Mi a szeretet?

„Itt, ezen a magasztos ponton, a Teremtő szeretete és barátja szeretete egyesül, és valójában eggyé válik.” — Baal HaSulam, „Az Arvut (Kölcsönös garancia)”, 22. pont

Mi a szeretet?!

Ha az életet a legőszintébb mechanizmusára redukáljuk, valami egyszerűt és könyörtelenül hatót találunk: a vágyat.

Nem a vágy mint költői hangulat, hanem mint a létezés motorja. Minden pillanatban, akár vesszük észre, akár nem, valami hiányosság vonz bennünket belülről: éhség, szükséglet, kitöltésre váró üresség. Ha nem lenne bennünk üres tér, nem lenne vágyunk a beteljesülésre, nem mozdítanánk meg az ujjunkat sem. Nem lenne okunk választani, elérni, építeni, védeni, üldözni, álmodni.

És amit boldogságnak nevezünk – elégedettség, megkönnyebbülés, öröm – az egyszerűen az a pillanat, amikor a vágy találkozik a beteljesüléssel.

Ez az a csendes „ahh” az organizmus belsejében, amikor a nyomás csökken. Ez a visszatérés az egyensúlyhoz. A természet nyelvén: egyensúly, homeosztázis.

De a természet egyensúlya soha nem csak magánügy.

Egy sejt nem lehet igazán egészséges, ha a test beteg.

A szív nem ünnepelheti ritmusát, miközben a tüdő fulladozik.

Egy ember nem lehet igazán teljes egy összeomló világban.

Bármely integrált rendszerben az igazi elégedettség nem csak egy rész belső állapotáról szól, hanem az adott rész és az egész közötti kapcsolatról is – a rendszerben a legoptimálisabb, kölcsönösen előnyös hely megtalálásáról, hogy az egész rendszer harmóniában lélegezhessen.

Tehát ha a teljesülés + egyensúly a boldogság, akkor a szeretet valami még mélyebb:

A szeretet az az erő, a folyamat, a kapcsolat törvénye, amely biztosítja a teljesülést és védi az egyensúlyt – először az egész rendszerben, és ezáltal minden részében.

A szeretet az, ami az életet fenntarthatóvá teszi.

A szeretet a természetben: a teljesség intelligenciája

Ha az embertől mentes természetre nézel, egy csendes csodát látsz: minden a teljesség felé rendeződik.

Az élettelen támogatja a növényi életet.

A növényi élet támogatja az élőlényeket.

Az élőlények részt vesznek a ciklusokban, amelyek az egészet életben tartják.

Ez nem szentimentális. Nem romantikus. Nem „szép”.

Ez egyszerűen az élet összetartó ereje.

Egy teljesen integrált rendszerben egyik rész sem lehet tökéletesen boldog, ha az egész nem jól van, mert az egész az a környezet, amely életet ad a résznek. És fordítva is igaz: az egész nem lehet egyensúlyban, ha egy része krónikusan sérült, mert a szenvedő rész nyomásponttá válik, amely zavart kelt az egész rendszerben.

Ha egy rész szenved, az egész szenved.

Ha az egész megsebesül, a rész nem lehet igazán békében.

Ez az integrált valóság logikája.

Az emberi probléma: egy furcsa amnézia

Az emberek nem állnak kívül ezen a rendszeren. Teljesen benne vagyunk.

Biológiailag, társadalmilag, érzelmileg és szellemileg – egy szövetbe vagyunk szőve.

És mégis egyedi amnéziában szenvedünk: olyan érzékeléssel születünk, amely elválasztottságot éreztet bennünk.

A rendszer szempontjából még mindig egy test szervei vagyunk.

De szubjektív szempontból magunkat elszigetelt lényeknek érezzük – mindannyian a túlélésért, az elismerésért, az örömért, az irányításért küzdünk.

Ez a torz észlelés tragikus szakadást hoz létre:

• A valóság integrált.
• Tapasztalataink individualisztikusnak tűnnek.
• Így viselkedünk, mintha a szétválasztottság valós lenne.

És ha a szétválasztottság valósnak tűnik, akkor valami szinte elkerülhetetlen történik.

A velünk született alapértelmezett „szeretet”

Ha a szeretet az a folyamat, amely biztosítja a beteljesülést és az egyensúlyt, akkor az első szeretet, amelyet megismerünk, egyszerű: az önszeretet.

Nem erkölcsi vádként – csak programként.

Természetesen először a saját éhségünkről, a saját biztonságunkról, a saját előnyünkről gondoskodunk. Korán, gyakran tudat alatt megtanuljuk, hogy az életet egy szűk kérdés alapján mérjük:

„Mit kapok én ebből?”

Így még akkor is, amikor a szeretetről beszélünk, gyakran azt értjük:

• Szeretem azt, ami élve érzem magam.
• Szeretem azt, ami beteljesít.
• Szeretem azt, ami megvéd a fájdalomtól.
• Szeretem azt, ami megerősíti a fontosságomat.

Ezért lehetséges – sőt, gyakori – hogy „boldogságot” keressünk, miközben közömbösek vagyunk a szenvedés iránt, amit magunk mögött hagyunk. Lehetséges mások rovására személyes kényelmet teremteni, és mégis sikernek nevezni.

De egy integrált rendszerben az a rész, amely mindent magának fogyaszt, nem egyszerűen „önvédelmi”.

Hanem rombolóvá válik.

Ezért olyan éles és pontos a vázlatod: a velünk született önszeretet arra késztet minket, hogy úgy viselkedjünk, mint a rákos sejtek a testben – elvesszük, szaporodunk, fogyasztunk, gyengítjük az egész rendszert, miközben azt hisszük, hogy magunkat erősítjük.

A rákos sejt is „élni akar”.

Őt is a vágy hajtja.

De mivel elvesztette az egész érzékelését, túlélése a test pusztulásához vezet – és végül a sajátjához is.

Igaz szeretet: a szeretet, amit meg kell tanulnunk

Itt van az éles határvonal:

Az igaz szeretet nem az, amit természetesen érzünk. Az igaz szeretet az, amit meg kell tanulnunk.

Az igaz szeretet az a képesség, hogy másokért létezzünk és cselekedjünk, túllépve a szűk önérdeken – hogy az egész rendszer visszatérhessen az egyensúlyba, és így minden része valódi beteljesülést érhessen el.

Az ember az egyetlen lény, akinek ezt tudatosan kell gyakorolnia.

A természet minden más szinten ösztönösen teszi ezt.

De az emberek egy furcsa „ajándékot” kaptak: olyan erős egoista önképességet, hogy az integrációt választanunk kell, ahelyett, hogy egyszerűen engedelmeskednénk neki.

Először ez a fajta szeretet visszataszító lehet az egónak.

Veszteségnek, megadásnak, megaláztatásnak, gyengeségnek, sőt veszélynek is érezhető – mert fenyegeti azt a mítoszt, hogy egyedül is teljes lehetek.

És mégis, ha őszinték maradunk, valami lélegzetelállítót kezdünk látni:

Még egoista szempontból is az igaz szeretet a legokosabb befektetés az életben – mert újra összeköt minket azzal a rendszerrel, amely valójában fenntartja a létezésünket.

A nagy fordulat: a szűk életből a határtalan életbe

Ahogy az észlelés kezd kiszélesedni – az „én”-től a „mi”-ig, az elszigetelttől a kollektívig – valami megváltozik nemcsak az etikában, hanem a tapasztalatban is.

Kezdjük másokon keresztül érezni a valóságot.

Nem képzeletként.

Nem filozófiaként.

Hanem egy új belső érzésként: a képesség, hogy egy tágabb vágyak, gondolatok és aggodalmak terén éljünk – mintha kilépnénk egy bezárt szobából a szabad levegőre.

És akkor az ember felfedez egy paradoxont:

Minél inkább kilépek önmagamból, annál inkább megízlelem az életet.

Mert az „én” kicsi, véges, időhöz és testhez kötött.

De a kollektív rendszer hatalmas, élő, áramló – túlmutat a személyes vágyak szűk határain.

Ebben a tágult érzékelésben elkezdünk érzékelni egy egységes, kollektív tudatosságot – egy koherens intelligenciát, amely áthatja az élet egész hálózatát. Elkezdjük megérteni a rendszert nem a magánvágyainkból kiindulva, hanem azok felett: mint egységes struktúrát, összekapcsolt, céltudatos, élő.

És ebben az állapotban valami még mélyebb válik lehetővé:

Az ember kezdi érezni a partnerséget azzal az egyetlen erővel, amely megteremti és irányítja a valóságot – azzal az erővel, amely az egészet összetartja. Az ember kezdi megtapasztalni egy olyan életet, amely nem ragadt a veszteségtől, a haláltól, a „nem elégségességtől” való félelembe.

Nem azért, mert a test halhatatlanná válik, hanem azért, mert az ember „én” érzése a testen túlra terjed.

Míg még ebben a világban él, az ember elkezd megízlelni a fizikai élet és a fizikai halál határain túli életet – mert identitása már nem korlátozódik egyetlen sejtre, hanem az egész testhez tartozik.

Tehát mi a szeretet?

A szeretet nem csupán egy érzelem.

A szeretet nem csupán ragaszkodás.

A szeretet nem az az öröm, amit valakitől kapok.

A szeretet a valóság helyreállító ereje.

Az a folyamat, amelynek során a rendszer visszatér az egyensúlyba – megtanítva minden részét, hogy ne az egész ellen, hanem az egészért éljen.

Az önszeretet azt mondja: „Csak én kell, hogy beteljesüljek.”

Az igaz szeretet azt mondja: „Az egésznek meg kell gyógyulnia – hogy mindenki beteljesülhessen.”

És amikor megtanuljuk ezt a szeretetet – nem szlogenként, hanem gyakorlatként –, valami felemelő történik:

A világ már nem tűnik elszigetelt lények csatatérének.

Kezd úgy érezni, mint egy test, amely újra megtanul lélegezni.