Állandó mozgás

„….. A műben világossá válik, hogy minden nap újra magunkra kell vállalnunk a mennyország terhét, és nem szabad felhasználni azt, ami tegnap volt, vagyis azt, hogy elvált tőle, és visszavette ugyanazt a mennyországot, vagy hogy ő özvegy lett, ami azt jelenti, hogy az illető spirituális értelemben meghalt, mint „A gonoszok életükben »halottaknak« nevezik őket”, vagy hogy meggyalázta őt.

Inkább minden nap újként kell elfogadni a mennyországot. Nem használja a tegnapi mennyországot. Inkább most új megkülönböztetést alkalmaz, ami azt jelenti, hogy még mindig nem szennyezte be ezt a Malchutot, mert ő egy új megkülönböztetés…”

Rabash, Válogatott jegyzetek, 591. Megújult munka

Nincs olyan dolog, ami nem újul meg.

A teremtés kezdete óta a valóságot két ellentétes erő irányítja: a befogadás és az adás ereje – a plusz és a mínusz. Ez a két erő nem statikus elem, hanem élő feszültség. És egy ilyen feszültségben hogyan lehetne valaha is befagyott állapot? Hogyan maradhatna valami változatlan a plusz és a mínusz között?

Ez lehetetlen. Ilyen állapot nem létezhet.

Az élet nem magukban az erőkben található, hanem abban, ami kölcsönhatásukból születik – a származékban, a köztük lévő mozgásban, abban, ami minden pillanatban újul meg. Ez igaz a fizikai világban, és még pontosabb a spiritualitásban. Nem abban élünk, ami már létezik; abban élünk, ami megújul.

Az embernek folyamatosan meg kell újulnia. Nem alkalmanként. Nem akkor, amikor kényelmes. Folyamatosan.

Mert abban a pillanatban, amikor a megújulás leáll, az élet is leáll.

Még ha egy ember el is érte a magas spirituális szintet – mondjuk ezret –, ha nincs mozgás ezeregy felé, az halálesetnek számít. Bármennyire is magasztosnak tűnik az állapot, hozzáadás nélkül nulla. A spiritualitásban nincs „fenntartás”. Nincs „megtartás”. Csak növekedés van.

Ez a törvény.

A megállás haláleset

A spiritualitás megszakítás nélküli mozgás.

Abban a pillanatban, amikor a megújulás leáll, az élet eltűnik.

Ezt intuitív módon megértjük a fizikai világunkban. Képzeljük el egy pillanatra, hogy a részecskék – elektronok, protonok – leállnának. Nem lassulnának le. Nem változtatnák meg az irányukat. Egyszerűen leállnának. Az eredmény nem a mozdulatlanság lenne, hanem a megsemmisülés. Maga az anyag eltűnne. A létezés csak azért marad fenn, mert az anyagban lévő energia folyamatosan él, folyamatosan mozog, folyamatosan megújul.

A valóságnak nincs más módja a létezésre.

Ugyanez a törvény vonatkozik – még élesebben, még kompromisszumok nélkül – spirituális célunkra is. Ha meg akarjuk közelíteni, akkor bele kell egyeznünk, hogy megújulásban éljünk. Nem ideálként, hanem szükségszerűségként. Nem inspirációként, hanem oxigénként.

Ezért nem kínál a spiritualitás soha pihenést. Bármilyen kényelem, stabilitás vagy megérkezés érzését azonnal üresség követi – mert ezek az állapotok valójában nem léteznek. Ezek csak illúziók, amelyek célja, hogy felébresszék a további mozgás iránti igényt.

Megújulás egymáson keresztül

Ezért is nem lehet egyedül járni az utat.

Így van írva: „Mindenki segítse barátját.” Nem erkölcsi tanácsként, hanem a valóság strukturális törvényeként. Az egyik elesik, hogy a másik felállhasson. Az egyik gyengül, hogy a másik továbbviheti a mozgást. És ezen váltakozáson, ezen a közös leereszkedés és felemelkedés ritmusán keresztül válik lehetővé az előrelépés.

Ha az ember csak önmagára maradna, a megújulás leállna. A szokás felváltaná a mozgást. Az emlék felváltaná az életet. A belső motor leállna.

De amikor az ember másokhoz kötődik, a megújulás kénytelen bekövetkezni. Másik vágya felébreszt engem. Másik bukása felkelti bennem a felemelkedés vágyát. Másik tüze újra meggyújtja bennem a kialudt lángot. Ez nem kedvesség, hanem túlélés.

A szeretet állandó táplálást igényel

Rabash ezt a törvényt átható egyszerűséggel fogalmazta meg: a szeretet olyan, mint egy élőlény – állandóan táplálni kell.

Nem alkalmanként. Nem nagy gesztusokkal. Hanem napi, pillanatnyi megújulással.

Abban a pillanatban, amikor abbahagyod a szeretet táplálását, az nem marad a régi. Meghal.

Ugyanez igaz a kapcsolódásra, a szándékra, a vágyakra és a hitre is. Nem lassan bomlanak le, hanem abban a pillanatban tűnnek el, amikor a megújulás megszűnik. Ezért kell minden napnak újnak lennie. Minden erőfeszítésnek frissnek kell lennie. Minden mozdulatnak úgy kell érezni, mintha először történne.

Nem azért, mert a tegnap nem volt elég, hanem azért, mert a tegnap már halott.

Az élet mozgás

A spiritualitásban nincs pihenés.

Nincs stabilitás.

Nincs nyugalom.

Csak a megújuláson keresztül előrehaladás van.

Ez a mozgás nem mindig örömként érezhető. Néha nyomásként, zavarként, kényelmetlenségként vagy veszteségként érezhető. De mindez az élet jele. Azt jelzi, hogy a rendszer még mindig mozog, még mindig termel származékokat, még mindig szül új állapotokat.

Spirituálisan élni azt jelenti, hogy elfogadjuk ezt a törvényt: az élet nem megőrzés, hanem teremtés; nem emlék, hanem megjelenés; nem állás, hanem járás.

És abban a pillanatban, amikor a megújulás leáll, az élet is leáll.