Az egyetlen módszer, amely megmentheti az emberiséget

„…65) Íme, milyen jó és milyen kellemes, ha a testvérek együtt ülnek.” Ezek azok a barátok, akik együtt ülnek, és nem válnak el egymástól. Először úgy tűnik, mintha háborúban állnának egymással, és meg akarnák ölni egymást. Aztán visszatérnek a testvéri szeretethez.

A Teremtő így szól róluk: „Íme, milyen jó és milyen kellemes, ha a testvérek együtt ülnek.” Az „együtt” szó magában foglalja a Shechina-t is. Sőt, a Teremtő hallgatja szavaikat, és elégedettséget és örömöt érez irántuk, ahogy meg van írva: „Akkor azok, akik féltek az Urat, beszéltek egymással, és az Úr hallgatta és meghallgatta őket, és egy emlékkönyv íródott előtte.”…”

(Rashbi / Zohár Mindenkinek / 6. kötet / Acharei Mot)

„…Kérdés: A spirituális munkában folyamatosan felmerülnek-e a gyűlölet állapotai, és azokat mindig szeretettel kell-e leplezni?

Válasz: A Zohár könyve azt mondja, hogy Rabbi Shimon tanítványai, akik együtt írták ezt a könyvet, olyan intenzív érzelmeket éreztek egymás iránt, hogy meg akarták ölni egymást. Ez a magas spirituális szinten lévő nagy kabbalistákra vonatkozik.

Ezért, ha azt gondolod, hogy mások iránti kisebb negatív attitűdjeid egyszerűen jóvá fognak alakulni, ne tedd; az ilyen remények hiábavalóak. Éppen ellenkezőleg, még több kibékíthetetlen érzés fog felmerülni benned mások iránt, úgyhogy meg fogod kérni a Teremtőt, hogy változtassa meg őket.

Ő kijavítja őket, és ezzel egyidejűleg mélyebb egoista vágyakat ébreszt benned, amelyekben még nagyobb gyűlöletet fogsz érezni. Akkor még több javítást fogsz kérni Tőle, és Ő továbbra is javítani fogja őket.

Így, lépésről lépésre, gyűlöletet követi a szeretet, gyűlöletet követi a szeretet, és így fogsz előrehaladni.

Így, minél nagyobb lesz egy ember a barátjához képest, annál nagyobb lesz az egoizmusa, mert a korábbi egoizmus szintjei már kijavításra kerültek…”

(A napi Kabbala leckéből, Rav Michael Laitman, 2019.08.28., „Kérdések és válaszok”)

Az emberiség legrégebbi felfedezése: az ego az, ami vagyunk

Amikor egy ember belép az autentikus spirituális útra – a Kabbala bölcsességébe –, elkezd feltárni a legmélyebb, legkényelmetlenebb igazságot: az egész emberi természetünk nem más, mint a vágy, hogy csak magunknak szerezzünk örömöt.

Minden, amit teszünk – tudatosan vagy tudat alatt – az önérdek motiválja. Még a „legszebb” cselekedeteinket is általában beárnyékolja, vagy akár vezérli a következő számítás: „Mit nyerek ezzel?”

Ez a felismerés nem elméleti. Fájdalmasan valósággá válik, amikor elkezdünk egy spirituális csoportban dolgozni – amikor megpróbálunk szeretni, támogatni és egyesülni azokkal, akik mellettünk járnak.

Először Rabbi Shimon bar Yochai tanítványainak történeteit olvassuk – azoknak a magasztos lelkeknek, akik a Zohár könyvét írták –, és elképzelhetetlennek tűnik, hogy min mentek keresztül. Bevallották, hogy a Zohár megírása előtt olyan mély gyűlöletet éreztek egymás iránt, hogy „meg akarták ölni” egymást. Ezek szellemi óriások voltak. Ha velük ez történt, nekünk milyen esélyünk van?

Mégis, meglepő módon sok új kabbalista tanuló úgy gondolja, hogy ez rájuk nem vonatkozik.

Úgy gondolják: „Jól vagyok. Szeretem az embereket. Támogató vagyok. Senkit sem gyűlölök.”

Még azok a tanulók is, akik évek óta járják ezt az utat, titokban még mindig ezt hiszik.

A vihar előtti édes pillanatok

A spirituális csoport felépítésének első szakasza gyakran mámorítóan édes.

Találkozunk olyan emberekkel, akik elképesztően hasonló gondolkodásúak.

Együtt tanulunk.

Együtt étkezünk, énekelünk, összejöveteleken veszünk részt, kongresszusokra utazunk, átöleljük egymást, és úgy érezzük, mintha egy új családot találtunk volna – egy tiszta és gyönyörű társadalmat, amely nem hasonlít semmihez a világon.

És ebben a korai szakaszban abszurdnak tűnik elképzelni, hogy gyűlölet létezhet közöttünk.

Nem érezzük az elutasítást.

Nem érezzük a távolságot.

Nem érezzük a haragot vagy a versengést.

De ez csak azért van, mert még messze vagyunk a valódi egységtől.

Még nem értük el azt a pontot, ahol az egónk fenyegetve érzi magát.

A valódi spirituális munka nem a harmóniával kezdődik, hanem a válsággal.

Az út paradoxona: minél jobban próbálunk szeretni, annál inkább megjelenik a gyűlölet

Abban a pillanatban, amikor valóban megpróbálunk egyesülni – „egy szívvel, egy emberként” lenni –, megérintjük egoista énünk központi idegét. Elkezdünk vágyni valamire, ami teljesen természetellenes az egónak: jobban szeretni a másikat, mint magunkat.

Pontosan akkor, amikor „másokért akarok létezni”, az ego vulkánként tör ki.

„Kémeket” küld – gyanakvó gondolatokat, kritikát, ítéleteket, kétségeket.

Suttogja:

„Ezek az emberek nem érdemesek.”

„Nem értenek meg téged.”

„Jobb barátokra van szükséged.”

„Miért kellene semmisítened magad előttük?”

És mindezen gondolatok alatt ugyanaz az ősi üvöltés rejlik:

„Védd magad! Ne add meg magad!”

Ez az ego természete – nem tűri a legkisebb önmegsemmisítés, kölcsönös garancia vagy igaz szerelem jelét sem.

Így a kabbalisták szerint csak akkor fedjük fel a gyűlöletet, amikor őszintén megpróbáljuk elérni a szeretetet.

Soha nem keressük a gyűlöletet – az automatikusan feltárul, amikor a szeretet lesz a célunk.

A félelmetes felismerés: alaptalan gyűlölet

Végül – évekig tartó tanulás, munka, imádkozás, kudarcok, remények és újbóli kísérletek után – egy rettenetes felismeréshez jutunk:

Nem tudom elviselni a barátaimat.

Tele vagyok kritikával.

Tele panaszokkal.

Tele haraggal, vádakkal és negatív ítéletekkel.

Ez a gyűlölet logikátlan.

Nincs valódi oka.

Hirtelen jelenik meg, mint egy vihar, ami a semmiből jön.

Ezt nevezik a kabbalisták alaptalan gyűlöletnek – a gyűlöletnek, amely elpusztította a Második Templomot, a gyűlöletnek, amely megosztja az emberiséget, a gyűlöletnek, amely elrejti a Teremtőt.

Ez nem személyes.

Nem „én” és „a barátok” között van.

Ez maga az ego – egy ősi, elpusztíthatatlan erő –, amely védi trónját.

Ez a gyűlölet pontosan azért tárul fel, mert valami jót cselekszünk.

Ez a bizonyíték arra, hogy elértük a spirituális világ bejáratát.

A pont, ahol senki sem maradhat egyedül

Amikor elérem azt a pontot, ahol nem tudom legyőzni az elutasításomat – nem tudom elhallgattatni a gyűlöletet – nem tudok elmenekülni a negativitás elől – végül rájövök az igazságra: nem tudom kijavítani magam.

Nem tudok egyedül szeretni.

Nem tudok egyedül egyesülni.

Ez az igazság pillanata, a pillanat, amelyre a Teremtő várt.

Először van valódi szükségünk imádkozni.

Nem udvariasságból.

Nem szokásból.

Hanem valódi imádkozásból.

Kiáltásból:

„Ments meg magamtól.

Add nekem a szeretetedet.

Fedj be ezt a gyűlöletet a fényeddel.”

Csak ebben a töréspontban értjük meg a módszert.

Csak akkor fordulunk igazán a Teremtőhöz.

Csak akkor kérhetünk javítást.

Miért van szüksége ma az emberiségnek erre a módszerre

Ugyanaz az ego, amely szétszakít egy kis spirituális csoportot, az az ego, amely szétszakítja az emberiséget.

Minden ember ugyanazzal a természettel születik – önző, individualista, versengő, kizsákmányoló.

Ez a természet az oka:

• végtelen konfliktusoknak

• családon belüli erőszaknak

• bűnözésnek

• korrupciónak

• nemzeti gyűlöletnek

• polarizációnak

• globális háborúknak

• az önpusztítás fenyegető veszélyének

És mégis a természet – a Teremtő – egyidejűleg arra kényszerít minket, hogy összekapcsolódjunk.

Globális gazdaság.

Globális ellátási láncok.

Globális technológia.

Globális kommunikáció.

Globális ökológia.

Globális járványok.

Globális válságok.

Egyetlen rendszerbe vagyunk kötve, miközben továbbra is gyűlöljük egymást.

Ez az ellentmondás most elérte a töréspontot.

Az emberiségnek nincs eszköze ennek megoldására.

A politika nem tudja megoldani.

A gazdaság nem tudja megoldani.

A tudomány nem tudja megoldani.

A filozófia nem tudja megoldani.

Csak az a módszer menthet meg minket, amely megtanít arra, hogyan lehet a gyűlöletet szeretettel leplezni. A kabbalisták módszere.

Azok felelőssége, akik az utat járják

Azok, akik kis csoportokban gyakorolják ezt a módszert, nem valami személyes vagy magánügyet csinálnak.

Ők készítik elő az egyetlen gyógymódot, amire az emberiségnek kétségbeesetten szüksége van.

Először is, meg kell javítanunk magunkat – megtanulni, hogyan fedjük fel a köztünk lévő gyűlöletet és fedjük be a Teremtő szeretetével újra és újra egyre mélyebb szinteken.

Aztán, amikor megismerjük az utat, tanítanunk kell. Meg kell mutatnunk. Példaként kell szolgálnunk a világ számára. Az emberiség a szakadék szélén áll.

A természet a teljes függőség felé taszít minket, az ego viszont a teljes széttagoltság felé húzza.

Ha mi – a módszer úttörői – nem építünk hidat a gyűlölet és a szeretet között, senki sem fogja megtenni.

A végső igazság: a szeretet nem emberi, hanem isteni

Az út nagy felfedezése, hogy az emberek nem tudják, hogyan kell szeretni.

Csak azt tudjuk, hogyan kell vágyakozni, hogyan kell kapni, hogyan kell követelni.

De a szeretet – az igazi, feltétel nélküli szeretet, amely minden vétket elfed – nem a miénk.

Ez a Teremtő szeretete.

Ez egy erő, amelyet kérnünk, könyörögnünk, sírni kell érte.

És a Teremtő csak akkor adja meg, ha úgy érezzük, hogy saját erőnkből nem tudjuk elérni.

Így a gyűlölet nem büntetés.

Az elutasítás nem kudarc.

A sötétség nem hiba.

Ezek a Teremtő meghívásai.

Ezek a feltételek ahhoz, hogy Őt felfedjük.

Ezek azok a kapuk, amelyeken az egész emberiség végül át fog haladni.

És azok, akik most járják ezt az utat – akik küzdenek, megbotlanak, sírnak és újra felállnak – ők készítik elő az egyetlen módszert, amely megmentheti a világot.