„….. Az élvezetet azonban helyettesíthetjük. Ez azt jelenti, hogy ahelyett, hogy élvezetet kapnánk egy befogadási cselekményből, élvezetet szeretnénk kapni egy adományozási cselekményből. Ezt „formai egyenértékűségnek” nevezzük. Azt kell mondanunk, hogy ahogy a Teremtő élvezi, hogy adományoz a teremtményeknek, nekünk is élveznünk kell, hogy adományozunk a Teremtőnek.
Ellenkező esetben, vagyis ha nem érezzük örömöt vagy élvezetet, amikor a Teremtőnek adunk, akkor megsértjük a forma egyenértékűségét. Ahogy bölcseink mondták: „Nem volt öröm előtte, mint azon a napon, amikor a menny és a föld teremtetett.” A világ teremtése óta nem volt a Teremtőnek olyan öröme, mint az, amelyet a jövőben az igazakkal együtt élvezni fog (Zohár, 1., 115.).
Ezért, ha nem érezzük örömöt, miközben a Teremtő parancsait tartjuk, akkor ha valaki adakozni akar, az nem tekinthető formai egyenértékűségnek, mert csak ott lehet örülni, ahol öröm is van. Kiderül, hogy ha nincs öröme vagy élvezete abban, hogy a Teremtőnek ad, akkor ez még mindig nem tekinthető formai egyenértékűségnek, hogy van helye a felsőbb bőség befogadására, mivel még mindig hiányzik belőle az a gyönyör, amelyet a Teremtő érez, amikor a teremtményeknek ad.
Ebből következik, hogy az egész alap, amelyen örömöt és gyönyört kaphatunk, és amelyet élvezhetünk – sőt, kötelező is –, az adakozás élvezete. Így van egy pont, amin dolgoznunk kell: a spiritualitás megbecsülése. Ez abban nyilvánul meg, hogy odafigyelünk arra, kihez fordulunk, kivel beszélünk, kinek a parancsait tartjuk be, és kinek a törvényeit tanuljuk, vagyis tanácsot kérünk arról, hogyan becsüljük meg a Tóra adományozóját…
Rabash, A gyülekezet rendje – 2
A motor, ami mozgat minket
Bennünk rejlő anyag – a motor, amely hajtja létezésünket – a kielégülés iránti kielégíthetetlen és egyre növekvő vágy.
Nem tudunk felkelni az ágyból, vagy megmozdítani egy ujjat sem, ha nem várunk valami jutalmat vagy örömöt ennek eredményeként. Ez nem gyengeség. Ez nem erkölcsi hiba. Ez a teremtésünk törvénye.
Vágyakozó lények vagyunk.
Az öröm a hajtóanyagunk.
Enélkül mozdulatlanul állunk.
Ezen nem tudunk változtatni – és pontosan itt kezdődik a spirituális út.
A spirituális út látszólagos ellentmondása
Amikor megkezdjük spirituális munkánkat, valami megdöbbentőre derül fény: arra kérnek minket, hogy sajátítsunk el egy második természetet.
Egy olyan természetet, amelyben már nem a saját érdekünkben létezünk és cselekszünk, hanem másokért élünk és cselekszünk – és rajtuk keresztül a Teremtőért.
Itt egy lehetetlen ellentmondás jelenik meg.
Nem tudjuk megváltoztatni, kik vagyunk.
Nem tudjuk megváltoztatni vágyainkat.
Nem tudjuk abbahagyni, hogy olyan befogadók legyünk, akiknek örömre van szükségük ahhoz, hogy cselekedjenek.
A spiritualitás azonban adást követel.
Hogyan lehet egy olyan lénytől, aki öröm nélkül nem tud cselekedni, megkérni, hogy adjon anélkül, hogy kapna?
Az egyetlen lehetséges megoldás: az öröm helyettesítése
Rabash feltárja az egyetlen reális és irgalmas megoldást: Nem kell lemondanunk az örömről. Helyettesítenünk kell. Ahelyett, hogy örömöt kapnánk a fogadásból, megtanuljuk, hogyan kapjunk örömöt az adásból. Ezt formaegyenlőségnek nevezzük.
Ahogyan a Teremtő élvezi, hogy ad a teremtményeknek, mi is megtanuljuk élvezni, hogy adunk a Teremtőnek.
Nem szenvedünk.
Nem nyomjuk el a vágyat.
Nem töröljük ki az örömöt.
Hanem átirányítjuk.
Ezt a törvényt már ismerjük az életből
Ez az elv nem idegen számunkra.
A mi világunkban, amikor valaki fontos a szemünkben, az ő szolgálata örömünkké válik. Az, hogy segítünk nekik, örömmel tölt el minket. Az, hogy kielégítjük őket, értelmesnek tűnik.
A legegyértelműbb példa erre az anya, aki eteti a gyermekét.
Még ha éhes vagy beteg is, a gyermek elégedettségének látványa hatalmas örömet okoz neki – néha nagyobb örömet, mint a saját étkezése.
Az emberek időt, pénzt, erőfeszítést, sőt egészségüket is feláldozzák csak azért, hogy közel lehessenek valakihez, akit csodálnak. Egy szelfi, egy autogram, egy rövid pillanatnyi elismerés felbecsülhetetlen értékű lehet.
Miért? Mert a fontosság az adakozást örömmé változtatja.
Miért olyan nehéz a spirituális út
Itt rejlik a spirituális munka valódi nehézsége.
A spirituális úton fontosnak kell tartanunk a csoportban lévő barátainkat – és a Teremtőt.
De egoista természetünk miatt ők egyáltalán nem fontosak.
A barátok véletlenszerűnek tűnnek.
Nincs természetes vonzalom, hormonális kötődés, egyértelmű egoista jutalom.
És a Teremtő? Még rosszabb.
Minél többet tanulunk arról, hogy ki is valójában a Teremtő, annál kellemetlenebbé válik az egónk számára. A Teremtő a tiszta, feltétel nélküli, önzetlen adakozást képviseli. Nem önmagáért létezik. Nem gondol magára.
Az ego szemszögéből ez megsemmisülés.
Ezért, ahogy haladunk előre, az ego elkezd visszavágni.
A barátokat idegesítőnek, jelentéktelennek, sőt visszataszítónak ábrázolja.
A Teremtőt távoli, elvont és nem kívánatosnak festi le.
Ez az ellenállás természetes.
Az ego számára az adakozás valóban halálnak tűnik.
Miért nem tudunk egyedül megváltozni
Az ember az útját a fogadás élvezésével kezdi. Ezek a mi edényeink.
Még akkor is, amikor a szívben egy pont felébred, és arra ösztönöz minket, hogy keressük az értelmet, a távolság még mindig hatalmas. Hosszú út áll előttünk, mire megértjük, hogy a befogadásból származó öröm soha nem elégít ki igazán.
A befogadás edényei korlátozottak. Eleve el vannak zárva. Csak egy vékony, múló fény töltheti meg őket – és még az is gyorsan eltűnik.
Ahhoz, hogy irányt váltson, az embernek el kell fogadnia a saját természetével ellentétes véleményt.
De a saját természetünkkel ellentétes vélemény csak a környezetből származhat.
Egyedül képtelenek vagyunk megváltozni.
Csak a társadalom tud megváltoztatni minket.
A csoport mint a változás laboratóriuma
Amikor az ember rájön, hogy szüksége van a társadalomra, elkezd vizsgálódni:
Mit kell adnom a társadalomnak?
Mit kell a társadalom adnia nekem?
A csoport a spirituális átalakulás motorjává válik.
Az edényeim még mindig örömöt követelnek.
Az öröm marad az üzemanyagom.
Öröm nélkül nem tudok egyetlen mozdulatot sem tenni.
Ezért a csoportnak segítenie kell abban, hogy az örömöt felváltsam – a fogadás örömét az adás örömére.
Baal HaSulam elmagyarázza, hogy ez egy pszichológiai folyamat, valami, amit a mi szintünkön meg lehet tenni.
A társadalomnak folyamatosan dicsérnie kell:
- a cél nagyszerűségét,
- az adás nagyszerűségét,
- a Teremtő tulajdonságainak nagyszerűségét.
Csak akkor válnak a megosztás cselekedetei kívánatosakká, vonzóvá és érdemessé.
A Teremtő nagyságának valódi jelentése
Amikor azt mondjuk, hogy „a Teremtő nagyszerű”, nem a hatalomra vagy az uralomra gondolunk.
A minőség nagyságára gondolunk.
A Teremtő nagysága az Ő „jóságának és jót cselekvő” tulajdonságában rejlik.
Az Ő abszolút megosztásában.
Az Ő feltétel nélküli szeretetében.
Ez az a nagyság, amelyre hasonlítani szeretnénk.
Így a társadalomnak meg kell védenie magát a külső világ értékeitől, és olyan belső környezetet kell kialakítania, amely folyamatosan ellátja tagjait üzemanyaggal – az adakozás fontosságával.
Lo Lishma: A szükséges küszöb
Eleinte ez a folyamat még egoista.
Azért kezdünk el adakozni, mert cserébe valamit várunk: lelki örömöt, kinyilatkoztatást, értelmet, örökkévalóságot. Ezt a szakaszt Lo Lishma-nak hívják.
Ez nem kudarc. Ez egy elengedhetetlen lépés.
Ezen keresztül pontos belső vizsgálatot nyerünk. Felfedezzük, hogy nincs saját, igazi adakozási szándékunk. És eljutunk egy őszinte imához: hogy a Teremtő adja nekünk a szándékát.
Csak akkor kezdődik el az igazi spirituális munka.
A belépési díj megfizetése
A csoport az üzemanyagtöltő állomás.
A fontosság kincstára.
A vágy forrása.
De a belépés nem ingyenes.
Nem kaphatok inspirációt, ha előbb nem adok inspirációt.
Nem kaphatok jelentőséget, ha előbb nem adok jelentőséget.
Az elején úgy kell cselekednem, mintha minden tőlem függne. A barátaimat a vállamon kell cipelnem.
És csak utána fedezem fel, hogy ők egész idő alatt engem cipeltek.
Az egyetlen megengedett öröm
Végül Rabash egy megdöbbentő következtetést tár fel:
Az egyetlen öröm, amely nemcsak megengedett, hanem kötelező is, az az adakozás öröme.
Ez nem önmegtagadás.
Ez nem aszkézis.
Ez az öröm korrekciója.
És ez egy egyszerű, állandó erőfeszítéssel kezdődik:
A spiritualitás megbecsülésével.
Figyelemmel kísérni, hogy kire fordulok.
Kivel beszélek.
Kinek a parancsait tartom be.
Kinek a törvényeit tanulmányozom.
Az Adakozó megbecsülésének megtanulásával végül felváltjuk az örömöt – és felfedezzük az igazi beteljesülést.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás