„….. A Kibocsátó szándéka az, hogy az alacsonyabb rendűek örömöt kapjanak. Az ember azonban a Tórát éppen ellenkező módon használja, azt akarva, hogy a Teremtő kapjon örömöt. Ezt az erőt a Tórából, abból a fűszerből kapja. Ebből következik, hogy az ember a Teremtővel harcol, vagyis a Teremtő azt akarja, hogy az ember örömöt kapjon, az ember pedig azt akarja, hogy a Teremtő kapjon örömöt.
Így az ember a Tórát az eladóval ellentétes módon használja. Erről azt mondták, hogy a Teremtő azt mondja: „Fiaim legyőztek engem.” Vagyis az ember harcol a Teremtő által a szívükbe vésett akarat ellen, ahol ha az ember győz, a Teremtő boldog…”
Rabash, 502. Ha az ember győz, a Teremtő boldog
Az ember életének célja az, hogy a Teremtőhöz hasonlóvá válva feltárja Őt.
Ez az egyetlen mondat már magában hordozza a létezés egész drámáját. Egyrészt úgy vagyunk teremtve, hogy vágyunk a befogadásra – a beteljesülésre, a biztonságra, az örömre és magára az életre. Másrészt a Teremtő a tiszta adás, a szeretet és az adakozás ereje, akinek nincs szüksége a befogadásra. Alapvető lényünkben, a minket hajtó motorban ellentétesek vagyunk Vele. Ha a hasonlóságot csak a nyers vágy alapján mérnénk, akkor egyáltalán nem lenne remény.
És mégis, az út nyitva áll.
Nem tudjuk megváltoztatni a kapni akarás vágyát – ez a teremtés kérdése. De megtanulhatjuk, hogyan használjuk. Megtanulhatjuk, milyen szándékkal működtetjük ezt a vágyat. Ha sikerül átalakítanunk cselekedeteink mögötti szándékunkat – az önérdeklődésről a szeretetre és az adásra –, akkor pontosan a szándék révén válunk hasonlóvá a Teremtőhöz. És ebben a hasonlóságban Ő is megnyilvánul.
A közvetlen befogadás összeomlása
Mit kell végül kinyilatkoztatni az emberiségnek?
Hogy a befogadás formája, amellyel születtünk – az egyszerű, közvetlen kísérlet, hogy betöltsük magunkat – nem működik. Ez egy hibás módszer az élvezetre. Beteljesülést ígér, de ürességet hoz.
Az emberiségnek el kell jutnia a teljes tehetetlenség állapotába. Nem elméleti tehetetlenségbe, hanem megélt tehetetlenségbe.
Az ember a legfinomabb ételeket fogja enni, és úgy fogja érezni, mintha fű lenne. Naponta változó divat szerint fog öltözködni, és ez nem fog számítani. Családokat, partnereket, egész életeket fog lecserélni – és semmit sem fog érezni. Az öröm elpárolog, amint megérinti. Nem marad ruha, amelybe az öröm öltözhetne.
Fokozzuk vágyainkat, megszaporítjuk lehetőségeinket, felgyorsítjuk fogyasztásunkat – de nincs ott semmi. És ez a folyamat nem lassú. Exponenciálisan növekszik. Rövid időn belül az emberiség képtelen lesz továbbhaladni, képtelen lesz kormányozni önmagát, képtelen lesz megválaszolni a legegyszerűbb kérdést: Mi fog betölteni minket?
A múltban a filozófusok és a vezetők legalább azt hitték, hogy van tervük. Ma senki sem tudja. Sem a politikusok, sem a közgazdászok, sem a rendszer nem tudja, hogyan kell továbbhaladni.
Ez a befogadási akarat valódi kinyilatkoztatása: egy edény, amelyet nem lehet közvetlenül megtölteni.
A gonosz felismeréséből kell származnia a javításnak. Nincs más alternatíva.
A kabbalisták a javítatlan fogadás akaratának elérhető örömét „vékony gyertyának” (Ner Dakik) nevezik – egy apró szikrának, amely rövid ízelítőt ad, majd azonnal eltűnik. A felsőbb örömhöz képest ez szinte semmi. Mégis ez a szikra kötelez minket, hajt minket, és végül kimerít minket.
Miért nem javítja meg a világot a jótett?
Azt gondoljuk, hogy ha másokkal kedvesek vagyunk, akkor javíthatunk a világon. A tapasztalatok azonban mást bizonyítanak.
A büntetés nem segít – az ember rosszabb állapotban hagyja el a börtönt, mint amikor belépett. A vak nagylelkűség sem segít. Ha megtöltjük valakinek a hűtőszekrényét vagy bankszámláját, az gyakran inkább rombol, mint gyógyít. Még a lottónyeremény sem teszi boldoggá az embereket.
Miért?
Mert a javítás nem ugyanazon a szinten történik, mint a probléma.
Ha megpróbálunk közvetlenül adni az embereknek, anélkül, hogy bármilyen kapcsolatunk lenne a Teremtővel, csak elmélyítjük az egyensúlytalanságot. Az igazi javítás nem csak a horizontális kapcsolatokból származik. A vertikális összehangolásból származik.
Ha helyrehozzuk kapcsolatunkat a Teremtővel, akkor az mások számára is jó lesz – mert minden Tőle származik. Ha azt akarjuk, hogy a világ megváltozzon, akkor azt kell megváltoztatnunk, ami belé áramlik. És ezt csak úgy tehetjük meg, ha javítjuk adományozásunkat a Teremtő felé, hogy Őnek ne kelljen szenvedésen keresztül ébresztenie az emberiséget.
„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” nem egy társadalmi szlogen. Ez egy helyreállító törvény – és csak a teremtés céljával kapcsolatban létezik.
A történelem ezt brutális egyértelműséggel tanúsítja. Amikor az adakozás elszakad a Teremtőtől, rombolóvá válik. Az emberi ideálokra épülő, de a teremtés céljától elszakadt rendszerek belülről omlanak össze. A szándék gyönyörű volt. Az eredmény pusztítás volt.
A cél nélküli adakozás az ellenkezőjévé válik.
Ez nem erkölcsi kijelentés. Ez egy spirituális törvény.
Élet, halál és kapcsolat a céllal
Minden, ami egy ember életében történik – minden gondolat, minden cselekedet, minden lélegzetvétel –, ha nem kapcsolódik a teremtés céljához, nem maradandó. Belső halálhoz vezet.
De amikor az ember eléri azt az állapotot, hogy minden cselekedete kapcsolódik a végső javításhoz, semmi sem zavarhatja meg. Az ilyen ember örök életet él – nem időben, hanem értelemben.
Ennek az állapotnak az elérését a Kabbala bölcsességének nevezik.
A „Mi az élet értelme?” kérdésre a válasz: „Kóstold meg és lásd, hogy a Teremtő jó.” A kérdés és a válasz között pedig ott van a módszer – a bölcsesség, amely megtanít minket arra, hogyan juthatunk el a hiánytól a kinyilatkoztatásig.
A valóság mint kapcsolat
A valóság az, amit érzek. Ez az én világom. A Teremtő benne rejtőzik.
Három elem van: én, Ő és a köztünk lévő kapcsolat a valóságon keresztül.
Mindenen keresztül, amit tapasztalok – belső és külső – a Teremtő közeledik hozzám. Ezen keresztül nekem kell közelednem Hozzá.
Az a végső állapot, amelyet az embernek el kell érnie, a Dvekut – az összetartozás.
A Dvekut teljes egyenértékűséget jelent. Ismerni az Ő tulajdonságait, szándékait, hozzám való viszonyát – mind a kellemes, mind a fájdalmasat – a legmélyebb gyökereikig. Megérteni az okokat és a következményeket. Megérteni, miért teszi azt, amit tesz.
Az Ő megismerése révén kezdem megismerni önmagamat. Felfedezem a köztünk lévő szakadékot: az Ő adakozását és az én hiányosságaimat. És látom, hogy minden hiányosságom pontosan megfelel az Ő adakozásának.
A probléma nem az öröm. A probléma az edény.
A szűrő és az igazi öröm
Ha az örömöt közvetlenül a fogadás akaratába fogadom, két dolog történik:
- Az öröm kioltja a vágyat, és ürességet hagy maga után.
- Én a Teremtővel szemben maradok.
De ha megszerzek egy szűrőt – egy adományozási szándékot – minden megváltozik.
Most már korlátlanul fogadhatok. Nem mennyiségben. Nem időben. És valami sokkal nagyobb történik: Hozzá hasonlóvá válok. Megszerzem az Ő formáját.
Ez a Dvekut.
A szűrőn keresztül nem csak örömöt kapok – megkapom az Ő státuszát, az Ő létezésmódját. Ez emel fel a teremtett lény szintjéről a Teremtőhöz való hasonlóságra.
Az egyetlen szabad cselekedetem
Minden korrekciót és kitöltést a Fény végez. A Teremtő végzi el a munkát.
Akkor mi marad nekem?
Egy dolog.
Azt akarni, hogy Ő cselekedjen.
Szabadságom abban rejlik, hogy felismerem állapotomat, felismerem ellenállásomat, és javítást kérek. Hogy valami magasabbat kívánjak, mint ami jelenleg vagyok.
De hogyan kívánhatom azt, ami még nem az enyém?
A társadalmon keresztül.
A társadalom, mint kapu
Mindannyian egy lélekként vagyunk benne a végső, javított állapotban. Amikor kapcsolatba lépek másokkal, akik javítást vágynak, megszerzem az ő vágyukat. Ez a további vágy kötelezi a Teremtőt a cselekvésre.
Ezért írtak a kabbalisták vég nélkül a társadalomról.
A korrigált világ a semmissé válásból és a kapcsolódásból épül fel. Ebből a kapcsolódásból végtelen betöltődés fakad. Minden lélek megkapja, ami a többiekben létezik.
Amikor itt gyakorlom ezt a kapcsolódást, még ha minimálisan is, további vágyat kapok. És ez a vágy lesz a minden mozgatórugója.
Felemelkedés és kinyilatkoztatás
A spirituális küszöb alatt vékony gyertyán élünk. Felette a Fény fokozatosan kezd ragyogni.
Minden felemelkedés eltávolít egy újabb elrejtést. Az ellenállás adásba fordul. Az edény növekszik. A fény erősödik.
Ez addig folytatódik, amíg az egyéniség fel nem oldódik az egységben.
Amikor minden lélek egyesül egy edényben, a fény, amely kitölti azt, a Teremtő néven ismert.
Belülről ez abszolút egységnek tűnik. Kívülről ez megismerhetetlen.
És ez az egy edény nem kollektívnak tűnik.
Egynek tűnik.
Ez az élet célja.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás