A spirituális valóság a barátok mögött rejlik

„Mégis, az embernek hinnie kell abban, amit fentebb mondtunk, hogy „nincs más, csak Ő”, ami azt jelenti, hogy a Teremtő készteti őt a jó cselekedetekre, de mivel ő még nem érdemes arra, hogy tudjon róla, hogy a Teremtő készteti őt, a Teremtő hús-vér ruhába öltözik, amelyen keresztül végzi ezeket a cselekedeteket. Így a Teremtő Achoraim [hátsó] formájában cselekszik.

Más szavakkal, az ember látja az emberek arcát, de hinnie kell abban, hogy az arcok mögött a Teremtő áll, és végzi ezeket a cselekedeteket. Vagyis az ember mögött a Teremtő áll, és arra készteti, hogy azokat a cselekedeteket hajtsa végre, amelyeket a Teremtő akar. Ebből következik, hogy a Teremtő mindent megtesz, de az ember azt veszi figyelembe, amit lát, és nem azt, amiben hinnie kellene. Ezért az ember azt mondja, hogy Lo Lishma cselekedeteket hajt végre, mint például a barátok, akik ráveszik.

Nem feltétlenül barátoknak kell lenniük. Inkább mindenkinek megvan a saját külső ruhája, amely illik hozzá. Ezért amikor például valaki azért jön a zsinagógába, mert a barátai rávették, azt mondja: „A Teremtő volt az oka annak, hogy elment tanulni, de a Teremtő csak a barátai ruháját öltötte magára.” Így most a Teremtőnek köszönetet mond azért, hogy ő volt az oka.

— Rabash, Miért nevezik a Tórát „középső vonalnak” a munkában? – 2

Az életünkben rejlő cél

Az emberi élet célja nem csupán a túlélés, a siker vagy a tapasztalatok gyűjtése. Igazi célunk az, hogy felfedjük és elérjük azt az egyetlen jótékony erőt, amely megteremti, fenntartja és irányítja a valóságot – és ezt nem intellektuálisan, hanem tapasztalati úton tegyük, úgy, hogy tulajdonságainkban és szándékainkban hasonlóvá válunk hozzá.

Születésünktől fogva azonban teljesen felkészületlenek vagyunk erre az érzékelésre.

Nem érezzük a Teremtőt. Nem érzékelünk egyetlen irányító erőt sem. Az életet töredezettnek, véletlenszerűnek és gyakran kegyetlennek tapasztaljuk – nem azért, mert ilyen erő nem létezik, hanem mert belső tulajdonságaink nem kompatibilisek vele.

A természetek összeférhetetlensége

A Teremtő tiszta adakozás – teljesen önzetlen, feltétel nélküli, számítás nélküli szeretet.

Mi ezzel szemben tiszta befogadásként születünk – önzőek, önigazolóak, ösztönösen egoisták.

Ez az ellentét nem erkölcsi kudarc, hanem terv.

Emiatt bezárva vagyunk egy szűk, ideiglenes, testi létezés észlelésébe. Mindent az öröm és a fájdalom, a nyereség és a veszteség, a fizikai test élete és halála alapján mérünk. Ez a világ szilárdnak és véglegesnek tűnik, míg a Teremtő valósága absztrakt, távoli, sőt mitikus marad.

Mintha áthatolhatatlan fal állna köztünk és a valódi valóság között.

A könyörületes elrejtés

A Teremtő nem tör át ezt a falat kívülről. Nem mutatja meg magát közvetlenül, mert egy ilyen kinyilatkoztatás megsemmisítene minket, elborítana és elvenné a szabadságunkat.

Ehelyett a lehető legintimebb módon elrejti magát.

Emberek mögé bújik.

Arcok mögé.

Hangok mögött.

Barátok mögött.

Amit emberi interakciónak érzékelünk – nyomás, bátorítás, elutasítás, melegség, kötelezettség – valójában a Teremtő cselekvése mögötte, az Achoraimban, elrejtve.

Mi a külső ruházatot látjuk. Azt hisszük, hogy az emberek befolyásolnak minket. Csak később tanuljuk meg megköszönni a Teremtőnek, hogy pontosan ebben a formában öltözködik.

A spirituális csoport mint a valósághoz való alkalmazkodás eszköze

Mivel még nem tudjuk közvetlenül érzékelni a Teremtőt, Ő biztosít nekünk egy alkalmazkodási eszközt – egy átmeneti zónát, egy élő laboratóriumot, ahol a spirituális törvényeket biztonságosan és fokozatosan gyakorolhatjuk.

Ez az alkalmazkodási eszköz a megfelelő spirituális környezet: egy zárt, egymás iránt elkötelezett, egymásért felelős csoport, amely céltudatos és gyakorlati módszerrel dolgozik.

Ez nem társadalmi tartozás.

Nem pszichológiai támogatás.

Nem ideológia.

Ez egy precíz spirituális eszköz.

A Teremtő keresése a barátok mögött

A kabbalisták – a belső valóság empirikus tudósai – azt tanítják, hogy a barátok mögött kell keresnünk a Teremtőt.

Nem az ötletek mögött.

Nem az érzelmek mögött.

Nem az inspiráció mögött.

Az emberek mögött.

Csak a barátok révén tudjuk:

1. Felismerni valódi természetünket: Hogy milyen önzőek, kizsákmányolók, ítélkezőek és gyűlölködők vagyunk valójában – nem elméletben, hanem a megélt tapasztalatokban.
2. Kialakul bennünk a változás iránti valódi igény: Nem erkölcsi javulás, hanem egy kétségbeesett belső igény, hogy megszabaduljunk az önmagunkkal való törődés börtönéből.
3. Megszerzünk egy második természetet: Egy adakozó természetet, amely fokozatosan a Teremtőhöz hasonlóvá tesz minket.

Az emberi megfigyelő születése

A csoport egyedülálló szűrőjén keresztül valami új kezd kialakulni.

Lassan, fájdalmasan elszakadunk az egoista terhétől, amely meghatározza természetes észlelésünket. Születik egy új megfigyelő – olyan, aki nem mindent önmagához viszonyítva számol.

Ez a megfigyelő máris elkezdhet a Teremtőhöz hasonlóan létezni:

szeretettel, törődéssel, felelősséggel és mások iránti adakozással öltözködik.

Ez nem képzelet. Ez az észlelés átalakulása.

Az egoista lénytől az emberi lényig

A csoporton kívül ösztönös lény vagyok.

Igazolom magam.

Védem a területemet.

A valóságot csak a személyes haszon vagy fenyegetés szempontjából értelmezem.

Ebben az állapotban állat vagyok – okos, érzelmes, talán kifinomult, de még mindig az ösztönök rabja.

A csoporton belül, amikor átlépem a szeparátort, és hagyom, hogy az szűrje az érzékelésemet, valami rendkívüli történik.

Csak annyira kezdem érezni a létezést, amennyire másokat tudok szeretni és szolgálni.

Ez az ember definíciója.

Nem a biológia.

Nem az intelligencia.

Hanem a Teremtőhöz való hasonlóság.

A spirituális inkubátor és légzsilip

A spirituális csoport egy új élet inkubátora.

Ahogyan az embrió nem tud túlélni a méhen kívül, úgy az új emberi érzékelés sem tud túlélni ezen a környezeten kívül. A csoport védi, táplálja és kalibrálja bennünket egy olyan valóságra, ahol már nem magunkban élünk.

Ez egyben egy spirituális légzsilip is.

Rajta keresztül fokozatosan hozzászokunk egy dimenzióhoz, ahol a valóságot mások vágyain keresztül érezzük, időn, téren és fizikai mozgáson túl.

Ami egykor önmegsemmisülésnek tűnt, most szabadságnak kezd érezni.

Elveszíteni önmagunkat, hogy megtaláljuk a valóságot

Ahhoz, hogy belépjek a spirituális valóságba, el kell vesztenem eredeti számításaim fontosságát.

Ez ijesztőnek tűnik.

Mint a eltűnés.

Mint a halál.

De éppen ellenkezőleg.

Amikor abbahagyom, hogy magamért éljek, elkezdem másokon keresztül élni. Amikor szolgálok, érzékelek. Amikor szeretek, létezem.

És ebben az állapotban a Teremtő – aki korábban arcok mögé rejtőzött – nem hitként, hanem élő valóságként kezd feltárulni.

A Teremtő megértése belülről

Ahogy a gyerekek csak akkor értik meg szüleiket, amikor maguk is szülők lesznek – amikor szeretnek, aggódnak és áldozatot hoznak –, úgy mi is csak akkor értjük meg a Teremtőt, amikor elkezdünk úgy cselekedni, mint Ő.

Nem azáltal, hogy tanulmányozzuk Őt.

Hanem azáltal, hogy hasonlítunk Rá.

És ez a hasonlóság pontosan ott kezdődik, ahol a legkevésbé várnánk:

A barátok mögött.