A Teremtő szolgája

„Így van írva: »És Mózes, az én szolgám, meghalt.«

Miért nevezik Mózest »az én szolgámnak«?

Mert minden munkája csak a Teremtő szolgálatára irányult,

és semmit sem követelt magának.

Minden erejét annak szentelte, hogy összekapcsolja Izráelt a mennyei Atyjával,

és még akkor sem hátrált meg, amikor nem látott sikert,

hanem hűséges pásztorként állt,

tartotta őket és könyörgött értük.

Ez az igazi szolga – aki nem rendelkezik saját létezéssel,

hanem csak azért él, hogy teljesítse Mesterének akaratát.”

— Rabash, Válogatott jegyzetek

Az egyenlőtlen szeretet, amely céljában egyenlővé válik

Az emberi élet céljához vezető spirituális úton – hogy a Teremtőhöz hasonlóvá válva felfedjük Őt – be kell lépnünk és erőfeszítéseket kell tennünk abban az egyedülálló spirituális csoportban, amely „laboratóriumként” vagy „inkubátorként” szolgál, ahol meg lehet szerezni a Teremtővel való szükséges hasonlóságot.

A csoportban néhány barátomhoz közel állok, másoktól pedig távol.

Ez természetes – elvégre minden ember egyedi belső világgal, különböző karakterrel, különböző lelki gyökerekkel rendelkezik.

De nem akarok mindegyikükhöz formálisan egyformán viszonyulni – ez lehetetlen –, hanem lényegileg egyformán akarok viszonyulni mindegyikükhöz, ahogyan egy anya is teljes szívéből szereti minden gyermekét, miközben mindegyikükhöz másképp viszonyul.

Hogyan érhetem el ezt az állapotot közöttünk?

Azáltal, hogy kapcsolatba akarok lépni minden barátommal, azáltal, hogy érezni akarom őket,

megközelíteni őket, vonódni feléjük, szeretni őket – mindegyiket a neki sajátos mértékben és formában.

Különböző kifejezések, különböző kapcsolatok – de egy szív, amely mindenkit szeret.

És ezt meg kell próbálnunk.

Mindenféle barátot látok: vannak nyitottabbak, vannak zárkózottabbak, vannak, akikkel könnyen kapcsolatba léphetek, másokkal sokkal nehezebb.

De az utasítás egyszerű: Mindenkivel szemben – szeretettel.

A köztünk lévő terek kitöltése

Minden nap meg kell vizsgálnom magam: Kitöltöm-e a barátaim iránti szeretetemmel, mint a víz egy üres edényt?

Kitöltöm-e az összes teret, az összes rést, az összes távolságot közöttünk – a szeretetemmel?

Nem vizsgálom őket.

Nem ellenőrzöm, kik ők, mik ők, mennyire vagy milyen kevéssé vannak.

Csak ezt ellenőrzöm: Mennyivel tudom még szeretettel kitölteni a köztünk lévő távolságot?

Amikor ezt teszem, vonzom a Megújító Fényt.

Megpróbálom kitölteni minden rést a barátok között – az összes különálló, egoista egyén között – a szeretetemmel, mintha egy élő testbe kötném őket.

Mindenki megtartja a saját egóját, a saját karakterét, ahogyan a test sejtjei is megtartják a saját természetüket – de felettük van egy magasabb, egyesítő erő, amely parancsokat ad minden szervnek, megmutatja nekik, hogyan kell gondoskodniuk egymásról, hogyan kell egymást támogatniuk.

Ha ez az összekötő erő eltűnik, a test nem a szervei gyengeségétől szenved – hanem az összeköttetés elvesztésétől hal meg.

Mindenkit a kapcsolat erejében tartani

Folyamatosan arra kell törekednem, hogy a barátokat abban az egyetlen erőben tartsam, amely összeköti őket.

Amíg el nem kezdem érezni, hogy a tíz hogyan válik testté, szellemi testté – Partzuf-fá.

És ebből a szellemi testből elkezdhetek kapcsolódni a Teremtőhöz, és Ő is kapcsolódhat hozzá.

Ez lesz az ajándék, amit Neki hozok – egy hely, amit előkészítettem Neki, hogy ott lakozzon,

hogy kinyilatkoztassa magát, hogy élvezze.

Ez az Ő egyetlen öröme – hogy kinyilatkoztassa magát a teremtett lényekben.

Így előkészítem ezt a testet, ezt a kis szentélyt a Teremtő számára.

És ezzel „a Teremtő szolgájának” neveznek.

A csoportot – és az egész emberiséget – a Teremtő felé húzni

Folyamatosan ellenőriznem kell magam: Úgy érzem, hogy a csoportomat a Teremtő felé húzom?

És a csoport után – az egész emberiséget?

Csak így lehet igazán a Teremtő szolgájának nevezni.

De hogyan tehetem ezt?

Természetesen erőt kell kérnem a Teremtőtől: erőt, hogy összekapcsoljam a barátokat,

erőt, hogy vonzzam őket, erőt, hogy felébresszem őket, erőt, hogy megértessem velük a cél fontosságát.

Még ha a cél nem is fontos számomra, még ha nem is érzem a lángot a szívemben, kérni fogom –

az értelmem felett, az érzéseim felett.

Ez a szolgáló munkája.

Hálát adok a Teremtőnek a rejtőzködésért

Itt figyelembe kell vennem, hogy a Teremtő ébreszt-e fel vagy sem.

Ha vágyat ad nekem – hálát adok Neki.

Ha nem ad vágyat – még nagyobb hálát adok Neki.

Mert amikor nem ad vágyat, lehetőséget ad arra, hogy magamtól kérjem.

Elrejti a célt hogy én magam tisztázzam a célt.

Elhomályosítja az utat

hogy lépéseim a saját szükségletemből fakadjanak.

Amikor a vágyam ellen dolgozom

akkor a Teremtő szolgája vagyok.

Ez egy magas, magasztos fokozat.

Így van írva: „Mózes, az Úr szolgája.”

A fáraó szolgáitól a Teremtő szolgáinak

Fel kell ismernünk magunkat

mint azokat, akik átmennek a nagy átalakuláson: a fáraó szolgáiból – a saját egónk rabszolgáiból – a Teremtő szolgáivá.

A Teremtő szolgája azt jelenti: hogy a személyes érzések, az egyéni számítások, a szubjektív okok felett meghatározzom, hogy a Teremtő céljai az én céljaim, számomra elengedhetetlenek –és magamat és az egész világot feléjük húzom.

Itt kell rájönnöm, hogy egyedül semmit sem tudok tenni.

Szükségem van a barátokra.

Szükségem van a Teremtőre.

Szükségem van a közös irányra és a saját erőm semmiségének felismerésére.

Rabash azt mondaná nekem:

„Most végre rájöttél, hogy te egy rongy vagy.”

Ez nem megalázás – ez felszabadulás.

Ebből a nagyon alacsony, üres helyről, erő, tudás és érzés nélkül, felveszem azt a kis szikrát, amit a Teremtő hagyott nekem, és a cél felé húzom.

Ez a szikra – ez a nulla feletti erőfeszítés – a spiritualitás kezdete.

Miért olyan tiszteletreméltó a „szolga” fokozat?

Ezért a „szolga” egy nagyon tiszteletreméltó fokozat.

Nem az ego szolgája, hanem a Teremtő szolgája.

A szolga nem rendelkezik semmivel – nincsenek személyes érdekei, nincsenek személyes igényei.

Csak egy dolog tartozik hozzá: az a erő, amit a munkához kapott.

És ez minden, amit akar – elvégezni a munkát anélkül, hogy bármit is magának tartana.

Ez már túlmutat a „adni azért, hogy adjon” elvén.

Ez a kapás az adásért fokozata – még a kapás akaratát is csak arra használja, hogy elégedettséget hozzon a Teremtőnek.

Ez Mózes fokozata, az igazi vezetés, az igazi szeretet, az igazi szolgálat fokozata.

Ez a fokozat, amelyet el kell érnünk – együtt.

Ez a Teremtő szolgájának fokozata.