A szívek dörzsölése

RABASH, 40. levél

„A szívek dörzsölődése révén, még a legerősebbeké is, mindegyik melegséget hoz ki a szívének falából, és a melegség meggyújtja a szerelem szikráit, amíg a szerelem ruhája kialakul. Ekkor mindkettőjüket egy takaró borítja, ami azt jelenti, hogy egyetlen szerelem veszi körül és burkolja be őket, mivel köztudott, hogy a Dvekut [Összetapadás] kettőt egyesít egybe.

És amikor az egyikük kezdi érezni barátja szeretetét, az öröm és az élvezet azonnal felébred benne, mert a szabály az, hogy az újdonság szórakoztat. Barátja iránta érzett szeretete új dolog számára, mert mindig is tudta, hogy ő az egyetlen, aki törődik a saját jólétével. De abban a pillanatban, amikor rájön, hogy barátja törődik vele, az mérhetetlen örömöt vált ki belőle, és többé nem tud csak magával törődni.”

Baal HaSulam, „Beszéd a Zohár befejezéséről”

„Mert a Teremtő nem gondol magára – hogy létezik-e, vagy vigyáz-e teremtményeire, és más hasonló kétségek. Hasonlóképpen, aki el akarja érni a forma egyenértékűségét, szintén nem szabad ezekre a dolgokra gondolnia, amikor számára világos, hogy a Teremtő nem gondol rájuk, mivel nincs nagyobb formai eltérés ennél. Ezért bárki, aki ilyen dolgokon gondolkodik, biztosan elszakad Tőle, és soha nem fogja elérni a forma egyenértékűségét.

Ez az, amit bölcseink mondtak: „Minden cselekedeted legyen a Teremtőért”, vagyis a Dvekut a Teremtővel. Ne tegyél semmit, ami nem szolgálja a Dvekut célját. Ez azt jelenti, hogy minden cselekedeted az emberiség javát szolgálja. Ekkor el fogod érni a Teremtővel való formai egyenértékűséget – mivel az Ő minden cselekedete mások javát szolgálja, így te is minden cselekedeteddel mások javát fogod szolgálni. Ez a teljes Dvekut.”

A spirituális úton valami példátlanul új dologra van szükségünk.

Nem javulást.

Nem finomítást.

Hanem felszabadulást.

Meg kell szabadítanunk egy egyedülálló, átlátszó, tiszta Emberi megfigyelőt a bennünk rejlő énünkből – egy megfigyelőt, aki képes kapcsolatba lépni másokkal és a valósággal azon kívül, hogy az ego torzító hatása, amely születésünktől fogva irányít minket.

Ez az Emberi megfigyelő nem létezik természetesen.

Meg kell születnie.

És a születés soha nem történik nyomás nélkül.

A környezet, amely lehetővé teszi a születést

Ez a felszabadulás nem történhet elszigetelten.

Csak egy speciális emberi környezetben, gyakorlati és céltudatos módszerrel valósulhat meg.

Együtt – hasonló gondolkodású, egymás iránt elkötelezett, egymásnak odaadó barátokkal – közös munkába kezdünk. Kitartó munkába. Nem befelé, hanem egymás felé irányuló munkába.

Újra és újra megpróbáljuk elérni az igaz, önzetlen, feltétel nélküli szeretetet és adakozást.

És azonnal felébred az ego.

Az ego veszélyt érzékel.

Fél, hogy elveszíti egyedüli uralmát felettünk. Érzi, hogy valami megpróbál elszabadulni az irányítása alól. Ezért minden erejét mozgósítja, hogy zavarjon, megzavarjon, lehűtse, megossza, vádoljon és kimerítsen.

Minél közelebb próbálunk kerülni egymáshoz, annál hevesebben taszít minket egymástól.

Minél jobban vágyunk a szeretetre, annál inkább lángra lobbantja az elutasítást.

Minél inkább megpróbálunk egyesülni, annál inkább élesíti a szétválasztást.

Ez nem kudarc.

Ez a munka.

A belső háború, amelyet nem lehet elkerülni

A „szeress másokat, mint önmagadat” parancs nem költői.

Robbanékony.

Abban a pillanatban, amikor igazi önzetlen szolgálatra törekszünk, a belső háború fokozódik.

Az ego nem alkudozik.

Nem vonul vissza udvariasan.

A túlélésért küzd.

Így a spirituális út néha elviselhetetlenül feszülté válik.

Közelséget távolság követ.

A melegséget hidegség követi.

A szeretet utat ad a gyűlöletnek, a gyűlölet pedig felfedi a szeretet iránti vágy mélységét.

Ez az ingadozás – ez a folyamatos közeledés és visszahúzódás – az a szívek dörzsölődése, amelyet Rabash leír.

Nem gyengéd.

Nem szentimentális.

Hanem valódi súrlódás.

Miért nem szabad elmenekülnünk a súrlódás elől

Minden ösztönünk azt akarja, hogy elmeneküljünk ez elől a kényelmetlenség elől.

Hogy visszahúzódjunk.

Hogy elzsibbadjunk.

Hogy igazoljuk a távolságot.

De ehelyett – kölcsönös inspiráció révén, egymás szüntelen erőfeszítéseinek, odaadásának és makacs elkötelezettségének látványán keresztül – kitartunk.

Nem engedjük el a törékeny kapcsolatot.

Folytatjuk a harcot – nem egymással, hanem a saját egónkkal.

Paradox módon, minél inkább megpróbáljuk elfelejteni önmagunkat, hogy másoknak szolgálhassunk, annál mélyebben fedezzük fel, hogy még mindig mennyire fogva tart minket önmagunk. Ez a felismerés fájdalmas. Alázatos. Néha elviselhetetlen.

De éppen ez a fájdalom generálja a hőt.

Hő, amely szikrákat gyújt

Ha a közös cél elég fontos lesz – ha az élet célja világossá és vonzóvá válik – ha a Teremtővel való hasonlóság elérése a kapcsolataink révén felülmúlja a személyes kényelmet – akkor a növekvő nehézségek kiegyensúlyozhatók.

A feszültség nem tör meg minket.

Hanem megedz minket.

Ez a hő feltárja az önérdeklődés, az ambíció, a félelem és a szokások rétegei alatt eltemetett szikrákat. Szikrákat, amelyek önmagukban nem gyulladhatnak meg. Szikrákat, amelyeknek súrlódásra, nyomásra és kölcsönös erőfeszítésre van szükségük.

Amikor ezek a szikrák egyesülnek, az ego hűtő erejénél erősebb erőt generálnak.

Egy melegséget, amely képes fenntartani a kapcsolatot.

Így kezd kialakulni a szeretet ruhája.

Az emberi megfigyelő születése

Végül valami rendkívüli történik.

A közös munkán, a kölcsönös elkötelezettségeken és a cél iránti teljes odaadáson keresztül pozitív hatást gyakorlunk magunkra. Nem azért, mert megérdemeljük, hanem mert végre megteremtődtek a megfelelő feltételek.

Az egoista héj betöltötte a szerepét.

Elég sokáig tartotta a magzatot.

Csak amikor a feszültség, a vágyakozás és a felszabadulás iránti szükséglet megérik, jelenik meg az új emberi megfigyelő – aki már elég erős ahhoz, hogy az egoista hajtóerő nélkül is tovább fejlődjön.

A születés pillanatában az ego visszavonul.

Motivációja eltűnik.

És ami marad, az ijesztően tiszta.

Félelemben élni – de a jó fajta félelemben

Ez az új emberi megfigyelő nem érzi a létezését önmagáért.

Folyamatos félelemben él – nem a szenvedéstől, hanem attól, hogy elveszíti a Teremtővel való hasonlóságát.

Ez a félelem védelmező.

Megóv attól, hogy visszacsússzon az ego uralma alá.

Ezen félelem révén a megfigyelő fokozatosan megtanulja, hogyan kell szeretni – nem csupán a kártól való elkerülés érdekében, hanem azért, hogy aktívan felhasználja minden vágyát és képességét mások szolgálatára, támogatására és a Teremtő felé való vezetésére.

Ez a teljes Dvekut.

Nem miszticizmus.

Nem csupán érzelem.

Hanem a súrlódásból született közös melegség.

A küzdelem során kialakult egyetlen szerelem.

A szívek dörzsölődéséből kialakult egység, amíg azok meg nem égnek.