Légy irgalmas

Rabash, Válogatott jegyzetek 242., Ahogy Ő irgalmas, úgy te is légy irgalmas

„Ahogy fent örömöt okoz az alulról felfelé történő adakozás, úgy az alulról felfelé történő adakozásnak is örömöt kell okoznia. Ezt nevezzük „forma egyenértékűségének”. Ezért, ha az alulról felfelé történő adakozás örömét élvezi, és ezért kap, akkor ezt „forma egyenértékűségének” nevezzük, ahol minden öröme abból származik, hogy ad. Ezt nevezzük „Ahogy Ő irgalmas, úgy te is irgalmas vagy” kifejezésnek.

Az élet motorja: a beteljesülés iránti vágy

Egész életünket egy megállíthatatlan motor hajtja: a létezés és a beteljesülés iránti kielégíthetetlen vágy.

Minden pillanatban hiányzik valami. Valami előre húz minket. Valami beteljesülést követel.

Ez az egyetlen ok, amiért felkelünk az ágyból, megteszünk egy lépést, kimondunk egy szót vagy meghozunk egy döntést. Mindig reagálunk a bennünk felébredő vágyakra – néha hangosan, néha csendesen, de soha nem állunk le.

Természetes vágyak és azok határai

Alapértelmezés szerint ez a világ ösztönös vágyakkal mozgat minket: étel, szex, család. Ezek mellett társadalmi vágyak is növekednek – gazdagság, hatalom, tudás. Ezek a vágyak alakítják életünket, céljainkat és identitásunkat. Beteljesülést ígérnek, de egyik sem elégít ki minket igazán. Amint beteljesülnek, elhalványulnak, és új éhséget hagynak maguk után.

A spirituális kérdés felébredése

Aztán az élet egy bizonyos pontján valami teljesen más ébred fel.

Egy kérdés.

Egy nyugtalanság.

Nem a kényelem, a siker vagy az elismerés iránti vágy, hanem az értelmet kereső vágy.

Ez egy új vágy születése: az élet céljának keresése, a spiritualitás keresése. Lassan, eleinte szinte észrevehetetlenül, ez valami mélyebbé érlelődik – az a törekvés, hogy az Őhöz hasonlóvá válva felfedjük a Teremtőt.

A spirituális törekvés rejtett egója

Mégis, ez a magasztos vágy is ugyanott kezdődik, mint az összes többi.

Minden vágyunkat – kivétel nélkül – egyetlen szándék irányítja: az önös érdek. Teljesen önzőek, önigazolóak, egoisták és szubjektívek vagyunk. Ez nyilvánvaló a testi életben. De sok időbe és sok fájdalmas csalódásba telik, mire rájövünk, hogy még a spirituális törekvésünk is eleinte egoista.

Hosszú ideig a spiritualitást magunknak akarjuk.

Magasztosságot, békét, megértést, fényt, örökkévalóságot akarunk.

Érezni akarjuk a Teremtőt, valamit szerezni tőle.

A nagy fordulópont: a szándék megváltozása

És akkor jön a nagy felismerés:

A spiritualitásba nem lehet így belépni.

A Teremtő kinyilatkoztatása csak a forma egyenértékűségén keresztül lehetséges – a szándék hasonlóságán keresztül. Mivel a Teremtőben a vágy és a szándék egyek, és ez a szándék abszolút adakozás, feltétel nélküli szeretet és tiszta irgalom, csak egy módon lehet hozzá közeledni: hasonló szándék megszerzésével.

Ez a pillanat példátlan az emberi tapasztalatokban.

Először kapunk lehetőséget arra, hogy magukat a szándékokat megváltoztassuk.

Az isteni szándék kölcsönzése

Nem a viselkedés.

Nem a cselekedeteket.

Hanem minden cselekedetünk belső okát.

A spiritualitásba való belépés azt jelenti, hogy kölcsönveszünk egy isteni szándékot a Teremtőtől – egy önzetlen, adakozó szándékot, amely nem belőlünk származik. Csak miután megtanultuk, hogyan fogadjuk ezt a szándékot, nyerjük el azt a képességet, hogy elkezdjük kijavítani vágyainkat, egyenként, a legkönnyebbtől a legnehezebbig.

Minden új szint nagyobb szeretetre és adakozásra való képességet igényel.

Az intim tánc a Teremtővel

És minden új szint egy mélyebb egót tár fel.

Ismét és ismét, a befogadási vágyunk egyre szélesebb körűvé válik, megkísérelve a spiritualitást saját céljaira kihasználni. És ismét és ismét arra vagyunk hívva, hogy korrigáljuk a szándékot – ne a Teremtőt használjuk saját céljainkra, hanem hogy feltárjuk Őt; ne a saját örömünkért fogadjuk be, hanem csak azért, hogy Őt elégedetté tegyük.

Ez a folyamat rendkívül intimé válik.

Nem mechanikus.

Nem lineáris.

Mélyen személyes.

Olyan, mint egy szent tánc a Teremtővel – egy belső tangó. Néhány lépés előre, néhány lépés hátra. Közeledés és visszahúzódás. Előrelépés és habozás. Minden pillanatban a kapcsolatot mérik, tesztelik, finomítják.

Meghívás egy magasabb fokozatra

Meghívást kapunk felfelé. Megkóstolhatjuk a magasabb beteljesülést, a finomabb örömöt, a kifinomultabb életet. És akkor kezdődik a munka – hogy kijavítsuk a szándékot, hogy valóban megkaphassuk, nem magunknak, hanem az adás kedvéért.

Hogyan vágyhat valaki valami magasabbra, mint önmaga?

Csak azért, mert a Felső megmutatja neki egy pillanatra.

Két kinyilatkoztatás a Felsőtől

A magasabb fokozat – a Felső Partzuf – kinyilatkoztatja adományozási formájának egy kis töredékét. És ez a kinyilatkoztatás két különálló szakaszban történik.

Először a Felső egy kis megvilágosodást ad az embernek a benne létező Fényből. Az ember felemeltnek, inspiráltnak, élettel telinek érzi magát. Ezt az állapotot akarja. Vágyik rá. Ezt az érzést felemelkedésnek nevezik.

De valójában az ember egyáltalán nem emelkedett fel.

A Felső szállt le hozzá.

Találkozás az adakozás edényeivel

Aztán jön a második szakasz.

A megvilágosodás után a Felső megengedi az embernek, hogy érezze az Ő edényeit. A Teremtő edényei pedig az adakozás edényei.

Azokban az ember sötétséget érez.

„Így adni?”

„Egyáltalán nem gondolni magamra?”

„Teljesen másokért élni?”

Ezt nevezzük leereszkedésnek.

Két szélsőség között

Ebből a két benyomásból – fény és edény, öröm és sötétség – az ember két szélsőséggel találkozik. Megtanulja, mennyire szereti a Teremtőben létező betöltést, és mennyire ellenáll az edényeknek, amelyekben ez a betöltés lakozik.

E két szélsőség között, tanulás, erőfeszítés és kitartó munka révén, valami kezd kialakulni. Fokozatosan egy sor belső cselekvés jelenik meg. És végül az ember eléri a Felső-t – nem az edények elől menekülve, hanem megtanulva szeretni őket.

A felemelkedések és leszállások útja

Ezután a folyamat magasabb szinten ismétlődik.

Több fény tárul fel.

Több edény tárul fel.

Több öröm.

Több ellenállás.

És ismét, a felemelkedés és a leereszkedés között az ember dolgozik – vágyakozva mindkettő megszerzésére: a betöltésre és az edényre, az örömre és az irgalomra, az élvezetre és az adakozás képességére.

Ez az egész út.

A felemelkedések a Felsőben létező betöltés érzései.

A leereszkedések a Felsőben létező edények érzései.

A fejlődés pedig abból a feszültségből születik, hogy mennyire vágyunk erre az állapotra, és mennyire utasítjuk el azt kezdetben.

A belső háború és a középső vonal

Megízleljük a magasabb örömöt, és a szívünk ég érte. De aztán rájövünk, hogy az egyetlen módja annak, hogy megkapjuk, az, ha még önzetlenebbé, irgalmasabbá, feltétel nélkül adakozóbbá válunk.

Eközben az ego egyre erősebbé válik. Éhezik. Arról álmodozik, hogy a spirituális örömöt saját magának használja ki. Ez intenzív belső háborút eredményez – állandó számolgatást, hogyan lehet közelebb kerülni a Fennvalóhoz és az egóval szemben.

Új öröm jelenik meg.

Az ego reménnyel ébred.

És nekünk még mélyebben meg kell semmisítenünk önmagunkat.

Miért szükséges mind az ego, mind az irgalom

Az ego éhségének hiányában nem tudnánk előrehaladni.

A Fennvalótól kapott isteni szándék nélkül, amely fedezi és semlegesíti az egót, az ego elpusztítana minket.

Az igazi fejlődéshez mindkettőre szükség van.

Az ego biztosítja a igényt.

A Teremtő biztosítja a szándékot.

És az ember áll a középen – szervez, választ és imádkozik.

Az irgalom jelentése

Ez az, amit jelent irgalmasnak lenni.

Élvezni a felfelé adakozást.

Csak azért fogadni, hogy adhassunk.

Az örömöt magát átalakítani szeretet cselekedetté.

„Ahogy Ő irgalmas, úgy ti is irgalmasok vagytok.”