„….. Ezzel megértjük, amit kérdeztünk: Miért érdemlik meg az igazak, hogy sok szenvedést éljenek át? Azért, mert az igazak szenvedései megakadályozzák őket abban, hogy Dvekut-ot érjenek el a Teremtővel, és ez Kli-t okoz nekik. Az ok, amiért olyan sok szenvedés éri őket, hogy nem tudják legyőzni őket, de a Teremtő „megszabadítja őket mindtől”, és az ember önmagában nem tudja legyőzni őket, szándékos, mivel a Teremtő nem adhat magasabb fokozatot az embernek, ha nincs rá szüksége. Ezért a Teremtő a lelke részeit adja neki megszabadulásként, ahogy meg van írva: „És az Úr megszabadítja őket mindtől.”
Ezért két dologra van szükség: 1) Az igaznak sok szenvedése kell, hogy legyen, amelyek a Kli. 2) Ezután a Teremtő megadja neki a lélek részeit megváltásként.
Azonban általában, amikor az emberek kérnek, akkor a Teremtőtől kérnek segítséget, hogy megszabadítsa őket a gonosztól, és adjon nekik egy lelket egy olyan rész felett, amelyet már gonosznak ismertek el. De miért akarja a Teremtő, hogy az ember feltárjon egy bizonyos mértékű gonoszt, és csak akkor segít neki?
Így tűnik ez az ember számára. Azonban itt két megkülönböztetést kell tennünk: 1) Valóban, a Teremtő segít az embernek azzal, hogy feltárja előtte a benne lévő rosszat, hogy megismerje az igazságot. 2) Ez csak azoknak tárul fel, akik képesek a megadás útján járni. Ezért mutatják meg nekik a gonoszt, hogy képesek legyenek kijavítani. Azoknak azonban, akiknek nincs kapcsolatuk az adakozás munkájával, a gonosz csak általánosságban tárul fel…
— Rabash, Mit jelent az, hogy az igazak szenvednek?
A fejlődés két motorja
Bármilyen fejlődés esetében csak két erő van, amely valóban mozgat minket, és amely a természetünkben gyökerezik.
Vagy az öröm húzza előre minket, vagy a szenvedés tol előre.
Közülük a szenvedés messze a erősebb motor. Az öröm finoman, néha lustán vonz. A szenvedés nyom, ragaszkodik, és nem hagy helyet a közönynek. Mozgást követel.
A hétköznapi életben ez a mechanizmus vakon működik. Megjelenik a fájdalom, és mi elmenekülünk előle. Megjelenik a félelem, és mi menekülést keresünk. A növekedés megtörténik, de tudat alatt, mechanikusan, és gyakran nagy áron.
A spirituális úton azonban valami teljesen más válik lehetővé.
A vak fájdalomtól a tudatos hiányosságig
A spirituális úton lehetőséget kapunk arra, hogy magát a szenvedést átalakítsuk.
Ahelyett, hogy nyers, fizikai vagy érzelmi fájdalom hajtana előre, tudatos, alaposan megvizsgált hiányosságon keresztül haladhatunk – egy finomított belső hiányon, amely nem fizikai kényelmetlenségről szól, hanem a magasabb állapotból való távolságról.
Ezt a finomított szenvedést gyakran vágyakozásként, szerelmi fájdalomként érezzük:
égő tudatosság, hogy létezik egy magasztosabb, igazabb, szeretetteljesebb állapot – és hogy mi még nem vagyunk ott.
A fájdalom már nem arról szól, ami most fáj nekünk.
Hanem arról, amit még nem tudunk elérni.
Ez a szenvedés nem romboló. Célszerű. Intelligens.
Minden magasabb állapot nagyobb hasonlóságot jelent
Minden következő, magasabb, kívánatosabb spirituális állapot egy dolgot jelent:
nagyobb hasonlóságot a Teremtő tulajdonságaival.
Ezek a tulajdonságok nem absztrakt fogalmak. Pontos belső formák:
- önzetlenség az önérdekeltség helyett,
- adakozás a fogadás helyett,
- feltétel nélküli szeretet a számítás helyett,
- objektív igazság az önigazolás helyett.
Jelenlegi állapotunk ezzel szemben még mindig az egoizmushoz kötődik – individualista, szubjektív, önző. A két állapot közötti szakadék nem elméleti. Élesen, fájdalmasan, élénken érezhető.
Ez a szakadék maga a szenvedés.
A szenvedés a fény hiánya a tartályban
Spirituális szempontból a szenvedésnek nagyon pontos meghatározása van:
A szenvedés a fény hiánya a tartályban.
Semmi több, semmi kevesebb.
Soha nem kapunk olyan hiányt, amelyet nem tudunk elviselni.
Soha nem kapunk olyan szenvedést, amelyet nem tudunk kijavítani.
A kinyilatkoztatás mindig mértékkel történik. A javítás mindig fokozatos:
- a könnyebbtől a nehezebb felé,
- a finomabbtól a durvább felé,
- az ego felszíni rétegeitől a mélyebb, vastagabb rétegek felé.
A szenvedés mértéke, amelyet bármely szinten érzünk, pontosan megegyezik az adott szinten szükséges javítás mértékével – és nem több.
Miért csak az igazak szenvednek
Ez egy paradox igazsághoz vezet:
Csak az igazaknak küldenek szenvedést.
Nem azért, mert rosszabbak – hanem azért, mert készek rá.
Az „igazak” azok, akik:
- igazolni akarják a Teremtőt,
- arra törekednek, hogy hasonlítsanak hozzá,
- a kényelem helyett a forma egyenértékűségét kívánják.
Az ilyen embereknek a Teremtő több korrekcióra szoruló vágyat tár fel – nem büntetésképpen, hanem a fejlődés érdekében. Amit mások soha nem éreznek, pontosan az, amit nekik mutatnak, mert csak ők tudnak vele dolgozni.
A tehetetlenség pillanata
Egy bizonyos ponton el kell jutni egy kritikus felismeréshez:
Nem tudom magamat korrigálni.
Ez a felismerés nem kétségbeesés, hanem pontosság.
Csak a Fény tud korrigálni.
Csak a Teremtő tud gyógyítani.
De a Fény nem önkényesen cselekszik. Kérésre reagál – és ez a kérésnek pontosnak kell lennie.
Diagnózis a gyógyítás előtt
Bár csak a Teremtő tudja végrehajtani a javítást, az embernek pontos diagnózisra kell jutnia.
Mint egy beteg, aki egy mesteri orvoshoz fordul:
- Tudnom kell, mi a baj,
- hol fáj,
- hogyan kell megváltoznom.
A Tóra Fénye feltárja a betegséget.
A Fény tartalmazza a gyógymódot is.
De el kell fogadnom a diagnózist – és tudatosan kell kérnem a kezelést.
Az ima mint a két állapot közötti szakadék
Az igazi ima nem általános sírás.
Nem homályos fájdalom vagy meghatározhatatlan vágyakozás.
Az ima a világosan érzékelhető szakadék a következő két állapot között:
- a jelenlegi állapotom,
- és a következő, kijavított állapot, amelyet el kell érnem.
Mindkettőt élesen kell látnom:
- hogy mennyire vagyok most törött,
- és mennyire kell javulnom.
Ez a feszültség, ez a pontos távolság – ez a tartály.
A tartály építése a Fény előtt
A Fény a hiányosságok feltárásával építi a tartályt.
A Fény a javítással tölti meg a tartályt.
De a tartálynak meg kell előznie a megtöltést.
Ez a mi feladatunk:
- nem várni, hogy a szenvedés kényszerítsen minket előre,
- hanem tudatosan fejleszteni a hiányosságokat.
Nem lehetek csak „éhes”.
Pontosan tudnom kell, mire éhezem.
Válogatónak, igényesnek, szinte makacsnak kell lennem – csak azt a pontos következő fokozatot akarom, és semmi mást.
Szabad választás egy előre meghatározott úton
Az egész fejlődési folyamat előre meghatározott – szakaszai és végső állapota.
De ebben a szükségszerűségben rejlik a szabadságunk.
Elérhetjük azt a belső professzionalizmust, hogy a következő állapotot még mielőtt a fájdalom kényszerítené ránk, mi magunk kérjük.
Olyan, mintha önként feküdnénk le a műtőasztalra, a sebészi kést a Teremtő kezébe adnánk, és azt mondanánk:
„Végezze el a műtétet – pontosan itt, pontosan így.”
Ő úgyis megtenné.
De most tudatosan részt veszünk benne.
Teljesen új lényekké válunk
Minden új spirituális fokozat nem a régi én javulása.
Hanem egy teljesen új lény megjelenése.
Minden szint olyan, mintha egy másik univerzumba lépnénk be:
- új vágyak,
- új Reshimot,
- új szív,
- új elme,
- új létezés törvényei.
A „szentség” azt jelenti, hogy más.
Más, mint az egoizmus.
Közelebb a Teremtőhöz.
A folyamat lassú, réteges, szándékos – mert az átalakulás teljes.
A céltudatos szenvedés, mint ajándék
A szenvedés, ha helyesen értjük, nem ellenség.
A Teremtő legpontosabb eszköze:
- hogy edényt építsen,
- hogy felébressze a vágyat,
- hogy felkészítse a lelket a nagyobb Fényre.
Amikor a szenvedés céltudatos lesz, akkor megszűnik romboló lenni.
Iránytűvé válik.
És abban az iránytűben rejlik az út – a sötétségtől a Fényig, a távolságtól a Dvekutig, attól, akik vagyunk, ahhoz, akiknek mindig is lennünk kellett.
Hozzászólás