.
Az, amikor merem megnézni a jelenlegi állapotomat az állapot mellett, amelyet elérni teremtettek, és a kettő közötti távolság sikít.
Téged akartalak.
Rólad beszéltem.
Rólad tanultam.
Magamnak és másoknak magyaráztalak.
De amikor a szívemet a Tiéddel mérlegelem – amikor a szándékaimat a szeretettel, a gondolataimat az adakozással, a cselekedeteimet az önmegsemmisítéssel mérlegelem – remegek.
Mert ami bennem él, az nem Te vagy.
Hanem én.
Önző.
Elkülönült.
Kalkuláló.
Hideg ott, ahol tűznek kellene égnie.
És ez a felismerés elviselhetetlen.
Nem intellektuálisan.
Nem filozófiailag.
Exisztenciálisan.
Világossá válik, hogy ezek a tulajdonságok – a természetem – nem csak „tökéletlenségek”.
Mérgek.
Halálosak a kapcsolatra nézve.
Elviselhetetlenek az abszolút szeretet jelenlétében.
De ezt soha nem tudhattam volna meg,
ha nem próbáltam volna szeretni.
Soha nem tudtam volna megnevezni a gonoszt
ha nem köteleztem volna el magam a jóság mellett.
Csak akkor, amikor kötődöm a barátaimhoz, csak akkor, amikor újra és újra megpróbálok kilépni önmagamból, hogy másokat úgy érezzek, mint magamat, hogy az ő vágyaikat a sajátjaim elé helyezzem, csak akkor emelkedik fel az igazság, mint egy penge.
Látom, hogy nem tudom.
Nem egy kicsit.
Nem részben.
Nem őszintén.
És akkor a rejtettség még szigorúbbá válik.
Nem feded fel Magad közvetlenül.
Emberek mögé bújsz.
A súrlódások mögé.
A csalódások mögé.
A sikertelen kapcsolatok mögé.
Azt mondod: Menj a barátaidhoz.
És én megyek.
És kudarcot vallok.
Újra.
És újra.
És újra.
És itt rejlik a kegyetlenség.
Mert a világ minden más részén a kapcsolatok működnek.
A csapatok összekovácsolódnak.
A partnerek egyesülnek.
Az emberek közös célért áldozzák fel magukat.
De itt – pontosan azért, mert a cél Te vagy – minden összeomlik.
Nincs haszon.
Nincs jutalom.
Nincs érzelmi kompenzáció.
„Mit kapok ebből?”
És a válasz csend.
Így a szív visszahúzódik.
A kezek leereszkednek.
A lélek lemond.
És mégis – nem engedsz elmenni.
Minél jobban próbálok kapcsolódni, annál inkább kiderül a szétválasztottság.
Minél jobban törekszem a szeretetre, annál inkább felébred a gyűlölet.
Amíg a szakadék elviselhetetlenné válik.
Amíg a távolság a kellő és a valós között fájdalommá válik, amit nem lehet enyhíteni.
Itt születik meg az ima.
Nem a szavakból.
Nem a szövegekből.
Nem a szép szándékokból.
A kétségbeesésből.
Abból a pillanatból, amikor világosan látom:
Nincs erőm.
Nincs elmém.
Nincs kezdete a Te felé való elmozdulásnak.
És ami még rosszabb – megnyugtatom magam ezzel kapcsolatban.
„Így van ez.”
„Nem tudjuk.”
„Később.”
De ez még nem kiáltás.
A kiáltás csak akkor jön
amikor maga az élet forog kockán.
Amikor a kérdés nyugtalanul ég:
Milyen íze van az életemnek Nélküled?
Nem holnap.
Nem elméletben.
Most.
És akkor megjelenik a kép.
Vezetnek.
Lépésről lépésre.
A guillotine felé.
Az egyik én csendben sétál.
Megbékélve.
Elfogadva.
Hagyja, hogy a penge lecsapjon.
A másik én küzd.
Sikít.
Rúg.
Harcol az utolsó leheletéig.
És a különbség közöttük
az imádság.
Az igazi imádság az, hogy nem fogadjuk el a csendes halált.
Az, hogy nem fogadjuk el a barátaink szeretete nélküli életet, a kötődés nélkül, a Hozzád való hasonlóság nélkül.
Az az állapot, amikor azt mondom: Ha nem segítesz nekem, ez a létezés rosszabb, mint a halál.
És mégis
nem tudok egyedül sírni.
Most már tisztán látom.
Az erőm nem bennem van.
A megmentésem nem bennem van.
Még a kétségbeesésemet is kölcsön kell kérnem.
Csak a közösség mutathatja meg nekem, mit veszítek.
Csak a barátok tudják felnagyítani a cél nagyszerűségét, amíg minden pillanat nélküle úgy érzi, mintha egy lépéssel közelebb kerülne a pengéhez.
Csak akkor, ha ezt egymásban ébresztjük fel – nem magunkban, hanem a barátunkban – nyílik meg végre a szív.
Minden más már elő van készítve.
A könyvek.
A módszer.
A világ.
Az idő.
Semmi sem hiányzik
kivéve a döntést, hogy élni akarok.
Vagy meghalni.
És így állok itt – vasláncokkal megkötözve, a kivégzésre várva, nincs több érvem, nincs több erőm – és suttogok, aztán sírok, aztán sikítok:
Ments meg.
Nem a szenvedéstől.
Nem a zavartól.
Nem a világtól.
Ments meg magamtól.
Adj erőt a szeretethez.
Adj nekem olyan edényeket, amik nincsenek.
Adj nekem egy szívet, ami befogadhat egy másikat.
Ne hagyd, hogy csendben haljak meg.
Hadd vesszen el imám a szívben
amíg válaszolsz.
Amíg a penge megáll.
Amíg az élet elkezdődik.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás