Válogatott részletek Rav Dr. Michael Laitman kabbalista, Napi kabbalai leckék)
„Mi csak a Fényben cselekszünk; ezért nincs szükségünk értékelésekre vagy vizsgákra, és csak a kapcsolatunkra kell gondolnunk. Egyszerűen nem vagyunk képesek erre most. Sok Fényt kell magunkhoz vonzanunk, mielőtt megkapjuk az erőt, a megértést és a bölcsességet, hogy megértsük, mi is az a „gonosz hajlam”. Valójában ez egy angyal – a Teremtő ereje, amely ellentétes vele.”
– Napi Kabbala lecke, 2011. március 17.
„A felemelkedések és a leereszkedések felváltva fedik fel a növekvő egoista vágyakat és a növekvő adakozási vágyat, így megismerjük önmagunkat és az egész teremtést… A Teremtő egymás ellen teremtett minket, és mi előre haladunk, tanulmányozva munkáját, mint a sötétségből származó fény előnyét.”
—Napi Kabbala lecke, 2021.07.07.
„Az egész munka abból áll, hogy elfogadjuk a leereszkedéseket, megpróbáljuk semmissé tenni önmagunkat… És bár kellemetlenek, új formák jelennek meg a spiritualitás iránti vágy hiányában. De aztán jön egy felemelkedés, tisztázza a múltbeli leereszkedést, és lehetővé teszi számunkra, hogy igazoljuk azt.”
Adakozás – Hullámvasút a Teremtő felé
Az emberi élet célja elképesztően mély: hasonlónak lenni a Teremtőhöz, és ezen hasonlóságon keresztül felfedni Őt, megismerni Őt, és az Ő végtelen szeretetében élni.
És mégis – természetünk teljesen ellentétes az Övével.
Ő abszolút adakozás.
Mi abszolút befogadás vagyunk.
De a teremtés szépsége éppen ebben az ellentétben rejlik, mert a Teremtő úgy tervezte, hogy átalakulásunk tele legyen felfedezésekkel, mozgással, áhítattal és vele való partnerséggel. Kialakított egy módszert, amelyben változatlan befogadási vágyunk az Ő Fényének edényévé válik, ahol a szándék – nem maga a vágy – határozza meg, melyik világban élünk.
Ez a spirituális munka lényege: nem a vágy megölése, hanem a szándék feltámasztása.
A szándék belső ruhája
Nem lehetünk hasonlóak a Teremtőhöz formában, mert mi befogadás vagyunk.
De szándékunkban hasonlóak lehetünk Hozzá – azzal, hogy mindent Tőle kapunk, csak azért, hogy Őt elégedetté tegyük, ahogyan egy odaadó szolgáló nem a saját örömére fogadja el szeretett Mesterétől kapott drága ajándékot, hanem azért, mert az, hogy szeretettel fogadja, örömet okoz a Mesternek.
A Teremtő pontosan azért küld nekünk örömet, hogy megtanuljunk ilyen magasztos módon befogadni.
Ő végtelenül meg akar tölteni minket – de azt akarja, hogy emelkedjünk az Ő szintjére és úgy fogadjuk, ahogy Ő ad: szabadon, önzetlenül, szeretettel.
Így az egész spirituális út egy olyan utazássá válik, amelyben minden pillanatban felmerül a kérdés:
Miért fogadom?
Magamért – vagy Őérte?
A spirituális félelem valódi jelentése
A világunkban a félelem legtöbb formája önmagunkra összpontosít: a veszteségtől való félelem, a fájdalomtól való félelem, a kudarctól való félelem.
De a spirituális félelem teljesen más.
Egyáltalán nem rólam szól.
Nem attól félek, hogy nekem ártanak vagy büntetnek, és nem attól félek, hogy én elveszítem az életemet, az örömömet vagy a spirituális érzéseimet.
A spirituális félelem az a remegő tudat, hogy:
Elveszíthetem a képességemet, hogy a Teremtőt szolgáljam.
Kudarcot vallhatok abban a szent feladatban, hogy Őt elégedetté tegyem.
Képtelen lehetek betölteni a szerepemet az Ő szeretetének rendszerében.
Ez a félelem a szeretetből fakad – abból a mély vágyból, hogy a Teremtő akarata rajtam keresztül teljesüljön, hogy ne legyek akadálya az Ő által vezényelt adakozás szimfóniájának.
Ez a félelem csak a Teremtőt szerető szívben él: „Mi van, ha nem tudom megadni Neki a vágyott örömöt?
Mi van, ha az egóm eltéríti a szándékomat és elveszítem a kiváltságot, hogy Neki dolgozzak?”
Ez a félelem a spirituális skála tengelye, a középvonal, a szabad választás pontja,
Klipat Noga.
Ez tart minket egyenesen, mint a gerinc.
Ez késztet minket arra, hogy újra és újra az adakozást válasszuk.
Ez védi a bennünk lévő szeretetet és megakadályozza, hogy az önszeretet elnyomja.
Ez a félelem nem bénító.
Erőt ad.
Kiterjeszti a szívet és tisztázza célunkat.
És a legfinomabb, mégis törhetetlen kötelékkel köti össze bennünket a Teremtővel.
A szégyen, amely szárnyakká válik
Amikor tévesen saját magunkért fogadunk el valamit – ami mindig megtörténik, és meg is kell történnie – szörnyű belső összeomlást érzünk, spirituális halált, a lelket égető szégyent.
De ez a szégyen nem megaláztatás – hanem a Teremtő ölelése.
Ez egy ajándék, amely emlékeztet bennünket arra, hogy milyen értékes dolog vele összhangban lenni, hogy milyen teljessé válik az élet, amikor a szándék tiszta, és milyen üresnek érezzük a létezést, amikor visszatérünk az önmagunkkal való törődéshez.
Ez a szégyen lesz a spirituális félelem alapja – nem az önmagunk elvesztésétől való félelem, hanem attól, hogy elveszítjük a lehetőséget, hogy Őt elégedetté tegyük.
Ez a félelem védi a szeretetet.
Ez a félelem fenntartja az adakozást.
Ez a félelem a törékeny szívet szent edénnyé változtatja.
A kincstár kulcsainak átvétele
Minden alkalommal, amikor akár csak egy kicsit is sikerrel járunk, a Teremtő spirituális képességekkel ruház meg minket – finomabb érzékeléssel, mélyebb érzékenységgel, mások belső állapotának érzékelésének képességével.
Ezek a „kincstárának kulcsai”.
De minden kulcshoz egy próba is jár:
A saját dicsőségemre fogom-e használni, vagy az Ő dicsőségére?
Előnyt fogok-e keresni, vagy arra fogom-e használni, hogy szolgáljam barátaimat és örömet szerezzek Neki?
Csak a spirituális félelem – ez a gyengéd, remegő félelem attól, hogy kudarcot vallunk a szolgálatunkban – biztosíthatja, hogy a kulcsokat tisztán használjuk.
A szeretetből született félelem nélkül a Klipot gyorsan önös haszonszerzésre fordítják az ajándékot.
A szeretetből fakadó félelemmel minden ajándék a hárfa újabb húrjává válik, amelyen a Teremtő játszik a dallamát.
Felemelkedések, leereszkedések és a lélek újjászületése
A spirituális út egy páratlan hullámvasút.
Felemelkedünk, összeomlunk, felébredünk, meghalunk, újjászületünk.
Minden leereszkedés sötétebb, mint az előző.
Minden felemelkedés fényesebb.
Ez a Teremtő koreográfiája.
Mélyíti az egónkat, hogy mélyebb edényeket adjon nekünk.
Fényével újjáéleszti bennünket, hogy új szándékot adjon nekünk.
És minden ciklus közelebb visz minket az Ő hasonlóságához.
Ahogy a magnak meg kell rothadnia a termékeny talajban, mielőtt fává válik, úgy nekünk is újra és újra fel kell oldódnunk a csoport szerető környezetében, hogy megújulva jöhessünk elő.
A spirituális nap mindig sötétségben kezdődik – nem büntetésként, hanem az új Fényre való felkészülésként.
A csoport – a soha el nem szakadó kötél
Egyetlen igaz ember sem kerülheti el a bukást.
De az igazságosság mértéke az, hogy milyen gyorsan állunk fel.
Egyedül teljes eszméletvesztésbe esünk.
Összekapcsolódva csak rövid ideig esünk.
A csoport tartja a Teremtőhöz kötött kötelet.
Ha valaki megcsúszik, a többiek húzzák.
Ha valaki elsötétül, a többiek ragyognak helyette.
Ha valaki elveszíti a szándékát, a többiek magukéba viszik.
Ez a kölcsönös garancia – a lelkek élő hálózata, amelyen keresztül a Teremtő fenntartja és feltámasztja minden barátját.
A barátok révén a félelem állandósul, a szándék valósággá válik, és a szeretet örökkévalóvá lesz.
Következtetés: Az örökké megújuló emberi lélek
A spirituális út egy tánc:
- az ego befogadása → meghalás
- a Fény befogadása → újjászületés
- a félelem megtanulása → az adakozás választása
- elesés → visszatérés
- szeretet → félelem attól, hogy elveszítjük azt a szeretetet
- befogadás → adás
- kapcsolódás → feloldódás → újrakapcsolódás
Minden pillanat suttogja:
Válaszd az adakozást.
Válaszd a Teremtőt.
Válaszd, hogy betöltöd pótolhatatlan szerepedet az Ő teremtésében.
Mert ez a spirituális félelem lényege – nem a személyes veszteségtől való félelem, hanem attól, hogy nem tudjuk megadni Neki azt, amit tőlünk kíván: hasonlóságunkat, szeretetünket, szolgálatunkat és teljes szívű szándékunkat.
És ebben a félelemben, megtisztítva minden önérdektől, a lélek szárnyra kap.
Emelkedik a fogadás fölé, a szétválasztottság fölé, maga az idő fölé – és belép az adás örök birodalmába, ahol a Teremtő és a teremtett lény tökéletes szeretetben találkoznak.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás