A csoport – Spirituális transzformátor

Rabash, Válogatott jegyzetek, 289. cikk, „A Teremtő szigorú az igazakkal”

„Az a csapás, amelyet az ember a Teremtőtől kap, amikor Ő elveszi tőle a munka örömét, éppen ezáltal gyógyítja meg őt, mert akkor nincs más módja, hogy a Teremtőt szolgálja, csak a meghaladó hit. Ebből következik, hogy a Teremtőtől kapott csapás által gyógyulhat meg, mert ellenkező esetben elválasztottságban marad.

Ezzel megértjük, amit bölcseink mondtak, hogy a Teremtő csapásai által gyógyít (Mechilta BeShalach). Más szavakkal, ez a gyógyulás – hogy teret ad neki, hogy hit nélkül, minden támogatás nélkül dolgozzon.

Meg kell értenünk azt is, amit bölcseink mondtak: „A Teremtő hoz egy határozatot, és az igaz ember visszavonja azt” (Moed Katan, 16). Ez azt jelenti, hogy a Teremtő hoz egy határozatot, elvéve tőle a munka örömét, és nincs keményebb határozat, mint elvenni valakitől a munka vitalitását.

De az igaz ember visszavonja azt. Vagyis, ha valaki azt mondja, hogy vitalitás és öröm nélkül akar dolgozni, akkor a rendelet minden esetben visszavonásra kerül. Sőt, most egy magasabb szintre emelkedik, mert most tiszta hitben van, és úgy tekintik, hogy nincs önérdeke.

Az íz elvesztése a gyógyulás érdekében

A spirituális úton eljön egy pont, amikor az élet kezd elveszíteni az ízét.

Nem azért, mert valami hiányzik kívülről, hanem mert valami lényegeset vesznek el belülről. Ami egykor motivált, inspirált, izgatott és élénkített minket, hirtelen üresnek tűnik. A világ ismerős örömei már nem elégítenek ki. Még a spirituális erőfeszítések is szárazak, íztelenek, szinte élettelenek.

Ez az állapot nem büntetés. Ez egy kezelés.

Amikor a Teremtő elveszi a „munka ízét”, nem hagyja el az embert – hanem megmenti. Ahogy Rabash magyarázza, a vitalitás elvesztése önmagában a gyógyulás, mert az embernek nincs más választása, mint a józan ész feletti hit alapján dolgozni, belső támogatás, érzelmi ellenszolgáltatás és egoista jutalom nélkül. Ellenkező esetben az ember örökre elszakadva maradna, csak önmagát szolgálná, miközben spirituális fejlődést képzelne el.

Ez egy döntő pillanat: az a hely, ahol az illúzió eltűnik, és a valódi munka megkezdődhet.

Egy új ember születése

Ebben a szakaszban az ember radikális belső igényt kezd érezni:

Nem magamon keresztül, hanem másokon keresztül kell megtalálnom az életet, az ízt és az értelmet.

Ez nem erkölcsi kijelentés. Ez egzisztenciális szükségszerűség.

Ehhez fokozatosan el kell felejtenie az eredeti „énjét” – az egocentrikus megfigyelőt, aki folyamatosan számolja a hasznot, a védelmet, az eredményeket, az elismerést és az örömöt. Az összes szokásos belső mozgás, a „Mit kapok?” kezd elhalványulni. Helyükre valami teljesen új kezd megjelenni.

Egy új megfigyelő születik.

Nem egy jobb ego, hanem egy átlátszó.

Nem egy kifinomult én, hanem egy én, amely feloldódik a kapcsolódásban.

Ez az új „én” már nem a személyes kiteljesedésre koncentrál. Azért létezik, hogy érzékelje mások vágyait, hordozza őket, összekapcsolja őket az élet és a valóság egyetlen jótékony forrásával. Ez az, amit spirituális értelemben emberré válni jelent – nem egy különálló entitás, hanem egy csatorna.

A kettős zsákutca

Az újjászületéshez vezető út azonban egy elviselhetetlen paradoxonon halad át.

Egyrészt a Teremtő fokozatosan elveszi ennek a világnak az ízét. Még az ego is kezdi érezni, hogy itt nincs jövő. A várt öröm nélkül elveszíti hajtóerejét. Az élet mechanikusnak, nehéznek és üresnek tűnik. A motor, amely egykor a létezést hajtotta, leáll.

Másrészt a „következő világ” – az adakozás, az önzetlenség és mások szolgálatának spirituális ígérete – visszataszítónak tűnik az egónak. Az ego szemszögéből ez nem jutalom, hanem fenyegetés. Másokért élni, viszonzás nélkül adni, feloldani a személyes identitást – ez olyan, mint a megsemmisülés.

Így az ember egy zsákutcában áll, ahol nincs levegő, amit belélegezhetne.

Itt nincs öröm.

Ott nincs vágy.

Fojtogató vákuum. Teljes sötétség.

Ez az igazi válság – nem pszichológiai, nem filozófiai, hanem egzisztenciális.

A mindent meghatározó kérdés

Ezen a ponton csak egy kérdés marad:

Visszavonulok-e a megszokott életembe – íztelen, de kiszámítható, sekélyes, de biztonságos?

Vagy merészkedem-e mélyebbre a sötétségbe?

Elfogadom-e egy olyan életet, ahol talán soha többé nem kapok semmit magamnak – nincs garancia, nincs ígéret, nincs belső megerősítés – csak a lehetőség, hogy szolgáljak, kapcsolatot teremtsek, másokat közelebb hozzak a Teremtőhöz?

Ezt a döntést nem lehet egyedül meghozni.

Miért csak a csoport menthet meg minket

Minden a spirituális csoporttól függ.

Csak a csoporton keresztül válhat a spiritualitás elég fontossá ahhoz, hogy felülkerekedjen a félelmen. Csak a kölcsönös inspiráció, a kölcsönös odaadás és a másokért tett napi erőfeszítések révén válhat a cél absztrakt ötletből élet-halál kérdése.

Nem a sötétség elől való menekülésként.

Nem a szenvedés kompenzációjaként.

Hanem a Teremtővel való hasonlóság iránti vágyakozásként.

A csoport olyan környezetet teremt, ahol az önzetlenséget értékelik, ahol az adakozást csodálják, ahol az alávetés erő. A kapcsolódás állandó gyakorlásán keresztül – az ember felemeli magát a másik szintjére, bevonja magát a másik vágyaiba, azt teszi, ami a másiknak jó, nem pedig magának – fokozatosan megszerzi az értelem feletti hit eszközeit.

Ez nem a kényelem vagy a túlélés érdekében létrejövő „kapcsolat”. Nem a védelem vagy az előnyök érdekében létrejövő egység. Ez egy olyan kapcsolat, ahol az ember a másik érdekében semmissé teszi önmagát.

Nap mint nap.

A természet ellenére.

Az értelem felett.

Az értelem feletti hit: belépés a valódi valóságba

Az értelem feletti hit azt jelenti, hogy felülemelkedünk az egoista felfogáson, amely gyermekkortól fogva formált minket. Ez egy tudatos vágy, hogy másképp lássuk a valóságot:

• az adakozás, nem pedig a fogadás,
• a kapcsolat, nem pedig az elszigetelődés,
• az önmagunkból való kilépés, nem pedig az önmagunk érvényesítése,
• a másokban való létezés,
• a Teremtőben való létezés,
• a Bina tulajdonsága, amelynek nincs sajátja, csak ami másoknak szükséges.

Ebben az állapotban érezni a teljességet – érezni, hogy semmi sem hiányzik – ez az igazi spirituális élet.

Amikor az ember elhagyja az „énjét”, nem tűnik el. Belép a valóságba, amilyen az valójában. Az egoista „én” csak azért adatott, hogy az ember érezze a valóságtól való elszakadást, és tudatosan döntsön úgy, hogy felülemelkedik rajta.

A spirituális élet nagy paradoxona

Itt teljes mértékben megnyilvánul a paradoxon:

A spiritualitásban az ember mindent megkaphat – csak akkor, ha beleegyezik, hogy semmit sem kap.

És még akkor is, a fogadás nem a saját edényeiben történik, hanem mások edényeiben, akiket magához kötött, mintha egy test, egy vágy, egy lélek lennének.

Így bontakozik ki a spirituális létezés – nem az önmegvalósításon keresztül, hanem a teljesen önzetlen szolgálaton keresztül. Nem a személyes örömön keresztül, hanem a Teremtő munkájában való részvételen keresztül.

A csoport mint spirituális átalakító

Csak a spirituális csoport képes átalakítani egy embert egy eredendően önző, kizsákmányoló egyénből a valóságot irányító egyetlen jótékony erő igazi partnerévé.

A csoport biztosítja a jelentőséget.

A csoport biztosítja az erőt.

A csoport biztosítja a bátorságot, hogy belépjünk a sötétségbe.

És abban a sötétségben – az értelem feletti hitben – kinyilatkozik az igazi Fény.