„A baráti szeretet azt jelenti, hogy mindegyiküknek fel kell adnia önmagát a többiek előtt. Ez azért van, mert amikor az ember látja, hogy barátja felsőbbrendű nála, az felébreszti benne a szeretetet. Ezáltal pedig barátjától megkaphatja a cél fontosságát.
És amikor mindenki beépül mindenki másba, akkor az összes egyéni erőből egy erő alakul ki, és ez az erő mindent legyőzhet. Ebből következik, hogy a barátok iránti szeretet az az alap, amelyre a Teremtő iránti szeretet épülhet.”
(Rabash, 6. cikk (1984), „A barátok iránti szeretet”)
Amikor megkezdjük a korrekció munkáját, gyakran feltesszük magunknak egy egyszerű, de nyugtalanító kérdést:
Mi is valójában a szeretet – és hol jelenik meg a munkában?
Először a szeretet úgy tűnik, mint egy érzelem, valami személyes, valami, ami jön és megy. De a spirituális úton a szeretet nem egy önmagától megjelenő érzés. A szeretet a kapcsolat végső formája, amelyet bármely adott pillanatban képesek vagyunk felépíteni.
Nem a munka kezdete.
Hanem az eredménye.
A töröttségtől a maximálisan lehetséges kapcsolódásig
Mindig egy törött állapotból indulunk ki. Elkülönülés, félreértés, elutasítás, közöny – ezek nem az út kudarcai. Ezek az út alapanyagai.
Csak a vizsgálódás, az ego felismerése, a súrlódás és az ellenállás után jelenik meg a lehetőség: a kapcsolódási pont. És a maximális kapcsolódás, amelyet jelenlegi állapotunkból kiépíthetünk, az szeretet.
Nem idealizált szeretet.
Nem egy szentimentális szerelem.
Hanem egy pontos, mérhető kapcsolatforma, amely magában foglalja mindazt, amit eddig feltártunk – a fényt és a sötétséget egyaránt.
Minden szinten a szerelem egyszerűen a legjobb kapcsolat, amelyet elérhetünk, se több, se kevesebb.
A szeretet az emberek között kezdődik
A spirituális szeretet nem a Teremtővel kezdődik.
A teremtett lények között kezdődik.
Konkrétan, a spirituális csoport kicsi, igényes, elkerülhetetlen keretein belül kezdődik. Itt válik valósággá a munka.
Itt a szeretet nem preferencia. Nem szimpátia. Nem egyetértés.
A kapcsolat iránti odaadás.
Mennyire tudom bevonni a többieket?
Mennyire tudom magamat integrálni velük?
Mennyire tudok nem a saját kényelmemért dolgozni, hanem valami magasabb célért, ami közöttünk kell megnyilvánulnia?
Amikor ez az erőfeszítés megosztottá válik – amikor azt akarjuk, hogy a kapcsolat maga sikeres legyen, amikor azt akarjuk, hogy valami magasabb élvezze az egységünket –, akkor valami új kezd megjelenni.
Semmi sem nyilvánul meg a tartályon kívül
Nem fedezünk fel semmit magunkon kívül.
Nincs külső kinyilatkoztatás.
Nincs távoli fény, ami az égből száll le.
Amit felfedezünk, az egy jelenség a kapcsolatban – egy közös érzés, amely nem tartozik egyetlen egyénhez sem.
Ez az érzés két ellentétes erő együttműködéséből épül fel: a fogadás és az adás akaratából.
Az ego nem tűnik el.
A „bűnök” nem szűnnek meg.
Felfedésre kerülnek, kijavításra kerülnek, és a kapcsolat eltakarja őket.
A szeretet nem törli a vétkeket.
A szeretet elfedi őket.
Minden elutasítás kötődési ponttá válik.
Minden rés szálakká válik.
És ezek a szálak egyetlen kapcsolat szövetét szövik.
Amikor ezek a szálak összekapcsolódnak, egy általános erő tárul fel a rendszerben.
Ezt az erőt szeretetnek nevezzük.
És ugyanezt az erőt nevezzük Teremtőnek.
A szeretet és a Teremtő nem két különálló dolog
Egy bizonyos ponton felmerül egy finom kérdés:
Mi a különbség a szeretet és a Teremtő között?
A válasz meglepően egyszerű – és mélyen igényes.
Közöttünk odaadást és kapcsolatot építünk.
Ezt a kapcsolatot nevezzük szeretetnek.
Amikor ez a szeretet a mi szintünkön a legteljesebb kifejezésére jut – amikor mindenki benne van mindenki másban, amikor hajlandóak, képesek és vágyakozunk arra, hogy a lehető legteljesebb mértékben integrálódjunk –, akkor ebben a szeretetben valami érezhető.
Egy közös érzés.
A szeretet nem az, hogy „szeretlek” és „te szeretsz engem”.
Ez nem csere.
A szeretet az, hogy felfedezzük, mi a közös bennünk, személyes érzéseinken túl.
És ebben a közös érzésben felfedezzük annak okát.
Ez az ok a Teremtő.
Miért nem érheti el ezt senki egyedül
Az ember nem tud egyedül kiteljesedni.
Ez nem korlátozás – ez a terv.
Mindannyian csak egy feljegyzést, egy töredéket, egy egész rendszer emlékét hordozzuk, amely egykor egyetlen integrált edényként létezett. Ez a rendszer összetört, de nyoma minden egyénben megmaradt.
Ahhoz, hogy ezt a nyomot felismerjük, újra össze kell kapcsolnunk a részeket.
Senki sem fedezheti fel a lelkét elszigetelten.
A lélek nem egyéni.
Csak kapcsolatban létezik.
Jelenleg ez a kapcsolat a legkisebb, számunkra elérhető teljes egységben kezdődik: a csoportban. Később kiterjed kifelé. De az elv soha nem változik.
Az eredeti, integrált rendszer formája célként kell, hogy előttünk álljon.
Abban a pillanatban, amikor az ember csak magáról kezd beszélni – belsőleg vagy külsőleg –, abban a pillanatban, amikor az „én” elválik a „mi”-től, a spiritualitáshoz való kapcsolat elhalványul.
Az igazi „én” nem különálló.
Az igazi „én” csak egy egész részeként létezik.
A napi belső munka
Ezért olyan igényes és precíz ez a munka.
Minden pillanatban meg kell kérdeznünk magunktól:
A kapcsolatért dolgozom, vagy magamért?
Erősítem a közös edényt, vagy visszahúzódok a magánvilágomba?
Még a legkisebb belső ragaszkodás az „én egyedül” elvéhez is eltávolít minket a spirituális élet áramlatából.
De amikor újra és újra visszatérünk a kölcsönös befogadáshoz, a közös felelősséghez, a kapcsolat iránti odaadáshoz, lassan felépítünk egy teret, ahol valami nagyobb kinyilatkoztathatja magát.
A szeretet mint kinyilatkoztatás
Végül is a szeretet nem egy érzelem, amit elérünk.
Hanem egy állapot, amelyet együtt építünk.
Ez az út minden egyes lépésén tett erőfeszítéseink végső formája.
És ebben a formában, csendesen és félreérthetetlenül, kinyilatkozik a Teremtő – nem mint fogalom, nem mint kép, hanem mint az élő erő, amely minket egybe köt.
Ez a feladat.
Ez a cél.
És ezért a szeretet nem az út kezdete, hanem annak beteljesülése.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás