A Csoport – Az egyetlen kapu a Teremtőhöz

Rabash (Társaságról szóló írásokból, szerkesztett részlet)
„Az embernek nincs ereje önmagától kilépni az önszeretetből. Csak a barátok szeretete által, amikor mindenki lemond önmagáról a többiek előtt, és mindannyian egyetlen cél felé törekszenek, születik meg bennük egy új erő. Ebben a kölcsönös kapcsolatban kapja meg az ember azt az erőt, amellyel kiléphet az önmagával való törődésből, és beléphet a mások iránti törődésbe – és ezen keresztül érheti el a Teremtővel való tapadást. Ezért aki elszakad a társaságtól, annak nincs esélye a spiritualitás elérésére.”
— Rabash

Egy cél, amely nem személyes

Az emberi élet célja az, hogy belépjünk a spirituális létezésbe és érzékelésbe, és feltárjuk a valóság egyetlen teremtő és irányító erejét.
Még amikor az ember felismeri ezt a célt, elfogadja, és elkezd egy olyan módszert követni, amely ígéretet tesz a cél elérésére, egy mély tévedés tovább él benne: az a hit, hogy a spiritualitás személyes, egyéni fejlődés.

Sokan, akik hisznek a lélekben, úgy gondolják, hogy az egy személyes lélek, amely minden egyes emberhez külön-külön tartozik.
Hosszú idő telik el a spirituális úton, mire az ember valóban meghallja, megérti, majd elfogadja az alapvető igazságot:

A spirituális fejlődés nem egyéni. A lélek nem személyes. A lélek kollektív.

A lélek mint kapcsolati háló

Az emberi lélek nem egy belső, privát tér.
A lélek egy élő kapcsolati háló közöttünk.

Ez a háló az érzékelés valódi edénye – az egyetlen eszköz, amely képes felfogni a spirituális valóságot és annak egyetlen irányító erejét.

A Teremtő tulajdonságai a tiszta, teljesen önzetlen és feltétel nélküli szeretet és adás.
Ahhoz, hogy érzékelni tudjuk Őt, egy olyan edényt kell felépítenünk, amely ugyanazon elvek szerint működik, és ugyanarra a „frekvenciára” hangolódik. Ez az edény nem egyetlen emberben található meg – kizárólag az emberek egymás közötti kapcsolataiban születik meg.

Amikor kölcsönös kapcsolataink elkezdenek hasonlítani a Teremtő tulajdonságaira – amikor valódi törődéssel, önzetlenséggel és szeretettel tudunk egymáshoz viszonyulni –, akkor kezdjük el Őt felfedni a kapcsolatban.

Ezért mondták a bölcsek, hogy a Teremtő szeretete csak a mások iránti szereteten keresztül érhető el.
Nincs közvetlen út.
Nincs rövidítés.

A Teremtőhöz csak a barátokon keresztül lehet eljutni.

A Teremtőhöz fordulás a barátokon keresztül

Szeretnénk örömet okozni a Teremtőnek.
Újra és újra meg kell tanulnunk – és újra meg kell tanulnunk –, hogy ez kizárólag a csoporton keresztül lehetséges.

Először halljuk ezt.
Aztán beszélünk róla.
Csak sokkal később válik tettekké – egy belső irányultsággá, amely már automatikusan működik.

És még így sem magától értetődő.

Minden alkalommal új Reshimók ébrednek. Minden alkalommal a törött edény egy mélyebb rétege tárul fel. Minden alkalommal úgy érezzük, mintha a spiritualitás eltűnt volna, mintha soha nem dolgoztunk volna, mintha a vágy teljesen megszűnt volna.

Ezért van megírva: „Szemeidben mindig újnak legyenek.”

Minden Teremtőhöz fordulásnak nulláról kell kezdődnie.
Minden alkalommal emlékeznünk kell: a Teremtőhöz fordulás csak a barátokon keresztül lehetséges.

Ezért: „Mindenki segítsen a barátjának.”

Kölcsönös emlékeztetésekkel, közös szándékkal, a csoport megszervezésével stabilizáljuk az irányt. A közöttünk lévő kapcsolatból – amelyben mindenki benne van – fordulunk a Teremtőhöz, és szó szerint közöttünk fedezzük fel Őt.

És minden alkalommal újra és újra felfedés történik.
Egészen a javítás végéig.

Emelkedések és zuhanások – csak az adás mércéje szerint

Amikor a munka helyesen van elrendezve, az emelkedések és zuhanások megszűnnek ellentétnek lenni.
Egyformán szükséges állomásokká válnak.

Nem örülünk jobban az emelkedésnek, és nem esünk kétségbe jobban a zuhanásnál. Mindkettőből lehet előrehaladást kinyerni – gyakran még többet is a zuhanásból.

A mérce nem az érzés.
A mérce az, mennyit tudunk adni.

Minden állapotban egyetlen kérdés marad:
Hol tudok nagyobb örömet okozni – a csoportnak, és a csoporton keresztül a Teremtőnek?

Így az emelkedések és zuhanások elveszítik érzelmi súlyukat. Ezek az önmagunknak való vágyban jelennek meg. Az adás szándéka magasabb szinten létezik.

Ez olyan, mint egy anya, aki gondoskodik a gyermekéről.
Nem méri a saját állapotát – kényelmet vagy kényelmetlenséget, erőt vagy fáradtságot. Egyetlen számítása van: mennyi jót tud tenni a gyermekének.

Így kell nekünk is lennünk.

Felemelkedünk a személyes érzés fölé, és az adás szándékában kezdünk élni.
Ott megszűnik a „jó nekem” és „rossz nekem” kérdése.
Csak az marad: mennyi hasznot tudok kihozni a kapcsolat számára.

A Tízes mint határ a világok között

A Teremtő nem egyéni érzéseket és nem egyéni szándékokat fogad.
Mindannyian csak az edény részei vagyunk. A Teremtő az a felső erő, amely a tízest mint egészet működteti.

Ha kapcsolódom a tízeshez – még nehéz állapotban is –, már a spiritualitáshoz tartozom.
Ha elszakadok tőle, az már zuhanás.

A tízes a határ a testi és a spirituális világ között.
Minden más a kapcsolat minőségétől függ.

Ezért a Teremtő kizárólag a kollektív edényben fedhető fel – soha nem elszigetelten.

A zavarások mint a haladás motorja

A zavarások nem akadályai az útnak.
Ők az üzemanyaga.

Ellenállás nélkül nincs vágy. Súrlódás nélkül nincs mozgás.
A zavarásokkal szemben mérjük, mennyire vágyunk a kapcsolatra.

A durvaság nem tűnik el. Megmarad – és ráépítjük a kapcsolódás iránti törekvést.
Később ez lesz a bal vonal, amelyet a jobb vonal egyensúlyoz ki, és a középső vonal köti össze.

Ezért mondja a Teremtő: „Megteremtettem a rossz ösztönt.”
Nélküle nem éreznénk, mennyire szükségünk van Rá.

A hit csak az értelem felett létezhet.
Ha nincs értelem, nincs hit sem.

Újrakezdés – minden egyes nap

Ez a munka nem csak kezdőknek szól.
Az egész útra szól.

Minden nap újak vagyunk.
Minden nap új a csoport.
Mintha tegnap semmi sem történt volna.

Új vágyak ébrednek, és velük új munka. És amikor ezt a munkát helyesen végezzük – újra és újra –, magasabb állapotokra emelkedünk.

A helyes irány állandó és változatlan:
A csoporton keresztül a Teremtőhöz.

Ha ezt a három pontot egy vonalban tartjuk – szem, csoport, Teremtő –, biztosak lehetünk benne, hogy helyesen haladunk.

Önmegsemmisítés és a fény meghívása

Önmagunk lenullázása a barátok előtt nem megalázkodás. Ez felszabadulás.
Ezzel a munkával hívjuk meg a javító fényt.

A barátok felé tett erőfeszítésünk megfelelő választ vált ki a Teremtőből.
Így válik az adás vágya erősebbé, mint az elfogadás vágya.

Ez a jelentése annak, hogy: „Fiaim legyőztek Engem.”
Kollektív erőfeszítésünkkel kötelezzük a Teremtőt, hogy megadja nekünk az adás erejét.

És ebben az erőben születik meg a spirituális érzékelés.

Az egyetlen kapu

A Teremtő úgy fedődik fel, mint Aki örömét leli a tízesben, vezeti őket és összeköti őket.
Csak a kijavított kapcsolatokban érezhető.

Ezért a csoport nem támogató rendszer.
Nem keret.
Nem egy eszköz a sok közül.

A csoport az egyetlen kapu a Teremtőhöz.

És rajta keresztül – türelmesen, újra és újra, szeretettel – belépünk.