Céltudatos szenvedés

„….. Ezzel megértjük, amit kérdeztünk: Miért érdemlik meg az igazak, hogy sok szenvedést éljenek át? Azért, mert az igazak szenvedései megakadályozzák őket abban, hogy Dvekut-ot érjenek el a Teremtővel, és ez Kli-t okoz nekik. Az ok, amiért olyan sok szenvedés éri őket, hogy nem tudják legyőzni őket, de a Teremtő „megszabadítja őket mindtől”, és az ember önmagában nem tudja legyőzni őket, szándékos, mivel a Teremtő nem adhat magasabb fokozatot az embernek, ha nincs rá szüksége. Ezért a Teremtő a lelke részeit adja neki megszabadulásként, ahogy meg van írva: „És az Úr megszabadítja őket mindtől.”

Ezért két dologra van szükség: 1) Az igaznak sok szenvedése kell, hogy legyen, amelyek a Kli. 2) Ezután a Teremtő megadja neki a lélek részeit megváltásként.

Azonban általában, amikor az emberek kérnek, akkor a Teremtőtől kérnek segítséget, hogy megszabadítsa őket a gonosztól, és adjon nekik egy lelket egy olyan rész felett, amelyet már gonosznak ismertek el. De miért akarja a Teremtő, hogy az ember feltárjon egy bizonyos mértékű gonoszt, és csak akkor segít neki?

Így tűnik ez az ember számára. Azonban itt két megkülönböztetést kell tennünk: 1) Valóban, a Teremtő segít az embernek azzal, hogy feltárja előtte a benne lévő rosszat, hogy megismerje az igazságot. 2) Ez csak azoknak tárul fel, akik képesek a megadás útján járni. Ezért mutatják meg nekik a gonoszt, hogy képesek legyenek kijavítani. Azoknak azonban, akiknek nincs kapcsolatuk az adakozás munkájával, a gonosz csak általánosságban tárul fel…

— Rabash, Mit jelent az, hogy az igazak szenvednek?

A fejlődés két motorja

Bármilyen fejlődés esetében csak két erő van, amely valóban mozgat minket, és amely a természetünkben gyökerezik.

Vagy az öröm húzza előre minket, vagy a szenvedés tol előre.

Közülük a szenvedés messze a erősebb motor. Az öröm finoman, néha lustán vonz. A szenvedés nyom, ragaszkodik, és nem hagy helyet a közönynek. Mozgást követel.

A hétköznapi életben ez a mechanizmus vakon működik. Megjelenik a fájdalom, és mi elmenekülünk előle. Megjelenik a félelem, és mi menekülést keresünk. A növekedés megtörténik, de tudat alatt, mechanikusan, és gyakran nagy áron.

A spirituális úton azonban valami teljesen más válik lehetővé.

A vak fájdalomtól a tudatos hiányosságig

A spirituális úton lehetőséget kapunk arra, hogy magát a szenvedést átalakítsuk.

Ahelyett, hogy nyers, fizikai vagy érzelmi fájdalom hajtana előre, tudatos, alaposan megvizsgált hiányosságon keresztül haladhatunk – egy finomított belső hiányon, amely nem fizikai kényelmetlenségről szól, hanem a magasabb állapotból való távolságról.

Ezt a finomított szenvedést gyakran vágyakozásként, szerelmi fájdalomként érezzük:

égő tudatosság, hogy létezik egy magasztosabb, igazabb, szeretetteljesebb állapot – és hogy mi még nem vagyunk ott.

A fájdalom már nem arról szól, ami most fáj nekünk.

Hanem arról, amit még nem tudunk elérni.

Ez a szenvedés nem romboló. Célszerű. Intelligens.

Minden magasabb állapot nagyobb hasonlóságot jelent

Minden következő, magasabb, kívánatosabb spirituális állapot egy dolgot jelent:

nagyobb hasonlóságot a Teremtő tulajdonságaival.

Ezek a tulajdonságok nem absztrakt fogalmak. Pontos belső formák:

• önzetlenség az önérdekeltség helyett,
• adakozás a fogadás helyett,
• feltétel nélküli szeretet a számítás helyett,
• objektív igazság az önigazolás helyett.

Jelenlegi állapotunk ezzel szemben még mindig az egoizmushoz kötődik – individualista, szubjektív, önző. A két állapot közötti szakadék nem elméleti. Élesen, fájdalmasan, élénken érezhető.

Ez a szakadék maga a szenvedés.

A szenvedés a fény hiánya a tartályban

Spirituális szempontból a szenvedésnek nagyon pontos meghatározása van:

A szenvedés a fény hiánya a tartályban.

Semmi több, semmi kevesebb.

Soha nem kapunk olyan hiányt, amelyet nem tudunk elviselni.

Soha nem kapunk olyan szenvedést, amelyet nem tudunk kijavítani.

A kinyilatkoztatás mindig mértékkel történik. A javítás mindig fokozatos:

• a könnyebbtől a nehezebb felé,
• a finomabbtól a durvább felé,
• az ego felszíni rétegeitől a mélyebb, vastagabb rétegek felé.

A szenvedés mértéke, amelyet bármely szinten érzünk, pontosan megegyezik az adott szinten szükséges javítás mértékével – és nem több.

Miért csak az igazak szenvednek

Ez egy paradox igazsághoz vezet:

Csak az igazaknak küldenek szenvedést.

Nem azért, mert rosszabbak – hanem azért, mert készek rá.

Az „igazak” azok, akik:

• igazolni akarják a Teremtőt,
• arra törekednek, hogy hasonlítsanak hozzá,
• a kényelem helyett a forma egyenértékűségét kívánják.

Az ilyen embereknek a Teremtő több korrekcióra szoruló vágyat tár fel – nem büntetésképpen, hanem a fejlődés érdekében. Amit mások soha nem éreznek, pontosan az, amit nekik mutatnak, mert csak ők tudnak vele dolgozni.

A tehetetlenség pillanata

Egy bizonyos ponton el kell jutni egy kritikus felismeréshez:

Nem tudom magamat korrigálni.

Ez a felismerés nem kétségbeesés, hanem pontosság.

Csak a Fény tud korrigálni.

Csak a Teremtő tud gyógyítani.

De a Fény nem önkényesen cselekszik. Kérésre reagál – és ez a kérésnek pontosnak kell lennie.

Diagnózis a gyógyítás előtt

Bár csak a Teremtő tudja végrehajtani a javítást, az embernek pontos diagnózisra kell jutnia.

Mint egy beteg, aki egy mesteri orvoshoz fordul:

• Tudnom kell, mi a baj,
• hol fáj,
• hogyan kell megváltoznom.

A Tóra Fénye feltárja a betegséget.

A Fény tartalmazza a gyógymódot is.

De el kell fogadnom a diagnózist – és tudatosan kell kérnem a kezelést.

Az ima mint a két állapot közötti szakadék

Az igazi ima nem általános sírás.

Nem homályos fájdalom vagy meghatározhatatlan vágyakozás.

Az ima a világosan érzékelhető szakadék a következő két állapot között:

• a jelenlegi állapotom,
• és a következő, kijavított állapot, amelyet el kell érnem.

Mindkettőt élesen kell látnom:

• hogy mennyire vagyok most törött,
• és mennyire kell javulnom.

Ez a feszültség, ez a pontos távolság – ez a tartály.

A tartály építése a Fény előtt

A Fény a hiányosságok feltárásával építi a tartályt.

A Fény a javítással tölti meg a tartályt.

De a tartálynak meg kell előznie a megtöltést.

Ez a mi feladatunk:

• nem várni, hogy a szenvedés kényszerítsen minket előre,
• hanem tudatosan fejleszteni a hiányosságokat.

Nem lehetek csak „éhes”.

Pontosan tudnom kell, mire éhezem.

Válogatónak, igényesnek, szinte makacsnak kell lennem – csak azt a pontos következő fokozatot akarom, és semmi mást.

Szabad választás egy előre meghatározott úton

Az egész fejlődési folyamat előre meghatározott – szakaszai és végső állapota.

De ebben a szükségszerűségben rejlik a szabadságunk.

Elérhetjük azt a belső professzionalizmust, hogy a következő állapotot még mielőtt a fájdalom kényszerítené ránk, mi magunk kérjük.

Olyan, mintha önként feküdnénk le a műtőasztalra, a sebészi kést a Teremtő kezébe adnánk, és azt mondanánk:

„Végezze el a műtétet – pontosan itt, pontosan így.”

Ő úgyis megtenné.

De most tudatosan részt veszünk benne.

Teljesen új lényekké válunk

Minden új spirituális fokozat nem a régi én javulása.

Hanem egy teljesen új lény megjelenése.

Minden szint olyan, mintha egy másik univerzumba lépnénk be:

• új vágyak,
• új Reshimot,
• új szív,
• új elme,
• új létezés törvényei.

A „szentség” azt jelenti, hogy más.

Más, mint az egoizmus.

Közelebb a Teremtőhöz.

A folyamat lassú, réteges, szándékos – mert az átalakulás teljes.

A céltudatos szenvedés, mint ajándék

A szenvedés, ha helyesen értjük, nem ellenség.

A Teremtő legpontosabb eszköze:

• hogy edényt építsen,
• hogy felébressze a vágyat,
• hogy felkészítse a lelket a nagyobb Fényre.

Amikor a szenvedés céltudatos lesz, akkor megszűnik romboló lenni.

Iránytűvé válik.

És abban az iránytűben rejlik az út – a sötétségtől a Fényig, a távolságtól a Dvekutig, attól, akik vagyunk, ahhoz, akiknek mindig is lennünk kellett.