Mi az a hit?!

RABASH, 273. cikk, „A leghatalmasabb a hatalmasok közül”

„Ki a leghatalmasabb a hatalmasok közül? Az, aki ellenségét barátjává teszi” (Avot de Rabbi Natan, 23. fejezet).

Az etika szerint a „hatalmas” azt jelenti, hogy „az, aki legyőzi hajlamát” (Avot, 4. fejezet). Vagyis a jó hajlammal dolgozik, és legyőzi a gonosz hajlamot.

A leghatalmasabb a hatalmasok közül az, aki a gonosz hajlammal is dolgozik, ahogy bölcseink mondták: „Teljes szívből – mindkét hajlamoddal” (Berachot 54), ahol a gonosz hajlam is a Teremtőt szolgálja. Ebből következik, hogy ellenségét, a gonosz hajlamot barátjává teszi. És mivel a gonosz hajlam is a Teremtőt szolgálja, ebből következik, hogy itt több munkája van, amiért „a hatalmasságok leghatalmasabbjának” nevezik.

Mi a hit?

Ahogy az első idézetben láthatjuk, a spirituális út mindig ellentétes a velünk született természetünkkel. Arra kér minket, hogy legyünk olyanná, amilyenek nem vagyunk, és érjünk el olyat, amit saját erőnkből nem tudunk elérni. Arra vágyunk, hogy olyanok legyünk, mint a Teremtő, hogy kinyilatkoztathassuk Őt, míg velünk született természetünk teljesen ellentétes az Övével.

A Teremtő természete tiszta szeretet és adakozás.

Természetünk tiszta önérdek és számítás.

És e két ellentét között áll az az út, amelyet „hitnek” nevezünk.

Megpróbálni szeretni, amikor csak önmagunkat tudjuk szeretni

A spiritualitás megköveteli, hogy megtanuljunk másokat szeretni, nem azért, mert ez szép vagy nemes dolog, hanem azért, mert mások szeretete révén felfedezzük a Teremtő szeretetét. Azonban ösztönösen csak önmagunkat tudjuk szeretni. Természetünknél fogva másokat csak a saját hasznunk szemszögéből látjuk:

– Hogyan tudnak nekem örömet szerezni?

– Hogyan tudom kihasználni a képességeiket, a jelenlétüket, a tulajdonságaikat?

– Hogyan tudnak szolgálni az én vágyaimat?

Ez a kiindulási pontunk.

De a spirituális út valami teljesen ellentéteset követel:

csak akkor létezhetünk, ha másoknak tudunk szolgálni,

csak akkor érezzük magunkat élőnek, ha adunk,

nem az alapján mérjük magunkat, amit kapunk, hanem az alapján, amit adunk.

A spiritualitásban az ember csak akkor létezik, ha képes szeretni.

Ez annyira távol áll a bennünk rejlő egoista programozástól, hogy lehetetlennek tűnik. És pontosan ez a lényeg.

A hit nem vak hit

A Kabbala bölcsessége szerint az autentikus spiritualitásban a hit nem vak hit, sem ok nélküli elfogadás.

A hit azt jelenti, hogy a velünk született természetünk felett élünk.

A hit azt jelenti, hogy minden velünk született ösztönünkkel ellentétesen cselekszünk.

A hit azt jelenti, hogy hasonlóvá válunk a Teremtőhöz – nem elméletben, hanem a tényleges belső tapasztalatainkban és a mindennapi viselkedésünkben.

Ezért tűnik a hit elérhetetlennek.

Nem logikus.

Nem lehet akaraterővel elérni.

Az ego szemszögéből egyszerűen érthetetlen.

És mégis – pontosan ezt a hitet kell elsajátítanunk.

Hogyan válhat lehetetlenné a lehetetlen?

Ilyen hit csak akkor lehetséges, ha a Teremtő kölcsönadja nekünk saját tulajdonságait – a feltétel nélküli szeretet, az abszolút adás és a teljes önzetlenség tulajdonságait.

Ezek a tulajdonságok nem a mieink.

Nem tudjuk őket előállítani.

Nem tudjuk utánozni őket.

Nem tudjuk „eljátszani” őket a valóságban.

Megkapjuk őket.

Ajándékok.

Amikor ezek a tulajdonságok ránk szállnak – lágyan, csendesen, néha anélkül, hogy észrevennénk – elkezdünk beöltözniőket. És valami csodálatos történik:

Elkezdünk nem a természetünk szerint cselekedni, hanem fölötte és ellene.

Ez a hit.

A spiritualitás jele

Honnan tudjuk, hogy valóban a spirituális úton járunk?

Amikor abszolút tisztasággal érezzük:

„A természetem felett cselekszem.”

Pontosan tudjuk, mit tenne az egónk, hogyan reagálna, hogyan viselkedne. És ugyanabban a pillanatban érezzük, hogy valami teljesen mást választunk – valamit, ami egyáltalán nem a miénk.

Érezzük a segítséget.

Érezzük az útmutatást.

Érezzük a Teremtő kezét.

Ez nem képzelet vagy mentális trükk. Ez egy valódi belső érzés, hogy nem mi vagyunk azok, akik a spirituális cselekvést végrehajtják.

Valami magasabb visz minket.

Az igazi hős

Rabash azt írja, hogy az igazi hős az, aki már nem árt másoknak, nem használja ki és nem kizsákmányolja másokat személyes haszonszerzés céljából. Megtanulja kordában tartani az egót, hogy az ne törhessen ki és ne okozzon kárt.

De a leghatalmasabb a hatalmasok közül valaki, aki ennél is sokkal nagyobb:

Ő képes magával ragadni magát az egót – a legmélyebb önérdekeltséget, a legégetőbb vágyakat – és teljesen új szándékkal átirányítani őket: szeretni, adni, szolgálni.

Nem az egót elnyomni, nem megölni, hanem átalakítani.

Ő fogja ellenségét, és barátjává teszi.

A legsötétebb erő a legfényesebb szolgává válik.

A legkeményebb ellenállás a legerősebb hajtóerővé válik.

Az ellenség segítővé válik.

Ez a hit legmagasabb szintje.

A hit útja

A hit útja nem arról szól, hogy angyali vagy hibátlanok legyünk. Arról szól, hogy felfedezzük, hogyan emelkedhetünk felül önmagunkon – nem a saját erőnkből, hanem a bennünk működő Teremtő erejéből.

Ez a leghalványabb vágyakozással kezdődik, hogy olyanok legyünk, mint Ő.

Végtelen kísérletekkel folytatódik, hogy másokat szeressünk.

Az egoista természetünk felismerésének fájdalmán keresztül növekszik.

És akkor ér el a csúcspontját, amikor a Teremtő maga öltöztet minket a tulajdonságaival.

Akkor világosan látjuk: Minden, amit tőlünk kértek, teljesen lehetetlen volt a saját természetünk számára – és mégis teljesen lehetséges az Ő természetével.

Ez a hit.

Ez az erő.

Ez a leghatalmasabb mű.