Szeretni az életet, élni a szeretetet

Állni a sötét világban

Rabash, 13. cikk (1988), „Mi az a „nép pásztora az egész nép” a munkában?”

„Abban az állapotban, amikor sötét világot lát, és az értelem felett akar hinni abban, hogy a Teremtő a világban magánjellegű gondviseléssel viselkedik, jó és jót cselekszik, e ponton marad, és mindenféle idegen gondolatok jutnak eszébe. Akkor az értelem felett kell győznie, hogy a gondviselés jó és jót cselekszik. Ekkor megkapja a Teremtőtől a hit erejét, hogy legyen ereje az értelem felett állni és igazolni a gondviselést.

Akkor megértheti a „Shechina [Isteni jelenlét] a porban” jelentését, mivel ekkor látja, hogy amikor valamit a Teremtőért kell tennie, és nem a saját érdekében, a test azonnal megkérdezi: „Miért kell ezt tenned?”, és nem akar erőt adni neki a munkához. Ezt „Schehina a porban”-nak nevezik, ami azt jelenti, hogy amit a Shechina érdekében tenni akar, az számára por ízű, és ő tehetetlen, hogy legyőzze gondolatait és vágyait.

Ekkor az ember rájön, hogy mindössze annyira hiányzik neki a munkához szükséges erő, hogy a Teremtő megadja neki a hit erejét, amint azt fentebb (Rabbi Elimelech imájában) mondtuk, hogy imádkoznunk kell: „És rögzítsd a hitedet a szívünkben örökre és mindörökké.” Ebben az állapotban rájön, hogy „ha a Teremtő nem segít neki, nem tudja legyőzni.”

Semmi absztrakt, semmi légies

Az autentikus spiritualitás – az a fejlődési folyamat, amelynek során megérzünk, megértünk és tudatosan társulunk a valóság egyetlen jótékony teremtő és irányító erejéhez –úgy tűnik, hogy absztrakt fogalmakkal foglalkozik: szeretet, hit, félelem, adakozás. Szavak, amelyek távoliaknak, filozófikusnak, szinte költőinek hangzanak.

De ezen az úton semmi sem absztrakt.

Semmi sem marad elméleti.

Minden lépés közvetlenül a megélt tapasztalatba hatol – a testbe, az érzelmekbe, a szívbe és a létezés legbelsőbb érzésébe. A kabbala, az autentikus spiritualitás gyakorlati és céltudatos módszere, csak arról beszél, amit érezni, elviselni és átélni kell. Nem azt kéri tőlünk, hogy higgyünk – átalakulást követel.

A nehézség nem az, hogy a spiritualitás magasztos.

A nehézség az, hogy azt azon kívül és annak ellenére kell elérni, amik most vagyunk.

A saját én gubójának megtörése

Szűk gubóba zárva születünk: szubjektívek, önközpontúak, önigazolóak, egocentrikusak vagyunk. Vastag héj alakul ki körülöttünk, elválasztva „engem” minden mástól. A valóságot teljes mértékben a személyes haszon, a túlélés és az érzelmi kényelem szűri.

De ahhoz, hogy érezzük a Teremtő világát, ezt a héjat meg kell törni.

Nem szimbolikusan.

Nem intellektuálisan.

Hanem tapasztalati úton – rétegről rétegre.

Amíg a létezés már nem bennem, hanem köztünk érezhető.

Ezért nem lehet az autentikus spiritualitást elszigetelten felfedezni. Nem található meg az egyén magánérzéseiben, intellektusában vagy érzelmi világában. A lélek – a spirituális érzékelés hordozója – nem egyéni. Kollektív.

Az időn, a téren és a fizikai valóságon túl

Még ennél is nyugtalanítóbbat mondanak nekünk: a spiritualitás az időn, a téren és a mozgáson túl létezik. Ahhoz, hogy belépjünk ebbe, meg kell tanulnunk a valóságot vágyak, szándékok és kapcsolatok révén érzékelni, nem pedig a test érzékszervein keresztül.

A Teremtő nem kép, forma vagy személyiség. A Teremtő a tiszta, feltétel nélküli, önzetlen szeretet és adakozás tulajdonsága. Egy erő. Egy létezési mód.

Ezt a tulajdonságot egyetlen fizikai tárgy sem képes magában hordozni.

Egyetlen ember sem képes egyedül megtestesíteni.

Egyetlen rituálé sem képes megidézni.

A Teremtő csak az emberek közötti térben, a kölcsönös törődés és felelősség helyesen felépített, folyamatosan megújuló kapcsolataiban nyilvánul meg.

A fizikai világ, minden tárgyával és cselekedetével, csupán állványzatként, próbaszínpadként szolgál. Felkészít minket, de nem maga a tapasztalat.

A hit az értelem felett: a lehetetlen szakadék átkelése

A kabbalisták szerint ez a világ egy vetület – a mélyebb spirituális kapcsolatok külső árnyéka. Egy gyakorlóterep, ahonnan felébredünk az igazi emberi fejlődésbe.

Ahhoz, hogy átlépjük a spiritualitás küszöbét, pontos környezetre és pontos módszerre van szükségünk. E módszer középpontjában egy radikális elv áll: a hit az értelem felett.

A hit itt nem hitvallás.

A Teremtő tulajdonságainak elsajátítása – olyan tulajdonságoké, amelyek teljesen idegenek a jelenlegi felfogásunktól.

Először ezeket a tulajdonságokat „hitnek” nevezzük, mert a logikánk, érzelmeink és megértésünk felett állnak. De miután elsajátítottuk őket, új értelmünkké, új valóságunkká válnak. Ezután egy még magasabb állapot jelenik meg, amelyet szintén „hitnek” nevezünk.

Így a spirituális létra végtelenül bontakozik ki.

Spirituális félelem és az igazi én feltárulása

Abban a pillanatban, amikor megkóstoljuk a Teremtővel való kapcsolat legkisebb nyomát is, megdöbbentő ellentét jelenik meg. Hirtelen felismerjük valódi egónkat – nem a kényelmet és örömöt kereső gyermeki egót, hanem egy mély spirituális egót, amely még a szentséget is saját céljaira akarja felhasználni.

Ebből a kontrasztból fakad a spirituális félelem – nem a büntetéstől való félelem, hanem az elválasztástól való félelem. A spiritualitásban ugyanis az elválasztás a halál, a kapcsolat pedig az élet.

Mi is valójában az igaz szerelem

Az igaz spirituális szerelem nem érzelem, nem vonzalom, nem melegség.

A saját magunkon kívüli létezés.

Mások vágyain keresztül való cselekvés. Csak akkor érzem magam teljesnek, ha mások is teljesek. Átlátszó csatornává válok, nem pedig forrásává.

Nincs mit adnom. Vágy vagyok – mindig is az voltam.

De megtanulhatom összekapcsolni mások vágyait magammal, mintha az enyémek lennének, és megkérhetem a Teremtőt, hogy töltse be őket.

És ha ez a betöltés nélkülem is megtörténhet, akkor visszalépek és eltűnök.

Ez a szeretet.

Így bontakozik ki a Teremtő szeretete mások szeretete révén.

A valóság kereszteződésében állva

Azok, akik egykor idegennek, versengőnek vagy elviselhetetlennek tűntek, az élet kapujává válnak. Kezdem érezni, hogy emberek, vágyak és világok kereszteződésében állok.

Az egoista természetem és az áhított isteni tulajdonságok közötti feszültség egyre élesebbé válik. Nem magamért kérem, hanem azért, hogy összekötővé váljak – hogy az élet áramolhasson rajtam keresztül másokba.

Fokozatosan valami csodálatos történik. A szeretet eltakarja a szétválasztottságot. Kapcsolatok alakulnak ki ott, ahol korábban az elutasítás uralkodott. A valóság összetört darabjai újra összeállnak.

Halál és újjászületés újra és újra

Ez az út nem könnyű. Minden új szint olyan, mintha meghalnánk a megszokott valóságban, és újjászületnénk egy ismeretlenben. Ez valóban természetfeletti – és egyedül lehetetlen.

Csak a spirituális csoport, ez az igényes és törékeny kapcsolatok laboratóriuma teszi lehetővé.

Csak úgy menekülhetünk önmagunk elől, ha belépünk másokba.

A csoport lesz a bárka az özönvízben.

A tű szeme.

Az egyetlen átjáró az életbe.

A fizikai világ háttérbe szorul. Az érzékenység elmélyül. A szívek egymáshoz dörzsölődnek. Az ellenállás fokozódik – de az élet is.

És lassan, fájdalmasan, gyönyörűen megtanuljuk szeretni az életet azáltal, hogy szeretetben élünk.