Az önkorlátozás irgalma

Rabash — 202. A félelemről

„Félnünk kell attól, hogy nem leszünk képesek végrehajtani azt a korrekciót, amelyet „forma egyenértékűségének” nevezünk, és amelynek neve „mert Ő nagy és uralkodó”, ahol az egyetlen cél a megajándékozás. A teremtett lényeknek is ugyanaz a szándékuknak kell lennie: megajándékozni.

Ezzel szemben a többi félelem, legyen az a jelen világban vagy a következő világban való büntetés, „fogadásnak” és nem „adakozásnak” nevezhető. Munkánk célja, hogy a Tóra és a Miztva-k [Parancsolatok] segítségével elérjük az adakozást. Ez a jelentése annak, hogy „Isten úgy teremtette, hogy féljék Őt”.

A kérdés az, hogy miért van szüksége arra, hogy féljünk tőle. Az elképzelés az, hogy ez a félelem révén megszerezzük az adakozás edényeit, az úgynevezett „formaegyenlőséget”, és akkor teljesíthetjük a teremtés célját.

A létezés motorja

Lényünk lényege – a létezés motorja – a létezés és a beteljesülés iránti kielégíthetetlen vágy.

Bár ritkán vesszük észre, egész életünk az újonnan felébredő vágyak érzékelése körül forog, majd minden gondolatunkat, cselekedetünket és számításunkat azok beteljesülésének elérése felé mozgósítjuk. A vágy felébred, a feszültség növekszik, és az élet csak annyira mozog, amennyire valami még hiányzik belőlünk.

Élet a forrása nélkül

Az élet, amelyet alapértelmezés szerint élünk, azonban nem nevezhető igazán életnek.

Ebben a fizikai mátrixban – ebben az érzékelési buborékban, amelyben létezésünket érzékeljük – nincs valódi kapcsolatunk az élet egyetlen, jóságos Forrásával. Érzékeljük a létezést, a mozgást, az örömöt és a fájdalmat, de nem az életet annak valódi értelmében: az életet, mint élő kapcsolatot a Forrással.

A Teremtő szándékosan helyezett minket ebbe a képzeletbeli fizikai valóságba, mint kiindulási pontot. Ebből az illúzióból – ebből az álomból, ahogy a bölcsek nevezik – fel kell ébrednünk, és el kell kezdenünk közeledni az igazi emberi élethez: az egyetlen jóságos Forrással való tudatos kapcsolatban élő élethez.

A fizikai vágyakban rejlő irgalom

Még azok a vágyak is, amelyeket itt olyan kétségbeesetten próbálunk kielégíteni, valójában nem is valósak. Ezek a fizikai test körül forognak, amely maga is csupán egy külső héj – valami ideiglenes, valami, amire már nem lesz szükségünk, ha egyszer felismerjük, mit is jelent valójában az igazi emberi létezés.

Mégis, mivel lényünk a vágy – mivel nem létezhetünk vágyakozás nélkül –, a Teremtő nagy irgalmat mutatott. Alacsonyrendű, testi vágyakkal látott el minket: étellel, szexszel, családdal, gazdagsággal, hatalommal, becsülettel és tudással. Amíg még nem kezdtük el valódi emberi fejlődésünket, legalább alapszinten gyakorolhattuk a beteljesülést.

A kabbalisták szerint ez is irgalom: a Teremtő kiterjesztette örömének fényét egy nagyon vékony vonalban, lehetővé téve, hogy az beburkolózzon a mindennapi életünkben üldözött fizikai örömökbe.

A beteljesülés növekvő üressége

De különösen a mi generációnkban valami új dolog történik.

Mivel az emberiség nagyrészt biztosította alapvető szükségleteit, a Teremtő fokozatosan visszavonja ezeknek a fizikai örömöknek az ízét. Az eredmény egy paradoxon, amely évről évre egyre láthatóbbá válik: minél többet birtokolunk, minél több örömöt és eredményt halmozunk fel, annál üresebbnek és elégedetlenebbnek érezzük magunkat.

Ugyanakkor egyre több emberben ébred fel egy új szikra – egy ismeretlen vágy, egy csendes, de kitartó kérdés az élet értelmeiről.

Egyedülálló pillanat az emberi fejlődésben

Az emberi történelem egyedülálló időszakában élünk, amikor a Teremtő aktívan vonz minket vissza magához – meghív minket, hogy tudatosan vegyünk részt a teremtés tervében.

Ez a meghívás radikális átalakulást igényel.

Ebből a képzeletbeli fizikai világból – amelyet a szűk látókörű emberi ego ural, ahol minden ember csak önmagáért él, másokat pedig önmegvalósításának eszközeként használ – egy egyedülálló fejlődési folyamatot kell elindítanunk.

A Teremtő természete és a teremtés célja

A kabbalisták szerint a Teremtőt a tiszta, feltétel nélküli szeretet és adakozás jellemzi. Ő nem olyan lény, aki kap, hiányt szenved vagy számol. Ő az adakozás egyedülálló ereje, egyetlen szándékkal: életet teremteni, fenntartani és ápolni.

Az emberi fejlődés végső és tökéletes állapota a vele való teljes egyenértékűség – nem hatalomban vagy tudásban, hanem szándékban.

Miért jön a félelem a szeretet előtt?

De mi nem ott kezdjük.

A másik végletben kezdjük – egy teljesen önző, önigazoló, egoista, individualista és kizsákmányoló természetben gyökerezően. Ezért az egyenértékűség felé vezető útnak fokozatosan kell kibontakoznia.

Az első igazi spirituális állapot ezen az úton – a spirituális érzékelés első küszöbének – a kabbalisták az irgalom állapotának, az irgalom iránti vágyakozásnak vagy spirituális félelemnek nevezik.

A gonosz kinyilatkoztatása

Ez az állapot csak akkor jelenik meg, miután az ember felismerte és elfogadta a saját természetéről szóló igazságot. Ez a gonosz kinyilatkoztatása – nem erkölcsi bűnösség, hanem józan felismerés: ez az ego, amellyel születtem, és ez a természet összeegyeztethetetlen az igazi élettel.

Ebben az állapotban kapjuk meg az első pillantást a Teremtő tulajdonságára – még nem a szeretetre, hanem az irgalomra.

Szabadulni akarunk az egótól

Ebben a szakaszban még nem tudjuk megérteni, mit jelent a szeretet és az adakozás által élni. De egy új törekvés születik: az egónk felett létezni, függetlenül annak diktátumaitól.

A spirituális félelem azt jelenti, hogy többé nem akarunk az ego uralma alatt élni. Bármire hajlandóak vagyunk, hogy megszabaduljunk a szorításából – hogy felszabaduljunk az önérdekeitől, indoklásaitól, végtelen számításaitól.

A nem ártás állapota

Ebben az állapotban nem akarok semmit magamnak – sem örömöt, sem teljesülést, még spiritualitást sem. Csak azt akarom, hogy képes legyek korlátozni az egómat, és szabadon élni a szándékaitól.

A kabbalisták ezt az állapotot egy erdőben élő, még ing nélkül élő igaz ember képével írják le, aki nem akar semmit magának, csak azt, hogy senkinek ne ártson.

Miért csak a csoportban lehetséges ez?

A gyakorlatban ezt az állapotot csak a spirituális csoporton belül tanuljuk meg és érjük el.

Ott megpróbálunk egymásnak szolgálni, egymást támogatni, önzetlenül cselekedni. És azonnal felébred az ego. Minél jobban próbálunk kapcsolódni, annál jobban ellenáll.

Az ego a barátokat a lehető legrosszabb fényben mutatja be, kritizálásra, elutasításra és elszakadásra ösztönözve.

Kegyelemért könyörögni az ítélet helyett

Ezen a ponton nem szabad hinni az ego kémjeinek.

Ehelyett meg kell kérnem a Teremtőt, hogy szabadítson meg az ego látásmódjától – hogy legalább semlegesen láthassam a barátaimat. Nem azért, hogy szeressem őket, nem azért, hogy segítsek nekik, hanem azért, hogy ne ártsak nekik.

Ez az irgalom iránti vágy.

Az első kapcsolatfelvétel a Teremtővel

Még mindig nem tudok igazán adni. Még nem tudok olyan csatornává válni, amelyen keresztül a Teremtő beteljesíti másokat. De visszafoghatom magam.

Még ha ez az irgalom a félelemből fakad is – az egómtól való félelemből –, máris egy spirituális állapot.

A Teremtő irgalma feltétel nélküli szeretetből fakad, amit én még nem tudok megérinteni. De az én irgalmam, ami a félelemből született, máris kezdeti hasonlóságot teremt Vele.

Ez az első találkozási pont az ember és a Teremtő között.

Innen, az önkorlátozás és a spirituális félelem alapjain, lassan elkezdhetjük megtanulni, mi is az igazán a szeretet – és hogyan válhatunk a Teremtő valódi partnereivé az élet teremtésében és ápolásában.