A spirituális csoport célja

Noam Elimelech, Likutei Shoshana

„Mindig imádkoznunk kell barátunkért, mert magunkért nem sokat tehetünk, hiszen „senki sem szabadíthatja ki magát a fogságból”. De amikor barátunkért imádkozunk, gyorsan meghallgatják imánkat. Ezért mindenkinek imádkoznia kell barátjáért, és így mindannyian a másik vágyán dolgozunk, amíg mindannyian meg nem kapjuk a választ.”

A spirituális úton nem azt próbáljuk javítani, ami már bennünk létezik. Valami sokkal radikálisabbat, valami igazán természetfelettit próbálunk meg. Azzá akarunk válni, amik nem vagyunk. Arra törekszünk, hogy a velünk született önző, önigazoló, egoista és individualista természetünket a Teremtő tulajdonságaira cseréljük: tiszta adakozás, feltétel nélküli szeretet és számítás nélküli adás.

Ez önmagában is lehetetlen feladat lenne. De a nehézség ennél is mélyebb. Nemcsak hogy nincs meg a hatalmunk a természetünk megváltoztatására, hanem hiányzik belőlünk az ilyen változás iránti őszinte vágy is. Hogyan vágyhatnánk olyasmire, ami ellentmond minden ösztönünknek? Hogyan vágyhatna egy önszeretetből született lény hirtelen az önmegsemmisítésre? Hogyan emelhetné fel magát egy ember a saját hajánál fogva?

A bölcsek éles pontossággal írják le állapotunkat: „Az ember nem szabadíthatja ki magát a fogságból.” Bezárva vagyunk egy börtönbe, amelynek falait saját gondolataink, érzéseink és indoklásaink alkotják. Nincsenek ajtók, ablakok, rejtett karok, amelyeket belülről meghúzhatnánk. Még a szökési kísérleteinket is ugyanaz az ego irányítja, amely fogságban tart minket. Ezt az állapotot „életnek”, „választásnak” vagy „szabadságnak” nevezhetjük, de szellemileg ez teljes fogság.

A kabbalisták – a belső valóság egyedülálló empirikus kutatói – nem enyhítik ezt a diagnózist. Évezredek óta egyetértenek egy hajthatatlan következtetésben: az ember soha nem fogja megváltoztatni saját természetét. Csak a Teremtő képes ilyen átalakulásra. De itt felmerül egy új kérdés, amely talán még fájdalmasabb, mint az első: Hogyan lehet igazán szükségessé tenni ezt a változást? Hogyan születhet igazi ima egy olyan szívben, amely még nem akarja azt, amit a Teremtő akar?

A válasz egyszerre egyszerű és lesújtó: egyedül nem lehet megtenni.

Itt válik a spirituális csoport nem kényelmi eszközzé, nem támasztékká és nem társasággá, hanem abszolút szükségességgé. A csoport az egyetlen hely, ahol valódi hiányérzet alakulhat ki. Egyedül az ember végtelenül körbe-körbe forog önmagában. Egy spirituális célból létrehozott csoportban valami példátlan történik: minden ember elkezd mások vágyaiban élni.

Ahogy Noam Elimelech sürgetően ismételgeti, imádkoznunk kell a barátunkért. Nem erkölcsi gesztusként, nem nemes eszményként, hanem azért, mert működik. Amikor az ember magáért kér, a saját önérdeke fogságában marad. De amikor a barátjáért kér, a kérés kiszabadul a börtön falai közül. Eléri a saját énjén túli pontot, és ott gyorsan meg is kapja a választ. Így minden ember a másik vágyán dolgozik, amíg egy kollektív kiáltás nem alakul ki – egy kiáltás, amelyet egyetlen ember sem tudna egyedül előidézni.

Ez a kölcsönös munka a vágyon a csoport rejtett motorja.

RABASH elmagyarázza, hogy a barátok iránti szeretet nem maradhat rejtve. Nyíltan kell kimutatni, kimondani, megmutatni és élni. Amikor valaki kimutatja a szívében lévő szeretetet, felébreszti a többiek szívét. Rezonancia jön létre. Hirtelen a szeretet már nem magánügy, hanem közös terület. Minden egyes erő beépül a többibe, és az, aki eddig egy ember erejével rendelkezett, most tíz ember erejét érzi.

Ezen nyilvánosság nélkül a test megtéveszt minket. Mindenki igaznak tartja magát, meg van győződve arról, hogy csak ő törekszik, csak ő szeret, csak ő ért meg. Ilyen elszigeteltségben szinte nincs erő mások szeretetének gyakorlására. Ezért RABASH ragaszkodik ahhoz, hogy ez a munka nyilvános legyen. A csoportnak élő tanúbizonyságnak kell lennie a kölcsönös erőfeszítésről, a kölcsönös lemondásról és a cél iránti kölcsönös törődésről.

És a célt soha nem szabad elfelejteni.

A test okos. Elhomályosítja a szándékokat. A célt kényelemmel, szokással vagy finom önös haszonnal helyettesíti. A társadalom könnyen olyan hellyé válhat, ahol az emberek tudat alatt érzelmi támogatást, megerősítést vagy segítséget keresnek testi szükségleteikhez. Egy ilyen társadalom melegnek tűnhet, de csak a befogadás edényeit erősíti. Finom önszeretetet épít, nem pedig spiritualitást.

A spirituális csoport egyetlen okból létezik: hogy ugródeszkaként szolgáljon mások iránti szeretethez – és ezáltal a Teremtő iránti szeretethez. Célja nem az, hogy egymástól kapjanak, hanem hogy megtanulják, hogyan kell adni jutalom nélkül. Minden tagjának nem azért kell eljönnie, hogy megtöltődjön, hanem hogy kiürítse magát mások érdekében.

RABASH ezt megdöbbentő egyértelműséggel írja le: a csoportnak mások iránti szeretetet és önmaga iránti gyűlöletet kell adnia az embernek. Nem önmegvetést, hanem az egoista szabály iránti gyűlöletet, amely elválasztja őt mindenki mástól. Amikor az ember látja, hogy barátja igyekszik megsemmisíteni önmagát, küzd az önszeretet ellen, valami megnyílik benne. A szándékok ragályossá válnak. Az erőfeszítések felhalmozódnak. A szívek összefonódnak.

Egy ilyen csoportban, ha tíz tag van, minden ember tíz önmegsemmisítő erőt, tíz mások iránti szeretet erőt, tíz önmagán túli erőt kap. Ez nem metafora – ez az integráció spirituális törvénye. Amit senki sem tud egyedül viselni, megosztva könnyűvé válik.

De még ezt is folyamatosan meg kell újítani.

A szív elfelejt. Az önszeretet elhomályosítja az érzékenységet. Ezért RABASH arra figyelmeztet, hogy a barátok iránti szeretetet újra és újra fel kell ébreszteni. A barátok összejövetelei nem társasági események, hanem a vizsgálódás pillanatai. Mindenkinek meg kell kérdeznie magától – és együtt a csoporttól –, hogy mennyit haladtunk előre a mások iránti szeretetben? Mennyit dolgoztunk ma valóban önmagunk ellen? Mennyit segítettünk egymásnak abban, hogy közelebb kerüljünk a célhoz?

Ez a kérdés nem ítélkezni akar, hanem újjáéleszteni. Így tartja életben a csoport a belső tüzét.

Így tárul fel a spirituális csoport céljának teljes mélysége: olyan helyet teremteni, ahol a lehetetlen szükségessé válik, ahol a természetellenes kívánatos lesz, és ahol végre megszülethet az igazi ima. Nem magunkért, hanem másokért való ima. A börtönből kiszabaduló ima. Sok szívet egy hiányba gyűjtő ima.

És amikor egy ilyen hiány kialakul – elsöprő, visszafoghatatlan, megosztott –, a Teremtő válaszol. Nem azért, mert megérdemeljük, hanem mert végre van egy edény, amely befogadhatja azt, amit Ő mindig is adni akart.