A spiritualitásba való belépés előtt

Rabash, „Milyen szintet kell elérni ahhoz, hogy ne kelljen reinkarnálódni?” (1986)

„Az embernek tudnia kell, hogy önmagában soha nem lesz képes kilépni a kapni akarás hatalmából, mert ez az a természet, amellyel a Teremtő megalkotta őt. És minden tanács és minden erőfeszítés, amit megpróbál tenni, hogy kilépjen az önszeretetből, nem segít neki.

Inkább akkor, amikor teljes kétségbeesésbe kerül, amikor látja, hogy minden ereje nem elég, és szívéből kiált a Teremtőhöz – ez az ima elfogadottá válik. És akkor a Teremtő megadja neki az erőt, hogy egy új természetre emelkedjen, amelyet „adni akarásnak” neveznek, és akkor jutalmul beléphet a spiritualitás kapuján.”

A spiritualitásba való belépés előtt

Az a pillanat, amikor az élet, az észlelés és az emberi identitás kifordul

A spirituális úton eljön egy szakasz – egy egyszerre félelmetes és édes szakasz –, amikor az ember még nem a spiritualitásban van, de már nem is a testiséghez tartozik. Egy szakasz, amikor a lélek mezítláb áll a két valóság közötti égő határon, az egyik után vágyakozva, a másikban fulladozva.

Eddig az élet még „normális” volt: folyamatos számítás, hogy hogyan szerezhetünk, hogyan védhetjük meg magunkat, hogyan menekülhetünk a fájdalomtól, hogyan ragadhatjuk meg az örömöt. Ez a biológiai szoftverünk. Ez az egyetlen érzékelés, amit valaha ismertünk.

De amikor valaki helyesen tanulmányozza a Kabbala bölcsességét, amikor csoportban dolgozik, meghajol a barátai előtt, kérdez, sír, újra és újra megpróbálja – egy nagy belső fordulat kezdődik. Valami elviselhetetlenül szorít a szívben. Valami suttogni kezd, hogy a régi operációs rendszer hamis, korlátozott, sötét, bebörtönzött.

Fokozatosan az ember egyszerre két világban kezd élni.

Az élet értékei felfordulnak

Ami korábban kitöltötte az elmét – önös haszon, személyes siker, az örömök keresése – elveszíti minden ízét. A kérdések, amelyek egykor minden cselekedetet vezettek, elveszítik jelentőségüket.

Helyette a szív új kérdésekkel kezd visszhangozni:

• Mit tehetek még másokért?
• Hogyan szolgálhatok?
• Hogyan reagálhatok minden állapotra, amelyet a Teremtő szeretettel küld?
• Hogyan alakíthatok minden helyzetet adományozás pillanatává?

Ez nem etika. Nem erkölcs. Nem vallás.

Ez az új észlelés első gyenge remegése.

Ez a Teremtőhöz való hasonlóság legeleje.

Amikor az ember közel kerül a spiritualitáshoz, az élet már nem a saját haszna érdekében létezik. Minden pillanatban az a kérdés merül fel, hogyan lehet adományozás csatornájává válni. Minden helyzet lehetőséget kínál arra, hogy az ego gravitációja fölé emelkedjünk.

Mintha a lélek egyre világosabban megértené, hogy nincs más, amit elvárhatna ettől a világtól.

A spiritualitás nem egyszerűen „megtörténik”

Az emberek a spiritualitást valami misztikusnak, lebegőnek, spontánnak képzelik el.

De a testi és a spirituális érzékelés közötti határ nem lágy.

Éles, mint a borotva.

Az ember nem véletlenül „esik bele” a spiritualitásba.

Nem sodródik bele, és nem gondolkodik azon, hogy „talán már ott vagyok”.

Nem.

A belépés előtt valami pontos dolog történik: Az ember abszolút bizonyossággal tudja, hogy NEM a spiritualitásban van.

Világosan érzi, hogy nem rendelkezik az adakozás tulajdonságaival, hogy nem hasonlít a Teremtőre, hogy képtelen a barátját jobban szeretni, mint önmagát.

Ez a világos tudás szükséges – mert csak ebből az igazságból nyílhat meg a szív.

Csak itt lehet választani.

Az élet-halál döntés

Amikor a lélek közel kerül a kapuhoz, hatalmas feszültség alakul ki.

Egy feszültség, amelyet nem lehet elviselni.

Egyrészt az elviselhetetlen bizonyosság, hogy a spiritualitás nélküli élet egyfajta halál.

Egy fullasztó zsákutca. Egy értelmetlen létezés egy apró, önző buborékban.

Másrészt az ugyanolyan abszolút bizonyosság, hogy az embernek nincs semmilyen képessége a spiritualitásba való belépésre.

Még egy centiméterre sem.

Sem a test, sem az elme, sem a tanulás, sem a csoport, sem az imádság, sem a könnyek minden erőfeszítései nem segítenek.

Ez a paradoxon, a lehetetlenség, a hatalmas nyomás, amelyben a bejárat létrejön.

Az ember úgy érzi:

„Nem maradhatok itt.

Nem tudok belépni oda.

Nincs hozzá erőm.

És mégis, az egész létezésem ettől függ.”

Ez a feszültség nem hiba.

Ez a lélek születési csatornája.

Az imádság, amely felhasítja az eget

Csak akkor, amikor minden saját erő kudarcot vall…

Csak akkor, amikor az ember meglátja saját tehetetlenségének igazságát…

Csak akkor, amikor az ego teljesen képtelennek bizonyul…

Akkor a szív olyan kiáltást hallat, amelyet még soha nem hallott.

Egy kiáltás, amely nem az öröm, a becsület, a tudás vagy a sikerért szól.

Egy kiáltás, amely nem a szenvedésből való megváltásért szól.

Hanem egyetlen dologért:

„Adj nekem szeretni tudást!

Adj nekem adakozó természetet!

Tégy engem hozzád hasonlóvá!”

Ez az az ima, amelyre a Teremtő a teremtés kezdete óta várt.

Egy ima, amely a szív mélyéből jön.

Egy ima, amely az abszolút igazságból fakad.

Egy ima, amely a teremtmény büszkeségének végső összeomlásából fakad.

És ez az ima – csak ez az egy – nyitja meg a kapukat.

A spiritualitás ott kezdődik, ahol a természet véget ér

Amikor a Teremtő válaszol, az ember hirtelen olyan tulajdonságokat kezd el érezni, amelyekkel korábban nem rendelkezett:

• A képesség, hogy a gyűlöletet szeretettel fedje el.
• A képesség, hogy másokra gondoljon, mielőtt magára gondolna.
• A képesség, hogy jutalom nélkül adjon.
• A képesség, hogy minden helyzetre hálával reagáljon.
• Az a képesség, hogy szeressen ott, ahol az ego kapni akar.

Ezek nem pszichológiai trükkök.

Ezek nem érzelmi állapotok.

Ezek egy új természet természetfeletti benyomásai.

Az ember kezdi érezni, hogy a Teremtő hogyan tartja fenn ezt az új valóságot benne – mint a szárnyak, amelyek repülést tesznek lehetővé, mint a kopoltyúk, amelyek víz alatti légzésre tesznek képessé.

Az ember úgy érzi, mintha a természet felett lebegne, egy önmagán kívüli erő tartaná fenn.

Ez a spiritualitás.

A háromvonalas észlelés: a Teremtő az egó ellen

A spirituális észlelés mindig „egymás ellen” épül fel.

1. A bal vonal: A saját egoista természetének éles, világos érzékelése.
2. A jobb vonal: Az érzés, hogy a Teremtő szeretettel emeli az embert e természet fölé.
3. A középső vonal: A kettő pontos összekapcsolódása – ahol megjelenik a szabad választás és a Teremtőhöz való hasonlóság.

A spiritualitás nem homályos.

Ez a legvilágosabb érzékelés, amelyet az ember megtapasztalhat:

a sötétség és a Fény, a fogadás és az adás, a fenevad és az angyal, az emberi természet és a Teremtő természete közötti ellentét.

A belépés – a létezés forradalma

Így a spiritualitásba való belépés nem fokozatos vagy véletlen.

Ez egy forradalom.

Az ember érzékeli, hogy a Teremtő cselekszik rajta keresztül, és megteszi azt, amit ő maga soha nem tudna megtenni.

Egy új identitás kezd élni a régiben.

És ez az új identitás teljes egészében a szereteten és az adáson alapul.

Attól a pillanattól kezdve a spirituális élet minden másodpercét csak az tartja fenn: folyamatos kérések a Teremtőhöz, hogy tartsa fenn ezt az új érzékelést és ne hagyja, hogy a lélek visszacsússzon a természetébe.

Ezért nevezik a spiritualitást csodának.

Csak a Teremtő folyamatos támogatásával létezik.

Következtetés

Mielőtt belépne a spiritualitásba, az ember a létezés legfájdalmasabb és legszebb helyén áll:

azon a helyen, ahol a teremtmény felfedezi valódi természetét, elveszíti minden reményét a saját erejében, és először fordul a Teremtőhöz teljesen őszinte szívvel.

És ebben a lehetetlen résben – a belépés iránti kétségbeesett vágy és a teljes képtelenség között – megnyílnak a spiritualitás kapui.

Ez a lélek születése.