Spirituális fordulópont

Rabash, 924. cikk, „És Isten szólt Mózeshez”

„Minden érv, amit az ember felhozhat, csak az ésszerűség keretein belül érvényes. Az értelem felett azonban bármi megtörténhet, kivéve, hogy meg kell erősítenünk a hitet, hogy a Teremtő a természet felett is segíthet.

Valójában lehetetlen a természet felett álló dolgokat megkapni, mielőtt eldöntenénk, hogy ez a természeten belül nem lehetséges. Csak miután az ember elkeseredett a természetben, kérhet segítséget felülről, hogy természetfeletti segítséget kapjon.”

A pont, ahol az értelem megfullad

Az ember életcélja nem csupán a túlélés, a kényelem elérése vagy a tapasztalatok gyűjtése. Igazi célunk sokkal mélyebb és radikálisabb: a Teremtő feltárása és elérése azáltal, hogy tulajdonságainkban és szándékainkban hasonlóvá válunk hozzá.

De amikor őszintén ránézünk magunkra, fájdalmas ellentmondás tárul fel előttünk. A Teremtőt az abszolút adakozás határozza meg – tiszta, feltétel nélküli szeretet, számítás nélkül, önérdek nélkül adakozás. Mi pedig alapvetően ennek a teljes ellentétei vagyunk. Természetünk teljesen önző, önigazoló, individualista és kizsákmányoló – néha nyíltan, néha finoman, de mindig elkerülhetetlenül. Még „jó cselekedeteinket” is az alapján mérjük, hogy mit hoznak nekünk cserébe: elismerést, biztonságot, érzelmi kényelmet vagy felsőbbrendűség érzését.

Ez nem erkölcsi hiba; ez a teremtett természetünk. És mivel ez velünk született tulajdonság, nem tudjuk belülről kijavítani. Semmilyen okos érvelés, érzelmi inspiráció, etikai finomítás vagy spirituális lelkesedés nem tudja az egoista szándékot adakozásba átalakítani. Az értelem csak ott működhet, ahol az értelem egyetért. Átrendezheti a bútorokat ugyanazon a házon belül – de nem emelhet minket egy új létezési dimenzióba.

Itt ütnek meg Rabash szavai, mint egy kalapács: „Csak miután az ember kétségbeesett a természetétől, kérhet segítséget a magasabb hatalmaktól.”

A kétségbeesés kapu, nem vereség

A kabala bölcsességében a kétségbeesés nem depresszió vagy lemondás. Nem az élet reménytelensége – hanem az ego önmagát megmentő képességének reménytelensége. Az a pillanat, amikor az ember egyértelmű, józan következtetésre jut: „Jelenlegi természetemben ez lehetetlen.”

Ez a pillanat nem jön gyorsan, és nem lehet erőltetni. Az embernek ki kell merítenie minden belső érvet, minden önigazolást, minden kísérletet, hogy összeegyeztesse az egoista életet a spirituális ideálokkal. Csak számtalan belső tárgyalás után éri el az ember azt a pontot, ahol a lélek csendesen beismeri:

Itt már nem tudok lélegezni.

Ez nem költői túlzás – ez valódi belső fulladás. Az értelem már nem biztosít oxigént. A tudás száraznak és élettelennek tűnik. Az érzelmek elveszítik ízüket. Az ismerős belső világ egy ablak nélküli, lezárt szobává válik. És hirtelen a kérdés már nem filozófiai vagy spirituális – egzisztenciális lesz:

Vagy felülemelkedem ezen a természeten, vagy élettelen maradok benne.

Csak itt válik az ima valósággá.

A természetet megtörő kiáltás

Ezelőtt az imádság általában udvarias. Megértést, inspirációt, sikert kérünk a spirituális úton – mégis titokban magunkra támaszkodunk. Még mindig hisszük, hogy valahogy, erőfeszítéssel, intelligenciával vagy kitartással sikerülni fog.

De amikor az értelem teljesen összeomlik, valami új születik: egy kiáltás. Nem vigasz iránti kérés, hanem átalakulás iránti igény. Nem javulás iránti vágy, hanem új természet iránti könyörgés.

Ez az az ima, amelyről Rabash beszél – egy ima, amely a természetből fakadó kétségbeesés után jön. Nem szavakban fogalmazódik meg, hanem a szükségszerűségből fakad. Azé a kiáltása, aki rájön, hogy az egoista létezés és a spirituális élet között nincs kompromisszum.

És pontosan azért, mert ez a kiáltás az emberi képességek végéről jön, megnyitja az ajtót a természet felett lévő felé.

Amikor a Teremtő kölcsönadja tulajdonságait

Amikor a Teremtő válaszol, nem „javítja ki” az egónkat. Nem teszi szebbé, etikusabbá vagy spirituálisabbá. Ehelyett valami végtelenül radikálisabbat tesz: kölcsönadja nekünk tulajdonságait.

Még a legkisebb adakozás is – ami bennünk van – mindent megváltoztat.

Új felfogás nyílik meg. A valóságot már nem a nyereség és a veszteség, az öröm és a fájdalom, a siker és a kudarc méri. Megjelenik egy határtalan, időtlen dimenzió, ahol a beteljesülés a hasonlóságból, a részvételből, az élet áramlásával való összhangból fakad. Az ember elkezd érezni, mit jelent nem magáért, hanem magán keresztül az életért létezni.

Ez nem menekülés a világból – hanem egy mélyebb belépés abba. Az ember tudatos partnerré válik a Teremtővel az élet megteremtésében, fenntartásában és ápolásában. A cselekedeteket már nem a félelem vagy az éhség vezérli, hanem a kapcsolat és a felelősség.

A szükséges fordulópont

Ez a felemelkedés nem fokozatosan vagy kényelmesen történik. Ehhez egy drámai fordulópontra van szükség, egy olyan pillanatra, amikor a jelenlegi állapot teljesen elviselhetetlenné válik. Nem azért, mert az élet külsőleg nehéz, hanem mert belsőleg üres a valóságtól.

Csak akkor érdemeljük meg igazán a következő szintet, amikor eljutunk ebbe a zsákutcába, ahol az értelem, az érzelmek és az identitás már nem tudnak minket fenntartani. És ezt a következő szintet nem érdem, intelligencia vagy erőfeszítéssel lehet elérni, hanem azzal, hogy a Teremtő egy kicsit többet ad nekünk a saját szándékából, amivel felöltözhetünk.

Ez a spirituális születés paradoxona:

Csak akkor kapjuk meg azt az erőt, hogy felülemelkedjünk a természeten, ha teljes mértékben elismerjük, hogy önmagunkban képtelenek vagyunk erre.

Így a kétségbeesés a hit méhévé válik.

A fulladás a lélegzetvétel kezdetévé válik.

Az ész végének vége pedig az értelmen feletti élet kapujává válik.