Hanuka – Élet, halál és az igazi hiány

„….. A Teremtőhöz való ragaszkodás életnek számít, ahogyan meg van írva:

„És ti, akik ragaszkodtok az Úrhoz, a ti Istenetekhez, mindannyian éltek ma.”

Így nem kiegészítésként vagy luxusként kérik az irgalom tulajdonságát, hanem azért, mert nem akarnak abban az állapotban maradni, hogy „a gonoszok, életükben, halottaknak nevezhetők”. Az ilyen embereknek a Teremtő megadja az irgalom tulajdonságát – vagyis az adakozás edényeit.

Ez az „megszabadítani lelküket a haláltól” jelentése.

Vagyis az irgalom tulajdonságáért való kérés valódi hiányból fakad – abból az érzésből, hogy nélküle az embernek nincs élete. Egy ilyen hiány olyan edénynek tekinthető, amely képes beteljesülésre.

De azok, akik a Teremtő segítségét kiegészítésként kérik – luxusból és nem szükségből –, nem rendelkeznek valódi edényekkel. Nincs valódi hiányuk, ezért befogadó edényekkel maradnak, és csak a saját hasznukkal törődnek.

Nem érzik, hogy edényeik szennyezettek, és hogy a szentség nem öltözhet fel ilyen edényekbe, mivel a szentség és az önös haszon ellentétek.

Mindebből az következik, hogy csak azok, akik megértik, hogy adakozási képesség nélkül el vannak választva az Életek Életétől, kérik igazán a Teremtőtől, hogy adjon nekik adakozási erőt – ami egy második természet. Ahogyan az első természet, a fogadás akarata a Teremtőtől kapott, úgy a második természet is csak a Teremtőtől kapható…”

(Rabash, Mit jelent a „Erőseket a gyengék kezébe adtál” a munkában. 13 (1991))

A spirituális munka természetfeletti természete

A spirituális munka valóban természetfeletti.

Olyasmit követel tőlünk, ami ellentmond mindennek, amivel születünk. Emberi célunk az, hogy elérjük a Teremtőt azáltal, hogy tulajdonságainkban és szándékainkban hasonlóvá válunk hozzá – de ez a hasonlóság nem jön létre természetesen. Meg kell szerzünk, fel kell építenünk és be kell öltöztetnünk magunkat, még akkor is, ha ez közvetlenül ellentétes ösztönös természetünkkel.

Nem születünk a szeretet, az adakozás, az irgalom vagy az önzetlenség tulajdonságaival. Egyetlen operációs rendszerrel születünk: önérdek, önigazolás, önhasznosság. Minden, amit teszünk, érzünk és gondolunk, a következő kérdésen keresztül szűrődik: Mit ad ez nekem? Hogyan véd ez engem? Hogyan szolgál ez a túlélésem, a kényelmem, a megítélésem?

A Teremtő azonban ennek a természetnek a pontos ellentéte.

Miért csak csoportban lehet ezt a munkát végezni

Ezért a Hozzá vezető munka nem lehet egyéni, elméleti vagy érzelmi. Csak a spirituális csoporton belül bontakozik ki, ahol az emberek tudatos, kölcsönös elkötelezettséget vállalnak annak fejlesztésére, ami egyiküknek sem természetes:

• feltétel nélküli szeretet
• adakozás
• önzetlen törődés másokkal

Egymás felé fordulnak, és megpróbálják ezekkel a tulajdonságokkal szolgálni egymást – nem azért, mert érzik őket, hanem azért, mert hiányoznak belőlük.

Itt kezdődik az igazi munka.

A szeretetre való képtelenségünk kinyilatkoztatása

Amint megpróbálunk szeretni, adni, őszintén közeledni másokhoz, valami fájdalmas kinyilatkozik: rájövünk, hogy nem tudunk.

Rájövünk, hogy minden nemes szándék mögött egy belső mechanizmus rejlik, amely ítélkezik, kritizál, elutasít és ellenáll a kapcsolódásnak. Minél közelebb próbálunk kerülni másokhoz, annál hangosabbá válik az ego. Elkezdi feltárni minden hibát, felnagyítani minden irritációt, eltorzítani minden gesztust. Ami odaadásnak tűnt, haraggal teli ellenszenvvé válik. Ami egységnek tűnt, idegenkedéssé válik.

Ez nem kudarc – ez a gonosz szükséges feltárulása.

Az ego pontosan akkor ébred fel, amikor veszélyt érzékel. És semmi sem fenyegeti jobban, mint a valódi szeretet és az adakozás, mert azok a halálát jelzik. Az ego ösztönösen megérti: ha ez sikerül, akkor már nem én uralkodom.

„A szeretet minden vétket elfed”

Így a csoportban végzett munka a következővé válik: elfedni azt, ami kiderült – nem kitörölni, nem tagadni, nem elnyomni –, hanem elfedni a szeretettel, amely nem belőlünk származik.

Ezt értették a bölcsek, amikor azt mondták:

„A szeretet minden vétket elfed.”

Nem az a szeretet, amely úgy tesz, mintha a vétkek nem léteznének, hanem az a szeretet, amely felülkerekedik rajtuk.

Csak akkor, amikor az ember teljes mértékben elkötelezi magát mások iránt – amikor ésszerűség, kényelem és ösztönök határain túlmutató erőfeszítéseket tesz –, teremt meg a feltételeket ahhoz, hogy segítséget kapjon felülről. Ekkor valami rendkívüli történik: segítő erők kezdenek működni.

Ezek az erők nem szüntetik meg a gyűlöletet, az elutasítást vagy az ítélkezést. Ehelyett erőt adnak az embernek, hogy újra és újra, következetesen, hűségesen, szinte makacsul eltakarja őket szeretettel.

Másik látásmód választása a barátokról

Nem akarom úgy látni a barátaimat, ahogy az egóm mutatja őket nekem.

Látni akarom belső vágyaikat, a Teremtő iránti törekvésüket a külső kép mögött.

Ezért folyamatosan más látásmódot kérek a Teremtőtől – egy idealizált, korrigált képet a csoportról. Nem a valóság elől való menekülésként, hanem iránymutatásként. Úgy döntök, hogy a jövőbeli állapot felé orientálom magam, ahelyett, hogy elfogadnám azt a torz képet, amelyet az egóm a valóságnak állít.

Így megtanulok két valóság között élni:

1. az egóm által mutatott valóság
2. a Teremtő által kínált valóság, ha azt kérem

Ez a „kettős látás” nem zavarodottság – hanem egy új megfigyelő születése.

Bepillantás a világ illúziója mögé

Többé nem akarom elfogadni ezt a világot és az embereket benne szilárdnak, véglegesnek és objektívnek. Be akarok pillantani a kulisszák mögé, megfigyelni azokat az erőket, amelyek ezt az illúziót generálják, és csak ahhoz az egy erőhöz kapcsolódni, amely valóban működik – az adakozáshoz, a szeretethez, az irgalomhoz.

Ki az igazi hős?

Rabash ezt az állapotot hősiességnek nevezi.

A hős nem az, aki másokat legyőz, hanem az, aki egyetlen forrás felé stabilizálja magát, függetlenül attól, hogy milyen belső vagy külső állapotok jelennek meg. Elfogadja, hogy minden egy jótékony erőből származik – nem azért, mert a kép kellemes, hanem mert célszerű.

Ez a képesség, hogy „között” álljunk – az egoista sötétség és a megvilágosodott észlelés között – csak odaadó csoportmunkával létezhet. A csoport lesz az a horgony, amely az embert a Teremtő felé orientálja, amikor minden benne máshová húzza.

Győzelem a középső vonalon

Így a hős – a makkabeus – az, akit nem hat meg az öröm, és nem tör meg az üresség. Nem változtat irányt a siker vagy a kudarc miatt. A középső vonalon marad, minden állapotot a forráshoz való erősebb ragaszkodás eszközének tekintve.

A csoport az a hajó, amely ezt lehetővé teszi.

A Teremtő csak a csoport közepén érezhető. Ezért a barátokhoz való ragaszkodás Őhozzá való ragaszkodássá válik. Amikor az ember összekapcsolja az eszközt (a csoportot) a céllal (minden körülmények között való ragaszkodás), győztessé válik – nem mások felett, hanem a szétválasztottság felett.

A kétségbeesés kapu, nem kijárat

A kétségbeesésnek is van szerepe – de irányítani kell.

Van olyan kétségbeesés, amely az embert a Teremtőhöz vezeti, és van olyan, amely elvezet tőle. A különbség a környezetben rejlik. Amikor a csoport a cél egységét sugározza, amikor megmutatja, hogy mindenki együtt dolgozik a felsőbb erő elérésén, a kétségbeesés kapuvá válik, nem pedig kijárattá.

Csak együtt érhetjük el a Teremtőt

A spirituális munka egyedül lehetetlen.

Csak együtt tudunk létrehozni egy közös vágyat, egy közös vektort a Teremtő felé. Amennyire egymáshoz ragaszkodunk, annyira ragaszkodunk Hozzá is – mert Ő pontosan ebben a kapcsolatok összességében nyilvánul meg.

Senki sem kaphat kétségbeesést a csoporttól. Éppen ellenkezőleg, mindenkinek fel kell ébresztenie önmagát és a többieket is. Ez a kölcsönös garancia a gyakorlatban.

A szeretet, mint egyetlen igazi gyógyszer

Úgy kell viselkednünk, mint egy anya, aki akkor is felkel, ha beteg, mert a gyermeknek szüksége van rá. Ezzel a cselekedettel ő maga is meggyógyul. Ez a spirituális munka gyógyszere.

Ez a szeretet, amely minden bűnt elfed.

Nem a problémák közvetlen megoldása, hanem a Felső Fény vonzása, amely a problémákat a gyökérüknél oldja meg. Más erő nem tud minket helyrehozni.

Felelősség, kölcsönös garancia és változás

A felelősség, a kölcsönös törődés és a közös célunkra való állandó emlékeztetés vonz minket a csoport középpontja felé. Nincs rövidítés.

Próbálj meg így élni – akár csak rövid ideig is – és változásokat fogsz érezni: új gondolatok, új érzékenység, a szív új irányultsága.

Így tér vissza az élet.

Így fedezi a szeretet minden vétket.