Rabash, 12. cikk (1991), Ezek a gyertyák szentek
„A legfontosabb az ima. Azaz, az embernek imádkoznia kell a Teremtőhöz, hogy segítsen neki az értelem felett állni, ami azt jelenti, hogy a munkát örömmel kell végeznie, mintha már megkapta volna a Kedusha értelmét, és milyen örömöt érezne akkor. Hasonlóképpen, meg kell kérnie a Teremtőt, hogy adjon neki ezt az erőt, hogy felülkerekedhessen a test értelmén.
Más szavakkal, bár a test nem ért egyet ezzel a munkával, hogy adományozzon, megkéri a Teremtőt, hogy örömmel tudjon dolgozni, ahogy az illik egy nagy királyt szolgáló emberhez. Nem kéri a Teremtőt, hogy mutassa meg nagyságát, és akkor örömmel fog dolgozni. Inkább azt akarja, hogy a Teremtő örömet adjon neki az értelem feletti munkában, hogy az olyan fontos legyen az ember számára, mintha már rendelkezne értelemmel.
Az értelem feletti öröm csodája
Van egyfajta öröm, amely nem tartozik ehhez a világhoz.
Ez nem a teljesítmény, a siker, az elismerés vagy a kényelem öröme.
Nem az a boldogság, amely a megértésből, a látásból vagy a bizonyításból fakad.
Az a boldogság, amely felülkerekedik mindazon, amit az egóm „valódinak”, „igaznak” vagy „fontosnak” nevez.
Az a boldogság, amely – még ha csak egy pillanatig is – azt érzékelteti, hogy a Teremtő meghallgatta imámat, és megadta nekem a hatalmat, hogy önmagam felett létezzek.
A spirituális öröm az az érzés, hogy felemelkedünk önmagunk gravitációja fölé.
Ez egy kézzelfogható, szinte hihetetlen érzés, hogy „most azt csinálom, amit korábban nem tudtam megtenni”,
hogy a gyűlöletet szeretettel, a kritikát együttérzéssel, az ítélkezést melegséges befogadással fedem el –
nem a saját erőmből, hanem azért, mert valami Magasabb működik rajtam keresztül.
Ez az öröm az értelem felett áll.
Új életérzés
Amikor ez az öröm megjelenik, furcsa és csodálatos dolgot kezdek érezni:
Most már kívánhatom, tehetem és akarhatom azt, ami korábban visszataszított.
Szeretettel reagálhatok azokra a helyekre, ahol az egóm még mindig tiltakozva sikít.
Elfogadhatom másokat ott, ahol a természetem elválasztást követel.
Adhatok ott, ahol korábban vettem.
Igazolhatom ott, ahol korábban hibáztattam.
Ez nem pszichológia.
Ez nem önfejlesztés.
Ez az a tapasztalat, hogy egy másik szándék megelevenít.
Egy új élet pulzál bennem – egy élet, ahol már nem „én” vagyok a középpont, és ez a változás mély, belső, ragyogó örömet hoz.
Ez az öröm kifejezetten abból fakad, hogy egyszerre két ellentétes állapotot érzek:
- Az eredeti értelem – az egóm, a természetem, a biztonságos talajom, a mélyen gyökerező világnézetem.
- Egy új, kölcsönzött, isteni felfogás – egy nézőpont, amelyet még nem tudok ellenőrizni, megérteni vagy birtokolni, de mégis „felvehetek”, mintha az enyém lenne.
Mint egy ember, aki mindkét lábával a földön áll, de egy héliummal töltött lufit tart a kezében, amely felfelé emeli, úgy érzem, hogy a realizmusban gyökerezek, és egyúttal vonz a Teremtő tulajdonságai.
Öröm kérése az értelem felett
Ahhoz, hogy lelkileg fejlődjek, egy fontos kérést kell tennem:
„Ne engedd, hogy lássalak vagy megértselek, hanem adj nekem örömöt, hogy úgy viselkedjek, mintha már érezném nagyságodat.”
Ez a „józan ész felett” lényege.
Nem azért akarok örömöt, mert kaptam valamit, megértettem valamit vagy elértem valamit.
Örömöt akarok, mert megpróbálok úgy viselkedni, mint a Teremtő – adni, szeretni, felülemelkedni a józan értelem felett – még akkor is, ha belső világom sötét, zavaros és ellenáll.
Itt a munka tiszta lesz.
Itt az öröm valós lesz.
A menny és a föld között lógva
A spirituális fejlődés pontosan ott kezdődik, ahol az ego nem tud lépni.
Belépünk egy olyan térbe, amely vákuumnak tűnik – egy helyre, ahol sem a régi észlelésünkben nem vagyunk megalapozottak sem teljesen birtokoljuk az újat.
A kabbalisták ezt az állapotot „a menny és a föld között lógásnak” nevezik.
Nincs bizonyosság.
Nincs szilárd talaj.
Nincs bizonyíték.
Nincs jutalom.
És mégis van öröm.
Egy öröm, amely a Teremtőtől való függőségből fakad, a láthatatlanba vetett bizalomból, abból, hogy minden logika felett a kapcsolatot választjuk.
Amikor az értelem belép, gyengéden félretolom, és szeretettel mondom neki: „Látlak, elismerlek, de most úgy döntöttem, hogy feletted fogok járni.”
Nem akarok többé az önszeretet számításai szerint élni.
Azt akarom, hogy a Teremtő töltse meg az én érzékelésemmel – nem azzal, hogy felfedi magát, hanem azzal, hogy megengedi, hogy utánozzam őt.
Hol történik ez: a spirituális csoport
Mindez csak a csoportban válik valósággá.
A csoport nélkül ezek csak szép eszmék.
A csoporttal együtt pedig olyan csatatérré válnak, ahol az értelem feletti öröm kovácsolódik.
Itt másoknak szentelem magam.
Megpróbálok feloldódni a vágyaikban, a nézőpontjaikban, a szükségleteikben.
Megpróbálok kilépni önmagamból – nem elméletben, hanem tényleges belső erőfeszítéssel.
Minden pillanat választást jelent:
- igazolni magamat vagy igazolni a barátaimat,
- megvédeni magamat vagy szolgálni a többieket,
- visszavonulni az ésszerűségembe vagy felülemelkedni rajta.
Ez az ismétlés nem hiba az úton – ez maga az út.
A kilépések és belépések tánca
Megpróbáljuk.
Elbukunk.
Újra felállunk.
Elfelejtjük.
Emlékszünk.
Elveszítjük az érzést.
Visszanyerjük.
Minden kilépés elmélyíti vágyakozásunkat.
Minden visszatérés élesíti érzékelésünket.
Minden ciklus megújítja a szívet.
A bölcsek így írtak: „A Tóra Sionból származik – a yetziotból, a kilépésekből.”
Pontosan a végtelen távozás és visszatérés révén épül fel egy új edény – egy edény, amely végül véglegesen befogadhatja a Teremtő örömét.
Csak együtt tudjuk végigjárni ezt az utat
Ahhoz, hogy kibírjuk ezt a természetfeletti utazást – hogy felülkerekedjünk velünk született természetünkön, felülkerekedjünk alapértelmezett érzékelésünkön, és újra és újra a hitet válasszuk az ész helyett – törhetetlen kötelékeket kell kiépítenünk egymás között.
Szükségünk van szövetségekre, megállapodásokra, kölcsönös felelősségekre, feladatokra, szerepekre, közös szándékokra, napi elkötelezettségekre és kölcsönös garanciákra.
Olyan erős hálót kell szőnünk, hogy egyetlen barátunk se essen át rajta.
Egyedül senki sem képes túlélni a folyamatos ingadozásokat.
Együtt, számtalan szálakkal összekötött szívvel, az ész felett álló örömre emelkedhetünk.
A végén
Az értelem feletti öröm nem boldogság – hanem szentség.
Ez a fény nem azért ragyog, mert a Teremtő kinyilatkoztatta magát, hanem azért, mert a sötétben feléje sétáltunk.
Ez az az öröm, amit egy pillanatra is érezni lehet: „Úgy viselkedem, mint a Teremtő, és Ő rajtam keresztül cselekszik.”
Nincs ennél nagyobb öröm.
És ez az öröm – törékeny, magasztos és tiszta – az a alap, amelyre a szellemi világ épül.
Hozzászólás