„Nincs beteljesülés hiány nélkül.
A szenvedés mértéke megegyezik a jutalom mértékével.”
(Shamati 117. – „Dolgoztál és nem találtál, ne hidd el”)
Az éhség, amelytől menekülni próbálunk
Arra tanítottak minket, hogy kerüljük a kényelmetlenséget.
Hogy simítsuk el az ürességet.
Hogy minél gyorsabban elhallgattassuk a vágyat.
A fájdalom hibának tűnik.
A hiány kudarcnak tűnik.
A szenvedés olyasvalaminek tűnik, amit ki kell törölni.
És mégis, anélkül, hogy észrevennénk, csendes árat fizetünk: örömeink elveszítik mélységüket, örömünk gyorsan elhalványul, és a beteljesülés kicsúszik a kezünk közül.
Mert a beteljesülés, természeténél fogva, éhséget igényel.
Miért nincs íze az örömnek hiány nélkül
A só nélküli étel íztelen.
A keserűség nélküli édesség émelyítő.
A feszültség nélküli dallam felejthető.
A belső világ ugyanúgy működik.
A hiány nem az öröm ellensége.
Az öröm feltétele.
A vágy élesíti az érzékelést.
A hiány teret nyit.
A fájdalom formálja a tartályt.
Ezek nélkül a „fűszerek” nélkül még a legnagyobb bőség is üresnek tűnik.
Van fény – de nincs hova telepednie.
Ezért nem lehet igazi beteljesülést előállítani, és ezért nem elégít ki soha a kényelem önmagában.
A szenvedés nem a cél – de az összetevő
Ez az út nem dicsőíti a fájdalmat.
Nem kéri tőlünk, hogy keressük a szenvedést vagy dramatizáljuk azt.
A hiányosság magától jön – pontosan kimért, pontosan időzített.
Nem az a fontos, hogy mi hiányzik, hanem hogyan viszonyulunk a hiányzóhoz.
Amikor elutasítjuk a szenvedést, az rombolóvá válik.
Amikor vakon elfogadjuk, az terhelővé válik.
De amikor a hiányt helyesen kezeljük, az iránymutatóvá válik.
Miért nem lehet ezt egyedül megtenni
Egyedül a hiány kaotikusnak tűnik.
A magány fokozza a fájdalmat.
A szenvedés befelé fordul, és összetöri a szívet.
Ezért lehetetlen ezt a folyamatot elszigetelten végigcsinálni.
Egy igazi spirituális csoportban valami megváltozik.
Ami egyszer magánjellegű fájdalom volt, megosztott anyaggá válik.
Ami értelmetlen küzdelemnek tűnt, céltudatos feszültséggé válik.
A hiány már nem az enyém – a miénk lesz.
És amikor a hiány megosztottá válik, feloldhatóvá válik.
A csoport mint edény
A csoport nem szünteti meg a szenvedést.
Stabilizálja azt.
Megakadályozza, hogy az egyik oldalon a kétségbeesésbe essünk, a másik oldalon pedig a mesterséges pozitivitásba meneküljünk.
A csoporton belül:
- A sötétséget nem utasítják el
- A fényhez nem ragaszkodnak
- Mindkettő összefonódik
Itt a hiány imádsággá válik.
Itt az öröm felelősséggé válik.
Itt minden belső állapot a kapcsolódás felé irányul.
Ez az egyetlen hely, ahol a szenvedés értelmet nyer.
Megtanulni főzni az összes hozzávalóval
Senki sem dönti el, mennyi sót vagy borsot adnak hozzá.
Senki sem irányítja, mely ízek jelennek meg.
A feladat nem az, hogy megváltoztassuk az összetevőket, hanem hogy helyesen használjuk őket.
Ne dobjuk el a keserűséget.
Ne fulladjunk el az édességben.
Ne simítsuk el a kontrasztokat.
Hagyjuk, hogy minden részt vegyen.
Ebből az egyensúlyból új íz születik – amely nem tűnik el, ha a körülmények megváltoznak.
Maradandó beteljesülés
Amikor a hiányosság elvégezte a dolgát, amikor megosztották, finomították és irányították, a beteljesülés már nem rohan be és ki.
Megnyugszik.
Táplál.
Elégedettséget ad.
Nem azért, mert a fájdalom eltűnt, hanem azért, mert átalakult.
És akkor csendesen és mélyen megértjük, hogy minden fájdalom, amelytől menekülni próbáltunk, nem azért volt, hogy megtörjön minket, hanem hogy megtanítson az élet igazi ízére.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás