Az értelem felett – önmagán kívül létezni

Baal HaSulam, Shamati 207. „Kapni, hogy adni lehessen”

„Csak azért, mert előzetesen felkészült arra, hogy magára vállalja a fenti okot.

Ez azt jelenti, hogy a Dvekut [összetartozás] gyakorlásán keresztül a gyökérhez kötődött. Ezáltal megkapta az értelmet, ami azt jelenti, hogy a hit megkülönböztetésével elért értelme valódi kinyilatkoztatás volt. Ebből következik, hogy elsősorban a fenti értelmet értékeli, és azt is értékeli, hogy most megkapta a kinyilatkoztatást az Ő neveiről, hogy bővítse a bőséget.

Ezért most tovább kell erősödnie az értelem révén, és magára kell vállalnia egy nagyobb, fenti értelemet, mivel a gyökérben a Dvekut elsősorban a hit révén valósul meg, és ez az ő egész célja. Ezt „”befogadásnak” nevezik, az értelem, amelyet kiterjesztett, hogy adományozzon, és amely révén képes lesz magára vállalni a hit értelmét a legnagyobb mértékben, mind mennyiségben, mind minőségben.”

Kívül létezni önmagunkon

Van egy pont az úton, ahol az ember már nem az alapján méri az életet, ami belé kerül, hanem az alapján, ami áthalad rajta.

Ezen a ponton még a legértékesebb tanúságtétel – az értelem feletti hit érzése, a spirituális valóság finom érintése – sem ragadható meg vagy tárolható személyes birtokként. Ez is finoman eltolódik önmagunktól.

Nem tagadásból.

Nem hálátlanságból.

Hanem egyetlen belső törvény iránti hűségből: Nem magamért létezem.

Bármi is jöjjön – tisztaság, melegség, magabiztosság, emelkedettség – azt azonnal kifelé kell irányítani: a barátok felé, a kollektív edény felé, a Teremtő felé. A szándék soha nem az, hogy élvezzük az állapotot, hanem csak egy dolgot kapjunk belőle: az erőt, hogy igazoljuk a Teremtőt, mint az egyetlen, jótékony erőt, amely az egész valóságban cselekszik.

Ez nem önmegsemmisítés, hanem a középpont megváltozása.

Az élet már nem „én” körül forog, hanem a szolgálat körül.

Feloldódás a csoportban

Ahhoz, hogy így éljünk, nem maradhatunk elszigetelt pontok.

Fel kell oldódnunk a csoportban.

Gondolatok, vágyak, számítások – minden arra irányul, hogy támogassuk a barátokat spirituális munkájukban, hogy szolgáljuk a közös irányt, hogy lehetővé tegyünk valami nagyobb dolgot, mint bármelyik egyén. Ebben az oldódásban paradoxon jelenik meg: minél inkább eltűnök, mint különálló én, annál pontosabbá és felelősségteljesebbé válik a belső munkám.

Itt van egy mély félelem – egy szükséges félelem.

A félelem attól, hogy közvetlenül magamnak kapjak.

A félelem attól, hogy az örömöt, a betekintést vagy a jutalmat „sajátomnak” tekintsem.

Ez a félelem korlátozáshoz vezet. Bezárom a csatornáimat a személyes befogadás előtt. Bezárom az ajtót az önös haszon előtt. És pontosan ez a bezárás révén történik valami váratlan: kinyílik egy szelep.

Az én oldalamról a Teremtő felé.

Átlátszó csatornává válás

Amikor a magunk számára való befogadás vágya korlátozottá válik, a Teremtő elkezdheti átadni életet tápláló erejét egy személyen keresztül –rajta keresztül, nem neki. A személy csatornává válik, átlátszó csatornává, amelyen keresztül a vitalitás, a melegség és a szándék áramlik mások felé.

Ezen a folyamaton keresztül az embernek teljességet kell éreznie.

Nem érzelmi elégedettséget, nem izgalmat – hanem a kapcsolatból születő teljességet.

Még ha nem is érez semmit, még ha a belső táj száraz vagy zavaros is, van hite abban, hogy a kapcsolat létezik. Hite abban, hogy a Teremtő ezt a pontot használja összekötőként, segítőként, tiszta átjáróként a kollektív edény felé.

Ez a teljesség nem az érzésektől függ.

A bizalomra épül.

A hit, mint új valóság

Először a józan értelem feletti hit irreálisnak tűnik – idegennek, megmagyarázhatatlannak, szinte képzeletbelinek. Számítás nélküli szeretet. Jutalom nélküli adakozás. Egy létezési mód, amely ellentmond minden eddig ismertnek.

De lassan ez az „irreális” hit valósággá válik.

Azok a tulajdonságok, amelyekkel az ember felruházza magát – adakozás, mások iránti törődés, önfeladás – kiterjesztik magának az észlelésnek a határait. A tudás a hitből fakad, nem pedig azzal ellentétben áll.

De itt rejlik a veszély.

Nem szabad megelégedni.

Abban a pillanatban, amikor a hit megszokottá válik, amikor stabil belső világgá alakul, újra el kell engedni. Ha magunknak tartjuk meg, azonnal elveszíti életerejét. Ezért újra fejest kell ugrani – csukott szemmel – egy magasabb szintű hitbe, hogy az áramlás nagyobb erővel és szélességgel folytathassa útját kifelé.

A hittől az értelem felé, az értelemtől a magasabb hit felé

Ez a mozgás leírja az egész utat.

Az értelem feletti hit nem egyetlen állapot, hanem folyamatos emelkedés. A hit minden egyes szintje később értelemmé válik. Ami egykor az értelem felett állt, az a megértés új alapjává válik. És azonnal új fogékonyság ébred fel, amely újabb emelkedést követel.

Ez a lelki élet ritmusa:

• A hit elérésre kerül.
• A hit értelemmé válik.
• Az értelmet felülmúlja a magasabb hit.

Azok, akik elutasítják ezt a mozgást, ragaszkodnak korábbi értelmezésükhöz. Hűségesek maradnak ahhoz, amit már megértenek, ami biztonságot ad nekik. Azok azonban, akik az értelem feletti hit útján járnak, nem kevésbé, hanem inkább jobban megkülönböztetik a dolgokat. Észlelésük kiszélesedik. Megértésük elmélyül. Új világ nyílik meg előttük – egy világ, amelyet az adakozás tulajdonságai irányítanak.

Malchuttól Bina-ig: kilépés az „én”-ből

Spirituálisan ezt a felemelkedést úgy írják le, mint Malchuttól Bina-ig való emelkedést – a befogadástól az adakozásig, az „én”-től valami magasabbig. Minden emelkedéshez szükséges, hogy a csoport vágyait a személyes vágyak elé helyezzük, az általánosat a magánjellegű elé.

A Teremtő nem elszigetelten található.

Népének körében lakozik – a tízesben, a kapcsolatban, a közös központban.

Azáltal, hogy újra és újra ezt a központot választja, az ember fokozatosan emelkedik. Minden emelkedés egy mélyebb rendet, egy magasabb okot tár fel, majd egy újabb ugrást igényel azon túl.

Az egyetlen hely, ahol a hit épül

A racionális gondolkodás feletti hit nem épülhet egyedül.

A csoport nélkül absztrakció marad.

A Tízes az edény. A kinyilatkoztatás helye. Az a környezet, amely lehetővé teszi, hogy az ember felemelkedjen a személyes értelem fölé, és ragaszkodjon a Felső Erőhöz. Csak ott erősíthető meg a szűrő, bővíthető a hit edénye, és valósulhat meg az igazi felemelkedés.

Ez a feladat.

Ez a felemelkedés.

Létezni önmagán kívül – nem veszteségként, hanem mint maga az élet.