Két valóság között

„Az embernek azt kell mondania: »Az egész világ értem lett teremtve.« Ugyanakkor azt is: »Por és hamu vagyok.« Csak akkor lehet a középutat járni, ha ez a két állapot egyszerre létezik.”

— Baal HaSulam

Van egy finom, de döntő pont a spirituális úton, ahol az ember kezdi érezni, hogy már nem egyetlen valóságban él. Az élet nem válik hirtelen misztikussá vagy elszakad a mindennapi gondoktól – éppen ellenkezőleg, a munka, a család, a felelősségek és a belső küzdelmek pontosan ugyanazok maradnak, mint korábban. És mégis, valami alapvetően megváltozik. A megszokott valóság mellett egy második valóság kezd kialakulni.

Először ez nem érzés, hanem egy ötlet: hogy a valóság két rétegre osztható. Az egyik az a valóság, amelyet természetesen érzékelünk – érzékszerveinken, gondolatainkon, érzelmeinken, számításainkon és önfenntartási ösztöneinken keresztül. A másik egy valóság, amely még nem tűnik valóságosnak, de amelyről azt mondják, hogy létezik: a kapcsolat, az adakozás és a szeretet valósága, amely önközpontú érzékelésünkön túl fekszik.

A munka pontosan itt kezdődik – e két valóság között.

A józan ész határain belüli világ

Az első valóság az, amelyet jól ismerünk. Teljes egészében a kapni akarásunkon alapul. Minden, amit érzünk, értékelünk, félünk vagy élvezünk, egyetlen kérdésen keresztül szűrődik: Mit jelent ez számomra?

Ez a valóság nem hamis – szükséges. Itt élünk, működünk és túlélünk. De egyértelmű határai vannak. Bármennyire is intelligenssé, érzékennyé vagy erkölcsileg kifinomulttá válunk, továbbra is magunkba zárva maradunk. Nem tudjuk őszintén érezni mások belső világát, nemhogy a valóságot irányító erőt.

Ez a korlátozottság nem hiba, hanem kiindulási pont.

A határ túli valóság

Ezen a megszokott valóságon túl egy másik valóság fekszik, amelybe nem lehet közvetlenül belépni. Nem lehet megérteni élesebb elmével vagy erősebb érzelmekkel. Valójában minden kísérlet, hogy a szokásos eszközeinkkel megközelítsük, csak még távolabb taszítja.

Ez a második valóság ellentétes törvények szerint működik. A befogadás helyett – adás. A szétválasztás helyett – összekapcsolás. Az önmagunkkal való törődés helyett – törődés azzal, ami önmagunkon kívül létezik.

Először képzeletbeli dolognak tűnik. Arra kérnek minket, hogy úgy viszonyuljunk hozzá, mintha létezne, még akkor is, ha még nem érezzük. Ez a „mintha” nem önámítás, hanem gyakorlás. Ez a jelenleg rejtett valami felé irányuló belső orientáció tudatos felépítése.

A határon állva

A legfontosabb belső munka nem az, hogy az egyik valóságot a másik helyett válasszuk, hanem hogy megtanuljunk közöttük állni.

Az egyik oldalon teljes mértékben elismerjük természetes észlelésünket – egoista reakcióinkat, ellenállásunkat, kétségeinket és fáradtságunkat. Nem nyomjuk el őket, és nem teszünk úgy, mintha nem léteznének. A másik oldalon pedig elkezdünk fontosságot tulajdonítani egy valóságnak, amelyet még nem érezhetünk, de amelyet magasabb rendűnek és jelentősebbnek választunk kezelni.

Ez a belső álláspont határt teremt. Ez a határ később kézzelfoghatóvá válik: egy vonal, ahol a szándék megváltozik. A vágy maga ugyanaz marad, de iránya kezd megváltozni – a magunk számára való befogadástól a másokkal és az egésszel való kapcsolódás felé.

Miért nem lehet ezt egyedül megtenni

Az ember nem tud egyedül stabilizálni magát két valóság között. Ha egyedül maradunk, elkerülhetetlenül visszazuhanunk a megszokottba. A második valóságnak még nincs érzékszervi támasza; nem tud versenyezni az ego azonnali igényeivel.

Ezért a csoportmunka nem külső kiegészítés, hanem a folyamat központi mechanizmusa.

A csoport a magasabb valóság élő modelljeként működik. Ebben az ember gyakorolhatja azokat a hozzáállásokat, amelyeket még nem tud belsőleg fenntartani: a kapcsolódás preferenciáját, a mások iránti törődést, a közös szándékot és a kölcsönös felelősséget. Még akkor is, ha ezek az erőfeszítések mesterségesnek vagy kényszerítettnek tűnnek, új belső orientációt kezdenek kialakítani.

A csoport az a hely lesz, ahol a második valóságot begyakorolják, mielőtt kinyilatkoztatják.

A láthatatlan kézzelfoghatóvá tétele

A következetes csoportmunka révén valami figyelemre méltó történik. A magasabb valóság már nem absztrakt ötlet, hanem jelen van – nem érzelemként vagy vízióként, hanem belső nyomásként, irányként, követelményként.

Az ember kezdi érezni, hogy gondolatai, vágyai és reakciói folyamatosan mérlegelésre kerülnek:

Ez befelé húz, vagy a kapcsolódás felé mozdít el?

Ez az első kézzelfogható érzés, amikor két valóság között állunk.

Fokozatosan a második valóság súlya növekszik. Olyan lesz, amit elveszíthetünk, elhanyagolhatunk vagy megerősíthetünk. A kapcsolat pillanatai személyes haszonnál is jelentősebbnek tűnnek. A szétválasztás pillanatai üresnek tűnnek, még akkor is, ha kényelmesek.

Ez nem erkölcsi fejlődés – ez észlelési fejlődés.

Az elválasztástól az integrációig

A cél nem az első valóság elől való menekülés, hanem annak integrálása. Ugyanazok a vágyak, gondolatok és képességek, amelyek egykor csak az önérdeket szolgálták, átirányításra kerülnek. Az ego nem pusztul el, hanem új formát kap.

Amikor ez az integráció elmélyül, a két valóság közötti határ átalakul. Ami egykor képzeletbeli világnak tűnt, az elsődleges valósággá válik, míg a régi észlelés csak szükséges alapként marad fenn.

Ekkor az ember már nem hiszi a magasabb valóságot – hanem abban él.

Két világ között élni

Addig a munka egyszerre egyszerű és igényes: ismétlődően visszatérni a két valóság közötti pontra, a bizonyosság helyett a kapcsolatot értékelni, a jutalom érzése nélkül választani az adakozást, és a csoportra támaszkodni, mint hídra az érzett és a még rejtett között.

Ez a „között” nem egy átmeneti fázis – ez a spirituális érzékelés méhe. És csak azok, akik hajlandóak ott maradni, türelmesen és együtt, fedezik fel végül, hogy a második valóság egyáltalán nem volt képzeletbeli – egyszerűen csak arra várt, hogy megépüljön a megfelelő edény.