Álmodozók voltunk

„Az igazság az, hogy a Teremtő betölti az egész univerzumot. Az igazság („Emet”) az „Alef” – „Mem” – „Tav” („א – מ – ת”) betűkből áll, vagyis a teremtésben létező három erőből. Az „Aleph – א” az ábécé első betűje, Keter, a Teremtő. A „Tav – ת” az ábécé utolsó betűje, Malchut. A „Mem – מ” pedig a közepén van, Bina, amely összeköti Keter és Malchutot.

Meg kell értened, hogy az igazság nem az, aminek a mi véleményünk és érzéseink szerint tűnik. Ahogy mondják: „Szemük van, de nem látnak; fülük van, de nem hallanak.” Vagyis nem érezzük, hol vagyunk, mintha vakok és süketek lennénk, nem érezzük az igazi világot, tapintással mozogunk benne.

De itt van a korrekció. A Teremtő szándékosan teremtette ezt a rejtőzködést, hogy elérhessük a tökéletességet, vagyis a rejtőzködésből eljussunk a kinyilatkoztatásig, az értelemből felemelkedjünk az értelem feletti hitig, Malchutból Binába, a fogadásból az adásig.

Az ember azt hiszi, hogy érzi a külvilágot, de valójában bezárkózott önmagába, és belülről érzi önmagát. Az egész valóság bennünk van. Az egész univerzum, a galaxisok, a csillagok, a bolygók és a Föld minden velejárójával együtt, mind „én” vagyok.

Olyan, mintha elvesztettem volna az eszméletemet, vagy álmodnék. Néha azt álmodom, hogy valahol sétálok, valamit csinálok, mintha valóban így lenne. De aztán felkelek, és látom, hogy a valódi valóság nem az, amit álmodtam.

Ugyanez történik velünk, amikor a spiritualitás kinyilatkozik. Megértjük, hogy álomban voltunk, és most felébredtünk, és látjuk a valódi valóságot.

A józan ész feletti hit azt jelenti, hogy megértjük, a valóság nem az, amit jelenleg elképzelünk. Valójában én a Teremtőben vagyok, a felsőbb erőben, amely irányít engem. És a hatalmas világ, amely előttem megjelenik, bennem van, és nekem kell vonzanom a Teremtő erejét, hogy kitöltse az egész világomat, és mindent rendbe tegyen.

Az embernek minden tőle telhetőt meg kell tennie, hogy felfedje a Teremtőt, aki kitölti az egész univerzumot. És ez csak a tíz segítségével lehetséges, eltűnve és feloldódva a barátaidban, annyira felszívódva bennük, hogy érzed, hogy a Teremtő minden barátod mögött ott van, és arra vár, hogy felfedjem Őt.

Így kezdem megérteni a hit fényét, vagyis érezni a Teremtőt. Ezt nevezzük az értelem feletti hitnek. Az ész volt a korábbi valóságérzékelésem, amit a szememmel láttam és a fülem hallott. De most elkezdem érezni a fizikai érzékelésen túli valóságot, és a barátaimon keresztül eljutok a Teremtő kinyilatkoztatásához, aki kitölti a lelki Kli-met, a lelkem tíz Szfiráját.

Így eljutunk az első spirituális kinyilatkoztatáshoz, és tovább haladunk előre.

Rav Dr. Michael Laitman szavaiból, a napi kabbala lecke 1. részéből, 2020.12.09., „Munka az értelem feletti hittel”

Élni egy álomban, amit valóságnak hívunk

Ahogy a kabbalisták – egyedülálló, empirikus tudósok, akik évezredek óta tanulmányozzák az emberi természetet és a valóságot – magyarázzák, ebben a pillanatban egy képzeletbeli világban létezünk.

Elképzelem, hogy én létezem, és körülöttem van egy különálló világ: emberek, természet, események, erők, amelyek mind látszólag függetlenek tőlem. Minden irányból nyomást érzek – ellentmondásos, összeférhetetlen hatások, amelyek ide-oda rángatnak. Semmi sem tűnik egységesnek. Semmi sem tűnik céltudatosnak.

Az élet véletlenszerűnek tűnik. A történelem kaotikusnak tűnik. A szenvedés értelmetlennek tűnik. Nehéz elképzelni, hogy eme töredezett kép mögött egyetlen, jóságos erő állhat, amely mindent a tökéletesség felé irányít.

Így egész életem magam körül forog.

Hogyan szerezhetek örömöt.

Hogyan kerülhetem el a fájdalmat.

Hogyan biztosíthatom a helyemet – gyakran mások rovására, mert úgy tűnik, nincs elég mindenki számára.

Így születik meg a konfliktusok, a versengés és a háborúk világa. Minél jobban növekszik a velünk született önző egónk, annál sötétebbnek és töröttnek tűnik a valóság. Végül a szenvedés felülkerekedik az örömön, és az emberiség kezdi érezni, hogy ez az út az önpusztításhoz vezet.

A kabbalisták azonban valami megdöbbentő és egyben vigasztaló dolgot mondanak nekünk: ez nem a valóság.

Ez egy álom – pontosabban egy rémálom, amelyet az önző észlelésünk hoz létre.

Az ébredés lehetősége

Ugyanazok a bölcsek, akik diagnosztizálják a betegséget, feltárják a gyógymódot is.

Van mód arra, hogy felébredjünk ebből az álomból.

Van mód arra, hogy minden látszólag ellentétes erőt egyetlen erővé egyesítsünk.

És ennél is több: van mód arra, hogy felismerjük, hogy ez az erő abszolút jó, és csak minden teremtett lény javát szolgálja.

A korrekció nem a külső világ megváltoztatásával történik.

Hanem a valóság észlelésének megváltoztatásával.

Ahelyett, hogy kizárólag magamra koncentrálnék, elkezdem kifelé irányítani a szándékomat – mások felé. És másokon keresztül az egyetlen erő felé, amely mindent élettel tölt meg. Lassan, óvatosan, belső munkával kezdek megkülönböztetni három elemet:

• az „én”-t,
• a világ és az állapotok, amelyek előttem tárulnak fel,
• és a Teremtőt, a minden mögött álló forrást.

A kabbala gyakorlati, tapasztalati módszert kínál e három elem egyesítésére egy élő észlelésbe – egy egészbe.

Mi az „én”, a cselekvés és a Teremtő?

Az „én” a belső állapotom:

vágyaim, gondolataim, tulajdonságaim, fokozatom – a jelenlegi spirituális állapotom.

A Teremtő az adakozás ereje, a jó, ami jót tesz, amennyire képes vagyok elképzelni és érezni.

A cselekvés pedig nem valami elvont vagy misztikus dolog.

A cselekvés az az állapot, amelyben jelenleg vagyok – a munkában, a családban, a konfliktusokban, másokkal való kapcsolataimban. Nincs olyan állapot, amely kívül esne ezen a munkán. Minden helyzet olyan hellyé válik, ahol kapcsolatnak kell létrejönnie.

Pontosan abban az állapotban, amelyben vagyok, meg kell próbálnom kapcsolatba lépni a Teremtővel.

Először csak megfigyelek:

Hogyan hat rám ez az állapot?

Mit ébreszt fel bennem?

Mit mutat nekem ez az állapot?

De a megfigyelés önmagában nem kapcsolat.

A kapcsolat akkor kezdődik, amikor összekapcsolom:

• Őt (a Teremtőt),
• magamat (akit Ő formált),
• és ezt az állapotot, amelyben vagyok.

Amikor ez a három pont egyesül egy tudatos cselekvésben, valami rendkívüli történik.

A végtelenséggel való érintkezés pontja

Az „én” és a Teremtő megkülönböztetése még mindig csak előkészítés.

Az igazi cselekvés akkor kezdődik, amikor összekapcsolom őket egy konkrét, az élet által felkínált helyzetben.

Pontosan ott – egy hétköznapi, körülvevő körülményben – tudom stabilizálni a kapcsolatot Ein Soffal, a Teremtő tökéletes valóságával.

De ezt senki sem tudja egyedül megtenni.

A társadalom szerepe és a szív pontja

Ha az emberben nem ébredt fel a spiritualitás iránti vágy, semmi sem segíthet. Nem lehet a természet ellen menni.

De amint a szív pontja megjelenik – még ha halványan is –, a társadalom lesz a döntő erő.

A társadalom újra és újra felébreszti ezt a pontot.

Nem azáltal, hogy felépíti az embert, hanem azáltal, hogy emlékezteti őt, hogy forduljon a Teremtő felé – a Körülvevő Fény felé.

A fejlődés csak akkor történik meg, ha ez a Fény hat a szív pontjára. Enélkül nincs mit tenni.

A társadalom a karmester. A Fény az erő. A szívben lévő pont a vevő.

A Teremtő képmásává válni

A Teremtő képmása az én javulásom mértéke.

Csak annyira tudom ábrázolni a Teremtőt, amennyire én magam javultam.

A bennem javult rész – azok a vágyak és gondolatok, amelyek az adakozással összhangban vannak – HaShem képmásának nevezik.

Ezért mondják:

Izrael, a Teremtő és a Tóra egy.

Bennem lévő vágyakban, amelyeket Izraelnek neveznek – azok, amelyek egyenesen a Teremtő felé irányulnak – minden benne van: a Teremtő, a Tóra, az egész valóság. De ez csak a korrigált vágyakban tárulhat fel.

„Olyanok voltunk, mint az álmodozók”

Mielőtt valaki átlépné a korlátot – mielőtt megszerezné a képességet, hogy semmissé tegye az egoista szándékot – lehetetlen igazán megkülönböztetni a valóságot.

Ezért van írva:

„Olyanok voltunk, mint az álmodók.”

Az álom valóságosnak tűnik, amíg benne vagyunk.

Ha valaki egész életét egy álomban élte volna, honnan tudhatná, hogy az nem a valóság?

Jelenleg, a kabbalisztikus szemszögből nézve, egy ilyen álomban vagyunk.

És egy álomból nem lehet felébredni.

Az ébredésnek kívülről kell jönnie.

A kabbalában ezt a külső ébredést Felső Fénynek nevezik – tanulás, környezet és valódi belső igény révén érhető el.

Csak ez a Fény emelhet ki minket az álomból az ébredésbe, az illúzióból a valóságba, a széttöredezettségből a teljességbe.

És amikor ez az ébredés megtörténik, végre megértjük: aludtunk – de most kezdünk felébredni.