„….. Az is igaz, hogy kedvezően ítélem meg önöket, miközben még előttük állok, és különösen akkor, amikor elrejtőzöm önök elől. Ezért hoztam létre önök számára olyan magatartási szabályokat, amelyek segítségével továbbra is kitartanak, és nem fordulnak vissza.
És ezek közül a legkülönlegesebb a barátok Dvekutja. Őszintén ígérem, hogy ez a szeretet képes erre. És emlékeztetni foglak titeket minden jó dologra, amire szükségetek van. És ha ennek ellenére is kitartotok ebben, akkor biztosan egyre erősebbek lesztek a szentség lépcsőfokain, ahogy korábban megígértem…
…Ezért hadd emlékeztessem titeket a barátok szeretetének érvényességére mindennek ellenére ebben az időben, mert ettől függ a létezésünk joga, és ez alapján mérik a közelgő sikerünket.
Ezért forduljatok el minden képzeletbeli elkötelezettségtől, és szenteljétek a szíveteket arra, hogy olyan gondolatokat gondoljatok és olyan taktikákat dolgozzatok ki, amelyek valóban összekapcsolják a szíveteket, hogy a „Szeresd barátodat, mint önmagadat” szavak szó szerint valóra váljanak bennetek, mert egy vers nem haladja meg a szó szerinti értelmét, és megtisztulhattok a szeretet gondolatától, amely minden bűnt elfed. Teszteljetek meg ebben, és kezdjetek el igazán összekapcsolódni a szeretetben, és akkor meg fogjátok látni, hogy „a száj ízlel”, és az emberek nem fognak elválasztani engem tőletek…
(Baal HaSulam, 47. levél)
Emberré válni – a Teremtőhöz hasonlóvá válni
Minden nap úgy ébredünk, mintha teljesen újjáépülnénk.
A szív újraindul.
A belső vágy új.
És a tegnapi munka… egyszerűen eltűnik.
Több tucatszor visszatérhetünk ugyanarra a témára – a hit az értelem felett – mégis úgy érezzük, mintha semmit sem értünk volna el.
Bármit is éreztünk, értettünk vagy értünk el – ma úgy érezzük, mintha kitörölték volna.
És pontosan így működik a spirituális fejlődés.
Egoista természetünk folyamatosan megújul.
És pontosan azért, mert megújul, újra és újra meg kell tanulnunk, hogyan emelkedjünk fölé – hogyan kapcsoljuk össze mindent a Teremtővel, hogyan támaszkodjunk a csoportra, hogyan kérjünk olyan szándékot, amely meghaladja személyes hasznunkat.
Így alakítjuk belső spirituális formánkat.
Hogyan építjük fel magunkat spirituálisan
Mindannyiunkban folyamatosan új egoista impulzusok jelennek meg – gondolatok, vágyak, zavarok.
Ezeket szándékosan küldik nekünk.
Mit teszünk velük?
Megállunk.
Nem követjük őket vakon.
Úgy döntünk, hogy felülemelkedünk rajtuk.
Aztán, az impulzusaink felett lévő nyugodtabb helyről, megpróbálunk kapcsolódni a csoporthoz, és a csoporton keresztül a Teremtőhöz – törődéssel, szeretettel és kölcsönös felelősséggel.
Ez apránként egy új belső struktúrát épít fel:
• először az ego ébred fel,
• majd visszafogjuk,
• aztán magasabb szintű hozzáállást választunk,
• majd megpróbálunk törődni azzal, ami kívülünk van,
• végül azzal a vágyakozással fordulunk a Teremtőhöz.
És ez az ismétlődő folyamat – újra és újra – fokozatosan stabil spirituális személyiséget alakít ki bennünk.
Ez olyan, mint a kőre hulló vízcseppek: egy csepp nem tesz semmit, de ezer csepp új formát vés ki.
Miért tűnik el minden, és miért kell újjáépíteni?
A Teremtő nem engedi, hogy stabil, emelkedett állapotban maradjunk.
Kis adagokban adja nekünk a spiritualitást, hagyja, hogy eltűnjön és visszatérjen, eltűnjön és visszatérjen.
Miért?
Hogy dolgozzunk, építsünk, stabilizálódjunk és válasszunk.
Mindent Ő készít elő – „Nincs más, csak Ő”.
Minden körülményt, minden zavart, minden ébredést.
Az egyetlen dolog, amit valóban megkövetel tőlünk: hogy mindent visszavezessünk Hozzá.
Ez a munkánk lényege.
Mit jelent „olyan lenni, mint a Teremtő”
Mindannyian fogságban vagyunk az ösztönünknek, hogy először magunkra gondoljunk.
Ez az ösztön elvakít minket.
Nem engedi, hogy érezzük, mi van rajtunk kívül.
Felülkerekedni ezen az ösztönön – ezt „az értelem feletti hitnek” nevezik.
Ez azt jelenti:
• Érzem a természetes reakciómat – de nem akarom követni.
• Érzem, hogy az egóm húzza – de én valami magasabbat akarok.
• Érzem magam – de úgy döntök, hogy még jobban törődöm másokkal.
„Adni” egyszerűen azt jelenti: ami kívül van rajtam, az fontosabbá válik, mint ami belül van rajtam.
A csoport célja, a Teremtő szeretete, a barátok szükségletei – ezek lesznek életem iránytűje.
És akkor valami csodálatos történik:
Kezdem érezni, hogy feloldódok a szeretet és a kapcsolat közös terében.
A régi „én” egy pontra zsugorodik – egy szikrára – egy nagy élő lélek belsejében.
És ettől a ponttól kezdve csak egy dolgot akarok: érezni, ami fontos a csoportnak és a Teremtőnek.
Ez egy új spirituális identitás kezdete.
A különbség az angyal és az ember között
Minden spirituális fokozat már létezik.
Csak be kell lépnünk őket.
Ha csak azt érezhetném, amit mások éreznek – teljesen ego nélkül –, akkor angyal lennék, egy természetes, adakozó lény.
De ha érzem az egómat, az ellenállásomat, az önfontosságomat – és mégis a szeretetet, a kapcsolatot és az adakozást választom ezek felett –, akkor nem angyal vagyok, hanem ember, kabbalista, hasonló a Teremtőhöz.
Ez egy sokkal magasabb állapot.
Mert egy angyalnak nincs választása.
De az ember pontosan a saját természetével ellentétben válik a Teremtőhöz hasonlóvá.
Ez a mi célunk.
Világi kapcsolat vs. spirituális kapcsolat
Ha az egón felül nem emelkedve kapcsolódunk össze, az csupán világi kapcsolat: mint egy sportcsapat, egy hadsereg vagy akár egy bűnözői banda.
A spirituális kapcsolat akkor kezdődik, amikor mindannyian be akarunk lépni a másik szívébe, érezni akarjuk a vágyait, élni akarjuk az aggodalmait, törődni akarunk a céljaival.
Ilyen kölcsönös befogadásban – a Teremtő kinyilatkozik.
Mi nem „adunk” semmit a Teremtőnek.
Csak előkészítjük az edényt – a kapcsolatot –, amelyben Ő megjelenhet.
Az egyetlen erő, amely összeköt minket – ez a Teremtő.
A világ bukása és a csoport felemelkedése
Ahogy mi szellemileg emelkedünk, a világ zavarba, tehetetlenségbe és bizonytalanságba süllyed.
Ez is a Teremtő terve.
Az emberiség végül elfogadja az ésszerűség feletti hit mértékét azoktól, akik már felépítették azt.
Ez a pillanat gyorsan közeledik.
A kétségbeesés szükséges pontja
Rabash írja: a legnehezebb állapot az, amikor menekülni akarsz, de nincs hova menekülni.
Ez a pont – az összeomlás és a megújulás között – elengedhetetlen.
Elérjük azt a pillanatot, amikor teljesen kétségbeesünk saját erőnkben.
És ekkor jelenik meg egy új érzés: a Felső Erő érintése.
Világossá válik, hogy a spiritualitás nem az egóban van – hanem azon kívül.
Ez az igazi élet kezdete.
Az egyetlen dolog, amit tehetünk: együtt kérni
A korrekciós erő csak felülről jön.
Ami rajtunk múlik, az csak a kérés.
A közös kérés.
A kapcsolat, a szeretet, az adakozás, az egység iránti kérés – olyan dolgok, amelyeket egyedül nem tudunk megtenni.
Az ima nem lehet személyes.
A köztünk lévő kapcsolatból kell származnia – a „mi”-ből, nem az „én”-ből.
Lehet öt ember, hat ember – mindaddig, amíg egység van.
„Az Egytől kapunk.”
A Teremtő csak attól a teremtett lénytől kap, aki Eggyé vált – a sok egyesült szívtől.
Kapcsolat nélkül nincs ima.
Napi gyakorlat
Együtt kell imádkoznunk, csoportként.
Még ha csak öt vagy tíz percet is naponta.
Minden barát mond egy mondatot.
És hirtelen – ugyanazt a vágyat, ugyanazt a gondolatot, ugyanazt a szívet érezzük.
Ennek napi szokássá kell válnia.
Az egótól a szeretetig – az emberi út
Az ember mindent befektet a csoportba.
Elkeseredésbe kerül, belsőleg beleegyezik, hogy hagyja „meghalni” az egót, de még mindig nem tud helyesen kérni.
Ez is szükséges.
És akkor a Teremtő maga kezd cselekedni.
Elkezdjük érezni a spirituális valóságot, mint valami valóságosat, élőnek és az egón kívül állót.
Ezek az állapotok biztosan eljönnek – mindannyiunkhoz.
Mert ez az, amit jelent emberré válni – olyanokká válni, mint a Teremtő, nem a természetünknél fogva, hanem a természetünk felett és ellene.
A csoporton keresztül.
A szereteten keresztül.
A kapcsolaton keresztül.
A hála által.
A türelem által.
Az ismételt erőfeszítések által, amelyek soha nem tűnnek el – hanem csendben halmozódnak fel bennünk.
Ez az út.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás