„….. Azt mondják, hogy 600 000 lélek létezik, és minden lélek több szikrára oszlik. Meg kell értenünk, hogyan lehetséges a szellemi osztódása, mivel kezdetben csak egy lélek lett teremtve, Adam HaRishon lelke.
Véleményem szerint valóban csak egy lélek van a világon, ahogyan az meg van írva (Mózes 2:7): „és az orrába lehelt az élet lelkét [héberül „lélegzetet” is]”. Ugyanez a lélek létezik Izrael összes gyermekében, mindegyikben teljes, mint Adam HaRishonban, mivel a szellemi oszthatatlan és nem vágható szét – ami inkább a testi dolgok jellemzője.
Inkább úgy tűnik, hogy a 600 000 lélek és lélekszikra azt jelenti, hogy azok az egyes emberek testének ereje által vannak megosztva. Más szavakkal, először a test megosztja és teljesen megtagadja tőle a lélek ragyogását, majd a Tóra és a Mitzva [Parancsolat] erejével a test megtisztul, és a megtisztulás mértékében a közös lélek ragyog rá…
Baal HaSulam, „600 000 lélek”
Egy cél, egy erő
Az ember egyetlen életcélja nem oszlik meg sok cél között. Egyetlen, egyszerű és abszolút: felfedni és érezni, hogy egyetlen teremtő és irányító erő áthatja az egész valóságot, hogy minden eme erőn belül létezik és az irányítja.
El kell jutnunk egy olyan állapotba, ahol nem csupán feltételezzük vagy hisszük, hanem érezni, ellenőrizni és igazolni tudjuk, hogy a valóságban semmi sem áll eme egyetlen erőn kívül. Semmi esemény, gondolat, találkozás nem véletlen vagy független. Minden egy mindent átfogó forrásból származik és annak irányítása alatt áll – amely tisztán jóságos, céltudatos és a végső teljesség felé irányul.
Ez az elismerés azonban nem lehet elméleti. Nem lehet könyvekből kölcsönözni vagy hagyományból örökölni. El kell érni. És az elérés csak egyenértékűség révén lehetséges – csak akkor érthetjük meg igazán ezt az irányító erőt, ha hasonló tulajdonságokat sajátítunk el.
Miért kellett ellentétesnek lennünk
Itt rejlik a teremtés paradoxona. Ha ugyanazokkal a tulajdonságokkal születtünk volna, mint a Teremtő, akkor feloldódnánk benne, mint egy szikra egy nagy lángban. Nem lenne önálló tudatunk, önérzetünk, sem képességünk bármit is felismerni vagy igazolni. Nem lenne „teremtmény”, csak megkülönböztethetetlen fény.
Ezért ahhoz, hogy létezzen egy teremtmény – amely a Teremtővel szemben állhat, és önállóan felismerheti Őt – nekünk kívülről és ellene kellett teremtve lennünk. Olyan tulajdonságokkal születtünk, amelyek összeegyeztethetetlenek a Teremtő természetével.
Míg a Teremtő a tiszta adakozás, a feltétel nélküli szeretet és az életet adó gondoskodás ereje, mi pontosan az ellenkezőjeként születünk: önközpontú, egoista, individualista lényekként. Ösztönösen törődünk a saját túlélésünkkel, sikerünkkel és kényelmünkkel, gyakran mások és az egész rovására.
Csak egy ilyen lény – önző, önigazoló, sőt romboló természetű – képes valódi átalakulásra. Csak ebből az ellenkező kiindulási pontból emelkedhet egy teremtmény önmaga fölé, és érheti el önállóan a Teremtővel való hasonlóságot. Ez a felemelkedés a teremtés célja.
Az egyéni értelem börtöne
Az értelem keretein belül születünk. Eszünk magában foglalja tudásunkat, érzelmeinket, ösztöneinket és az egész észlelésünket, amelyen keresztül megtapasztaljuk a valóságot. Ez a velünk született értelem azt mondja nekünk, hogy különálló lények vagyunk, egyedül állunk egy versengő világban, és elsősorban magunkért vagyunk felelősek.
Ezen észlelésen belül az egyéniség természetesnek és igazoltnak tűnik. A siker személyesnek tűnik. A kudarc személyesnek tűnik. Mások külsőnek tűnnek, néha hasznosnak, néha fenyegetőnek. Maga a valóság töredezettnek, véletlenszerűnek és gyakran ellenségesnek tűnik.
Ez az értelem nem hamis – szükséges. Ez a kiindulási pont. De ez egyben börtön is. Amíg benne maradunk, nem érhetjük el a teremtés célját.
Az értelem felett állni: a hit jelentése
Ahhoz, hogy beteljesítsük emberi célunkat, meg kell tanulnunk kilépni ebből a velünk született értelemből. Nem azért, hogy elpusztítsuk, nem azért, hogy tagadjuk, hanem azért, hogy felülkerekedjünk rajta.
A kabbalisták ezt a magasabb állapotot hitnek nevezik. Nem vak hitnek, nem bizonyíték nélküli hitnek – hanem egy olyan létezési módnak, amely az eredeti értelmünk felett áll és ellentmond annak.
A hit az értelem alapjain épül, nem pedig annak helyett. Pontosan azáltal jön létre, hogy természetes következtetéseinkkel, ösztöneinkkel és számításainkkal ellentétesen cselekszünk. Ahol az értelmem azt állítja, hogy „én különálló vagyok, én vagyok a középpont, én vagyok az első”, a hit azt mutatja, hogy „én egy rész vagyok, függő vagyok, felelős vagyok”.
A spirituális hit azt jelenti, hogy eljutunk a Teremtő tulajdonságaihoz – a tiszta adáshoz, a feltétel nélküli szeretethez és a teljes egész iránti törődéshez – ellentétben velünk született egoizmusunkkal. Az értelmem azt mondja, hogy egyedülálló és felsőbbrendű vagyok. A hit megmutatja, hogy valódi egyediségem a egészhez való hozzájárulásomban rejlik.
A rákos sejttől az élő szervig
Ebben az új felfogásban nem elszigetelt lényként, hanem egy élő szervezet sejtjeként kezdem magam látni. Az egészséges sejt a testért létezik. A rákos sejt a test rovására létezik.
Természetes állapotunk rákos: mindenki magáért él, még akkor is, ha az egész szenved. A spirituális munka a fokozatos átalakulás egy egészséges, integrált, egymást kiegészítő sejtté – olyan sejtté, amely az egészből kapja az életet, és adja vissza azt az egésznek.
Ez nem morális idealizmus. Ez spirituális törvény.
Csak egy egységes teremtő tud megnyilvánulni egy egységes teremtményben. A fragmentált felfogás nem tudja feltárni az egységes valóságot.
Kollektív hit az egyéni értelem felett
A spirituális hit ezért nem egyéni. Nem lehet egyedül elérni. Senki, függetlenül a bölcsességétől vagy erőfeszítéseitől, nem tud önmagában felülkerekedni az egoista értelmen.
Az értelem feletti hit csak kollektív hit formájában jelenik meg – egy közös, integrált észlelés, amely sok olyan egyénből épül fel, akik tudatosan felülkerekednek személyes nézőpontjukon, és bevonják mások vágyait, gondolatait és perspektíváit.
Korlátozott, szubjektív észlelésünk felett és azzal szemben kölcsönös befogadás révén egyetlen összetett észlelést kell elsajátítanunk. Kezdem a valóságot nemcsak a saját szememmel, hanem mások szemével is látni. Hiányuk az én hiányom lesz. Teljesülésük az én teljesülésem lesz.
Ebben a közös tudatosságban valami teljesen új születik.
Adam HaRishon: egy rendszer, egy lélek
A világ egyetlen rendszer. Végül kiderül, hogy ez Adam HaRishon rendszere – nem egy történelmi személy, hanem egy struktúra: egy lélek, egy edény, amely minden vágyat magában foglal.
Ez a kinyilatkoztatás nem egyszerre történik. Fokozatosan bontakozik ki, olyan formában, amelyet minden ember el tud viselni. Lépésről lépésre az emberiség elkezd majd érzékelni, hogy nem sok független élet vagyunk, hanem egy struktúra részei.
Eleinte ez a kölcsönös függőség fájdalmasan nyilvánul meg – válságok, konfliktusok és globális instabilitás formájában. De a mi feladatunk, hogy ezt a kényszerű függőséget tudatos, pozitív kapcsolattá alakítsuk.
Mindannyian csak egy kis része vagyunk ennek a rendszernek. Senki sem létezik függetlenül. Minden, amit érzünk és gondolunk, az egész rendszer ránk gyakorolt hatásának eredménye. Ahogy közelebb kerülünk egymáshoz, elkezdjük érezni, hogy egy sok vágyból álló egyetlen vágyhoz tartozunk.
A kapcsolat maga nem a vágyakban jön létre – ahol a különbségek megmaradnak –, hanem felettük, az értelem feletti hit szintjén, az adakozás és a kölcsönös befogadás szintjén.
Élet másokon keresztül
Ahogy a kölcsönös kapcsolat erősödik, új érzés jelenik meg: minden ember a többiekből áll. A többiek kiegészítik, fenntartják, életet adnak neki.
Ez a spirituális létezés. Az ember nem önmagán keresztül él spirituálisan, hanem csak másokon keresztül.
A spiritualitás csak az integráció mértékében nyilvánul meg. Minél jobban integrálódunk, annál inkább megnyilvánul az egyetlen lélek. Ezt a megnyilvánulást Adam HaRishonnak nevezik.
Ezért minden munkánk egyetlen és változatlan: a kapcsolat fokozása – újra és újra.
Minden alkalommal új hiányosság jelenik meg. Új elválasztás. Az edény új törött darabja. És pontosan azáltal, hogy újra összekapcsoljuk azt, ami töröttnek bizonyult, megépítjük a teljes Kli-t.
Egy szív, egy lélek
Amikor összekapcsolódunk, felfedezzük a felsőbb erő iránti közös hiányosságot. És ebbe a hiányosságba a felsőbb erő kinyilatkozik.
Ez az „egységes teremtmény” jelentése – egy szív, egy lélek, egy rendszer, amelyben a Teremtő lakozik.
Így, egyéni értelmünk felett, kollektív hitünkön keresztül, az emberiség egyetlen tudatos szervvé válik a valóságon belül. Egy szervvé, amely képes felismerni, kommunikálni és együttműködni az egyetlen jótékony teremtő és irányító erővel.
Ez nem az egyéniség elvesztése, hanem annak valódi beteljesülése. Nem az értelem tagadása, hanem annak emelése. Nem vak hit, hanem a tudás legmagasabb formája – az egységből született.
Ez az emberi lélek sorsa.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás