Hogy olyanok akarjunk lenni, mint Ő

„….. Mert lelkünk porba hajolt, hasunk a földhöz tapad.” Úgy kell értelmeznünk, hogy lelkünk porba hajlása miatt hasunk a földhöz tapad.

A „has” az ember befogadóképességének edénye. Ez a jelentése annak, hogy a szív pontja a porban van, ami miatt a Kelim [edényeink] csak a világiassággal, azaz az önszeretettel vannak Dvekut [összetapadva].

De ha a mennyek országát tisztelnék, akkor mi is biztosan megtiszteltetésben részesülnénk, ha bármivel is szolgálhatnánk a Teremtőt. Még a legkisebb szolgálatot is szerencsének tekintenénk. Egy ilyen megtiszteltetésért érdemes lenne lemondani minden örömről, amit az önszeretet nyújt nekünk. Ez a jelentése annak, amit a Shalosh Regalim [Három zarándoklat] kiegészítő imájában mondunk: „Atyánk, Királyunk, mutasd meg hamarosan rajtunk királyságod dicsőségét.” Vagyis azt kérjük a Teremtőtől, hogy mivel a mennyek országa lealjasult és a porban van a Shechina [Isteni jelenlét] állapota, szeretnénk, ha a Teremtő megmutatná nekünk a mennyek országának fontosságát és dicsőségét, és akkor nagy megtiszteltetés lenne számunkra, ha elnyernénk az önszeretet megszüntetését és a Teremtő szeretetét.

Ez a Zohár értelmezésének jelentése: „Ezért „kerestem azt, akit lelkem szeret”, hogy megszabadítson tőle.”…”

(Rabash, Éjjel az ágyamon)

A teremtés nem a tökéletességgel kezdődött.

Vágyakozással kezdődött.

A létezés legmélyebb szándéka nem az volt, hogy olyan lényt teremtsen, amely csupán hasonlít a Teremtőre, vagy amelyet a tervezés kényszerít a hasonlóságra. A szándék sokkal finomabb, sokkal igényesebb volt: olyan lényt teremteni, amely akar olyan lenni, mint Ő.

Nem utánzás, hanem vágy.

Nem programozás, hanem szabad vágyakozás.

Ez a különbség mindent megváltoztat.

A természetes hasonlóság nem igényel erőfeszítést. A kövek anélkül hasonlítanak egymásra, hogy megpróbálnák. Az angyalok ellenállás nélkül követik törvényeiket. De ahhoz, hogy valaki akart legyen olyan, mint a Teremtő, távolságra, ellentétre, zavarra, küzdelemre és választásra van szükség. Ehhez olyan teremtményre van szükség, amely először felfedezi, milyen messze van a tökéletességtől, majd éppen ebből a távolságból kezd el vágyakozni utána.

Ezért lett a teremtmény ellentétes.

Kezdetben a teremtett lény nem érzi magát töröttnek. Éppen ellenkezőleg, viszonylag egésznek érzi magát. Csak ahogy halad előre, kezdi érezni a különbséget. Minden előrelépés mélyebb szakadékot tár fel. Minden emelkedés sötétebb kontrasztot mutat. Paradox módon, minél közelebb kerülünk a Teremtőhöz, annál élesebben érezzük, hogy valójában mennyire különbözünk Tőle.

Ez nem hiba az úton.

Ez az út.

Ha a teremtménynek egyszerre mutatnák meg a teljes kontrasztot, a kétségbeesés súlya alatt összeomlana. Nem lenne ereje mozogni, nem lenne reménye a javításra. Ezért a különbség fokozatosan, lépésről lépésre tárul fel, hogy minden apró sötétség felfedezésére megfelelő javítással lehessen reagálni. Estétől reggelig. A rejtőzködéstől a kinyilatkoztatásig. Éjszakától nappalig.

Minden spirituális fokozat sötétségben kezdődik.

A sötétség nem büntetés. Felkészülés. Az a állapot, amelyben a teremtmény megtanulja a függőséget. Az éjszakában nincs személyes erő, amelyre támaszkodhatna. Nincs megértés, nincs önbizalom, nincs belső fény, amely útmutatást adna. Az ember úgy érzi magát, mint egy csecsemő – képtelen állni, képtelen cselekedni, képtelen megmenteni magát.

És ez a tehetetlenség szent.

Mert amikor minden személyes erő feloldódik, valami új születik: egy őszinte kérés. Nem egy udvarias kívánság. Nem elméleti ima. Hanem szükségszerűségből fakadó kiáltás. Olyan igény, amely abból a felismerésből fakad, hogy nincs más életforrás, nincs más erő, amely képes lenne kiemelni ebből az állapotból.

Ez az első igazi kapcsolat.

A Teremtő nem engedelmességet keres. Kapcsolatot keres. A kapcsolat pedig nem létezhet szükség nélkül. Valahányszor a teremtmény eléri saját képességeinek határait, és ott semmit sem talál, megnyílik a kapcsolat lehetősége. Ebbe a térbe belép egy kérelem – nem tanult, nem begyakorolt, hanem élő.

És pontosan ezeken a kéréseken keresztül épül fel a hasonlóság.

A teremtmény nem azáltal szerez isteni tulajdonságokat, hogy másolja a cselekedeteket vagy elnyomja a vágyakat. Azáltal szerez őket, hogy átalakítja a szándékát. Ugyanaz a vágy a fogadásra megmarad – nincs más tartalom –, de az iránya megváltozik. Ami egykor önmagára irányult, kifelé kezd fordulni. Ami egykor zárt volt, megnyílik. Ami egykor tudattalan volt, tudatos lesz.

Eleinte csak a legkönnyebb vágyak javíthatók ki. A nehezebbek szunnyadnak, várnak. Nem pusztulnak el, hanem védve vannak. Később ébrednek fel, amikor már van erő velük dolgozni. Így az út szakaszokban bontakozik ki: először az egyszerű szándékok kijavítása, később az élet maga – a család, a munka, az öröm, a felelősség – egyetlen irányba történő integrálása, az adás irányába.

Semmi sem marad ki. Végül minden benne van.

Még a szenvedés is megváltoztatja jelentését.

A tudattalan szenvedés évekre, életekre, generációkra nyúlik vissza. A tudatos szenvedés – megértéssel és részvétellel kísérve – gyorsan elmúlik. Ugyanaz a fájdalom, ha tudatossággal találkozunk vele, gyorsulássá válik. Ami egykor évtizedekbe telt, pillanatok alatt átjárható, ha a lény tudatosan vállalja, hogy végigjárja az utat.

Ez a különbség a kényszerítés és a választás között.

A végső cél nem a sötétség elől való menekülés, hanem annak tudatos átlépése. Nem a gyengeség eltüntetése, hanem annak hídként való felhasználása. Nem az, hogy önmagunkban legyünk erősek, hanem hogy tartósan kapcsolódjunk az erő Forrásához.

És végül a legcsodálatosabb átalakulás következik be: a teremtmény elkezd azt akarni, amit a Teremtő akar. Nem azért, mert parancsot kapott rá, nem azért, mert jutalmat kap érte, hanem azért, mert megízlelte, mit jelent hasonlóvá válni. Megérezte az adakozás szabadságát. Rájött, hogy az igazi beteljesülés nem a kapásban rejlik, hanem abban, hogy hasonlítunk ahhoz, aki ad.

Ezért létezik a teremtés.

Nem azért, hogy tökéletes lények szülessenek, hanem hogy felébressze a vágyat.

Nem azért, hogy hasonlóságot gyártson, hanem hogy szeretetet ápoljon.

Amikor a teremtmény eléri azt a pontot, ahol szabadon választja a hasonlóságot – ahol vágyik az adásra, ahogyan egykor a fogadásra vágyott –, a teremtés szándéka beteljesül. A sötétség fénnyé válik. A távolság közelséggé válik. És az ellentétből az egységbe vezető hosszú út kinyilatkoztatja jelentését: a Teremtő olyan lényt akart, amely nem erővel, hanem szeretettel jut el hozzá.