Rabash
„Az ember nem tud egyedül haladni a spirituális úton.
Nincs ereje ahhoz, hogy saját erejéből kilépjen az önszeretetből.
Csak a barátokkal való kapcsolódáson keresztül – ahol mindenki megsemmisíti önmagát a többiek előtt – jöhet létre az a hely, amelyben a Teremtő lakozhat.
Ezért az embernek folyamatosan vizsgálnia kell, mennyire odaadó a barátok iránt, mert rajtuk keresztül építi fel az edényét a Teremtő feltárásához.”
Az autentikus spiritualitás: a belső átalakulás folyamata
Az autentikus spiritualitás nem hitrendszer, nem filozófia, és nem erkölcsi elvek gyűjteménye.
Ez egy élő, önmagát folyamatosan átalakító és fejlesztő folyamat – egy út, amelyen az ember fokozatosan hasonlóvá válik a valóságot létrehozó Erőhöz. És csak ezen a hasonlóságon keresztül lehet a Teremtőt feltárni és elérni.
Ez a hasonlóság nem külső. Nem szimbolikus.
Ez a tulajdonságok belső átalakulása.
A Teremtő tulajdonságait a bölcsek úgy írják le, mint abszolút tiszta, önzetlen, feltétel nélküli szeretetet és adakozást. Közeledni hozzá azt jelenti, hogy tudatosan, kitartóan és gyakran fájdalmasan fejlesztjük ezeket a tulajdonságokat – a velünk született, ellentétes természetünk ellenére és fölötte –, amely alapvetően önérdekű, önigazoló, egoista és individualista.
A belső felismerés három szakasza
Nincs rövidebb út.
Az út egy pontos belső sorrend szerint bontakozik ki:
- A velünk született egoista természet felismerése
- Valódi ellenérzés és elutasítás kialakítása e természet iránt
- Őszinte szükség és vágy kialakulása a Teremtő isteni tulajdonságai iránt, hogy azok belénk öltözzenek
Itt tárul fel egy alapvető igazság, amely szétzúz minden egyéni spirituális hősiességről szóló illúziót:
Ez a folyamat egyedül lehetetlen.
Miért nem érhető el a spiritualitás egyénileg
Az ember nem képes egyedül szeretetet, adakozást vagy hitet kialakítani egy láthatatlan és érzékelhetetlen Teremtő iránt. A szívnek nincs mibe kapaszkodnia. Az ego mindig bíró marad.
Ezért az autentikus spirituális fejlődés kizárólag egy különleges spirituális csoportban bontakozik ki, olyan emberek között, akik ugyanabba az irányba tartanak.
Egy ilyen csoportban valami egészen új születik meg:
kölcsönös elköteleződés, közös felelősség, egy élő rendszer, amelyben mindenki vállalja, hogy segíti a többieket a Teremtő tulajdonságainak megszerzésében.
A Teremtő felfedezése a barátokon keresztül
A bölcsek ezt kíméletlenül egyértelműen fogalmazzák meg:
Ha meg akarod találni a Teremtőt – keresd Őt a barátokon keresztül.
Soha nem tudom önmagamban ellenőrizni a spiritualitást.
Nem bízhatok az érzéseimben, gondolataimban, benyomásaimban – mind az ego szűrőjén keresztül érkezik. De amikor segítek egy barátnak közelebb kerülni a Teremtőhöz, amikor igazolom őt, törődöm vele, és az előrehaladásáért dolgozom – ott találkozom a Teremtő cselekvéseivel.
A spirituális fejlődés nagy paradoxona
Ez elvezet a spirituális élet egyik legmélyebb paradoxonához:
Az ember csak akkor kap meg mindent, amikor már nem akar semmit kapni.
Csak akkor kerül közelebb a Teremtőhöz, amikor teljesen feladja a saját közeledésének vágyát, és egész életét annak szenteli, hogy mások közelebb kerüljenek.
Az ego minden erejével tiltakozik e logika ellen.
A valóság azonban kizárólag erre az inverzióra válaszol.
Önmagam felcserélése a többiekre
Ezen az úton egy radikális belső váltást kell végrehajtanom.
Fel kell cserélnem a saját, szubjektív érzékelési edényeimet a többiek edényeire.
El kell felejtenem önmagam – nem filozófiai értelemben, hanem gyakorlatilag.
Meg kell tanulnom a barátok vágyain, hiányain, nézőpontjain keresztül létezni.
Ez nem történik meg egyik napról a másikra.
Ez egy hosszú, kimerítő folyamat, belső ellenállással, ismétlődő bukásokkal és számtalan kapcsolódási gyakorlattal.
Miért nem léphet be a régi én a spiritualitásba
Az az én, amelybe beleszülettem – amelyhez ösztönösen kötődöm – soha nem léphet be a spiritualitásba.
Ez az én kizárólag az önfenntartásra épül.
Egy teljesen új emberi énnek kell megszületnie:
egy olyan énnek, amely a barátokban létezik, rajtuk keresztül működik, a Teremtő felé irányul.
Hol van a valódi felelősség
Ekkor jelennek meg a legfájdalmasabb kérdések.
Ha magamra gondolok – a célhoz, a csoporthoz való kapcsolatomra –, mennyit segít ez valójában?
És mennyit segít, ha a barátokra gondolok, értük aggódom, és azon dolgozom, hogy ők maradjanak kapcsolatban a céllal?
Mindkét állapotnak megvan a maga ideje.
De fokozatosan világossá válik:
Fontosabb, ha én törődöm velük.
Mert a törődésem már bennük van. Kezdem irányítani, támogatni, együtt előre mozdítani az egész rendszert.
A felelősség kifelé helyeződik – és itt kezdődik a spiritualitás.
Leszállások: amikor minden eltűnik
Ezután jönnek a leszállások.
Vannak pillanatok, amikor teljesen elszakítottnak érzem magam – a céltól, a tanulástól, a kapcsolattól.
Mintha horgony nélkül dobtak volna ebbe a világba.
Zavar uralkodik el mindenen.
Nincsenek érzések. Nincsenek gondolatok. Nincs irány.
Az öröm visszatérése a kapcsolaton keresztül
És akkor – csendesen, váratlanul – újra megérintem a barátokkal való kapcsolatot.
Olvasok róla. Hallok róla. Gondolok rá.
És hirtelen öröm jelenik meg.
Nem azért, mert megértem magam, hanem mert érzem, hogy megtartanak.
Mert tartozom valahová.
Teljes függés a csoporttól
Ekkor egy megrázó felismerés születik:
Teljes mértékben a csoportra vagyok utalva.
Nélküle nincs semmilyen spirituális állapot.
Elszakadva – a levegőben lógok.
Kapcsolódva – újra élek.
És minél nagyobb a különbség e két állapot között, annál egyértelműbb a fejlődés jele.
„Elrejtetted arcodat, és megrettentem”
Dávid király félelmetes pontossággal írta le ezt a belső állapotot:
„Elrejtetted arcodat, és megrettentem.”
Amikor a Teremtő elrejti arcát, eltűnik az edény és a fény is.
Az ember úgy érzi, egy szakadékba zuhan.
De amikor a kapcsolat helyreáll, az élet azonnal visszatér.
Csecsemővé válni a spiritualitásban
Ilyenkor úgy érzem magam, mint egy csecsemő.
Ha az anyjába kapaszkodik – jól van.
Ha egyedül van – elveszett.
Ez nem gyengeség.
Ez a spirituális születés.
Az önbizalom, amely csak az egységből fakad
Ahogy a kapcsolat stabilizálódik, az öröm és az önbizalom már nem az önmegértésből fakad, hanem kizárólag a barátokkal való egységből.
Az adásból.
A befogadásból.
A kölcsönös beilleszkedésből.
Az egész spirituális életem ettől függ.
A fény előnye a sötétségből
Az elszakadás sötétség és tehetetlenség.
A kapcsolódás fény, biztonság és melegség.
Minél nagyobb a különbség, annál közelebb vagyok a feltáráshoz.
Ez a fény előnye a sötétségből.
Egyedül nulla, együtt minden
Éreznem kell, hogy a tízes nélkül semmi vagyok.
És hogy minden az egységből érkezik.
Elszakadva – nulla.
Kapcsolódva – minden.
A csoport mint a lelkem
A fő örömöm abból fakad, hogy erőt és biztonságot kapok a csoporton keresztül.
Ez a csoport a lelkem.
Ez a közös edény.
Ez a tíz szfira, amelyben az egész spirituális valóság feltárul.
Állandóan az edényben élni
Ezért felteszem magamnak a kérdést:
Hogyan élhetek állandóan ebben az edényben?
Hogyan maradhatok kapcsolódva fényben és sötétségben egyaránt?
Minden pont a szívben számít
Minden emberben van egy egyedi pont a szívben.
Ha akár egyetlen ember sem adja tovább a kapcsolatot a Teremtőtől a csoport felé, és a csoporttól vissza a Teremtő felé, a teljesség nem valósul meg.
A tehetetlenség mint a fejlődés jele
A tehetetlenség, az üresség, a nem-odátartozás érzése –
ha ezek erősödnek, az jó.
Ez azt jelenti, hogy új egoista rétegek tárulnak fel.
És most kezdődik újra a munka.
Nincs közvetlen út a Teremtőhöz
Fokozatosan megtanulok egy alapvető törvényt:
Nincs közvetlen kapcsolatom a Teremtővel.
A kapcsolat csak a barátokon keresztül halad.
Először rajtuk keresztül jutok el hozzá.
Később az ő hiányaikat viszem fel hozzá.
Állattól emberig: az edény előkészítése
Minden reggel úgy ébredek, mint egy állat – szétszórtan, rendezetlenül, üresen.
Csak az előkészítésen keresztül válok újra emberré.
Ez az előkészítés építi az edényt.
Ez a különbség – az állati és az emberi között – a spirituális élet születési helye.
Hogyan mérünk meg egy napot
És végül a bölcsek egyszerű, átható tisztasággal zárják:
A tízes az az edény, amelyben a spirituális világot érezzük.
Csak az önmegsemmisítésen keresztül születik meg a hit az értelem felett.
És egy napot egyetlen kérdés mér meg:
Befektettem-e eleget a csoportba?!
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás