Beleszeretni a befektetésbe

“„Ha spirituálisan fejlődni akarok, akkor minden másodpercben minden érzésemet, figyelmemet és szeretetemet a tíz révén a Teremtőnek kell átadnom. És még ha nem is érzem erre a vágyat, akkor is megpróbálom mesterségesen megtenni.

Ez olyan, mint egy család, amely örökbe fogadott egy gyermeket, és megpróbál neki minél több figyelmet szentelni, bár még nem kötődnek hozzá szívből, és idegennek érzik.

Mégis egyre több energiát fektetnek bele, amíg el nem kezdik igazi családtagként érezni. Minél több szívvel és gondossággal foglalkoznak ezzel az idegen gyermekkel, minél többet aggódnak érte és gondoskodnak róla éjjel-nappal, annál inkább a sajátjuknak érzik. Szeretik a befektetett erőfeszítést, mert az a részük.

Így kell cselekednünk a Teremtővel kapcsolatban. Azáltal, hogy egyre több figyelmet és erőfeszítést fordítok az örömre való vágyamról a Teremtőnek való adakozás vágyára, építem Őt. És ezért mondják: „Te alkottál engem.” Kiderül, hogy a Teremtő kedves lesz számomra, mert én magam tettem Őt kedvessé.

A Teremtő lesz az a jó, aki jót cselekszik, mert én azt akarom, hogy így legyen. Mindent a saját kezemmel teszek, és így haladok előre és építem a Teremtőt.

Ezért a Teremtőt „gyere és lásd” (Bo-Re) névvel illetik, mert sok erőfeszítéssel kell eljutni ehhez a felismeréshez. És akkor meglátom, mit tettem, és élvezni fogom, amit tettem. Ellenkező esetben lehetetlen feltárni a Teremtőt.

Azért dolgozunk, hogy emberré formáljuk magunkat, de ugyanígy formáljuk a Teremtőt is. A legmagasabb formát a gyönyör élvezete iránti vágyunkból építjük, és a Teremtő megtölti azt az adakozás és a szeretet erejével. Minél több erőfeszítést teszek, mint egy örökbe fogadott gyermek esetében, annál inkább építem a képet magamról benne, a kijavított formámat, amelyet az adakozás és a szeretet szelleme tölt meg, és amelyet „gyere és nézd” néven emlegetnek, vagyis a Teremtőnek.”

—Rav Michael Laitman szavaiból, Napi Kabbala lecke, 2021.01.12., „Ibur (Fogantatás)”

Hasonlóvá válni ahhoz, aki teremt minket

Az emberi cél egyszerűségében lélegzetelállító és mélységében kimondhatatlan: hogy hasonlóvá válva a valóság egyetlen teremtő, irányító erejét feltárjuk.

Hasonlónak lenni a Teremtőhöz azt jelenti, hogy átvesszük az Ő lényegét – a tiszta, feltétel nélküli szeretetet és adakozást – és a magunkévá tesszük.

De mi az ellenkező pólusról indulunk:

• Önzőnek születünk.
• Önigazolóan születünk.
• Önközpontú, individualista számításokba fulladva születünk.
• Képtelenek vagyunk a valódi szeretetre, képtelenek vagyunk a valódi adakozásra, képtelenek vagyunk akár csak elképzelni is, mit jelent másokért élni.

Zárt edényekként kezdjük meg életünket.

Ha nem tudatosan dolgozunk másképp, pontosan ugyanúgy fejezzük be életünket.

Így a kabbalisták azt mondják nekünk:

Szükségünk van egy módszerre.

Szükségünk van egy környezetre.

Szükségünk van olyan emberekre, akik ugyanazon az úton járnak.

Egyedül nem tudunk szárnyakat növeszteni.

Szükségünk van egy fészekre – egy spirituális tízre –, ahol a Teremtő egymáson keresztül inkubálhat minket.

A rejtett egó elleni harc

De abban a pillanatban, amikor megpróbálunk másokat szeretni, feladni a barátaink előtt, őket magunk fölé emelni, valami félelmetes történik:

Az egó felébred.

Nem az a kis egó, amelyet jól ismerünk, hanem egy mélyebb, régebbi, ravaszabb egó, amely az udvarias társadalmi viselkedés rétegei alatt aludt.

Ez az egó azonnal kémeket küld:

• Belső hangok, amelyek suttognak:„Ezek a barátok nem érdemlik meg a szeretetedet.”
• Gondolatok, amelyek kritizálják a csoportot:„Hibásak, gyengék, nem őszinték.”
• Érzések, amelyek visszatartanak minket:„Te nem tartozol ide. Keress jobb embereket. Add fel.”

Ezek a kémek nem kívülről jönnek.

A saját szívünk rejtett kamráiból bújnak elő.

És mindegyiküknek egy közös célja van: megakadályozni, hogy valaha is eljussunk a Teremtőhöz.

Mert a Teremtőt csak a barátainkkal való kapcsolaton keresztül lehet felfedezni.

A titkos fegyver: a befektetés szeretete

Mi tud legyőzni az egót?

Mi tud elhallgattatni a kémeket?

Mi tud egy embert az úton tartani, amikor minden benne azt kiabálja, hogy fusson el?

Csak egy erő van a teremtésben, amely legyőzheti az egót: a befektetés.

Ez a spirituális fejlődés rejtett titka:

Lehet, hogy még nem szeretjük a barátainkat, de szerethetjük azt, amit befektetünk beléjük.

Akárcsak az örökbefogadó szülők, akik nem éreznek azonnal természetes szeretetet… kényszerítik magukat, hogy figyelmet, gondoskodást, jelenlétet, álmatlan éjszakákat, áldozatot adjanak.

És ezeknek az ismételt adakozásoknak köszönhetően valami csodálatos történik:

• A szív meglágyul.
• A gyermek „az övék” lesz.
• A szeretet felébred – nem azért, mert a gyermek megváltozott, hanem azért, mert a saját lelküket fektették bele.

Ez a törvény nemcsak a családokban, hanem az egész természetben érvényesül:

Szeretjük azt, aminek odaadjuk magunkat.

Értékeljük azt, amiért áldozatot hozunk.

Ragaszkodunk ahhoz, amibe a szívünket öntjük.

Ezért védi meg minket a befektetés a kémektől: az összes óra, az összes könny, az összes erőfeszítés, az összes engedmény után – hogyan engedhetném meg az egómnak, hogy lebecsülje azt, amit én magam építettem fel?

Nem tehetem.

Mert a befektetésem már megtöltötte az adás tárgyát magammal.

A barátság első szikrája

Eleinte a szeretet mesterséges.

Mechanikusan előállított.

Kényszerített.

Mesterségesen mosolygunk.

Mesterségesen hallgatunk.

Mesterségesen bátorítunk.

Mesterségesen emelkedünk fel az elutasítás felett.

De a Teremtő ezen a mesterségességen keresztül munkálkodik.

Elfogadja.

Erre épít.

Fokozatosan, a mesterséges erőfeszítések között, egy új anyag kezd kialakulni – egy spirituális légkör,

egy puha, meleg kapcsolati mező,

egy kölcsönös méh, amelyben minden barát szükséges, értékes, nélkülözhetetlen lesz.

Ez a légkör teljes egészében befektetésből jön létre.

Nem inspirációból.

Nem ötletekből.

Nem filozófiából.

Csak nyers, makacs, ismételt adakozásból.

Ebből a fáradozás talajából nő ki a spirituális szeretet első apró hajtása.

Az igazi szeretet.

A szeretet, amelyet az ego nem akart, nem tervezett, nem fogadott el – de most el kell fogadnia, mert valami magasabból született.

A Teremtő építése, saját magunk építése

És akkor elkezdünk rájönni az elképzelhetetlenre:

A barátok szeretete révén építjük a Teremtőt.

Nem magát a Teremtőt, hanem a Teremtő képét magunkban.

Ahogy Rav Laitman mondja:

• „Te teremtettél engem.”
• „A Teremtő kedves lesz számomra, mert én magam tettem kedvessé.”
• „A Teremtőt a fogadás vágyából formáljuk, és a Teremtő munkánkat az Ő fényével tölti meg.”

Mi építjük a formát, a vázlatot, a belső szerkezetet – és a Teremtő tölti meg az Ő tulajdonságával: az adakozással.

Ezért hívják Őt Bo-Re-nek – jöjj és láss.

Végtelen befektetésen kell átmennünk, és akkor meglátjuk, amit magunk építettünk.

A Teremtő kinyilatkoztatása nem az égből hullott ajándék – hanem a befektetés eredménye, az erőfeszítés eredménye, több ezer apró cselekedet eredménye, amelyeket az ész, a vágy és az ego felett hajtottak végre.

Egy spirituális kommandós egység

Ebből a folyamatos adásból egy spirituális kommandó alakul ki – egy csoport ember, akik megértik, hogy egész spirituális sorsuk egyetlen dologtól függ: attól, hogy mennyire hajlandóak egymásért élni.

Ebben a kommandóban:

• Minden barát tudja, hogy csak a többiekért létezik.
• Minden barát érzi, hogy a Teremtő csak a barátok szívén keresztül érhető el.
• Minden barát minden nap azzal a tudattal ébred:„Felelős vagyok a többiek spirituális életéért.”

Ez új erőt, új bátorságot, új elszántságot generál.

Ez az egység pajzsul szolgál a kémek ellen.

Ez az odaadás erődítményül szolgál az ego ellen.

És ezen erődítményen belül új emberiség születik – az az emberiség, amivé válnunk kellett.

A befektetés szeretete, a Teremtő feltárása

Minden erőfeszítésünk végén, amikor visszatekintünk, meg fogjuk érteni:

Soha nem azért szerettük a barátokat, mert szeretetre méltók voltak.

Azért szerettük őket, mert beléjük fektettük a lelkünket.

Soha nem azért szerettük a Teremtőt, mert ismertük Őt.

Azért szerettük Őt, mert a barátainkon keresztül megalkottuk a képét magunkban.

És ez a spirituális út nagy paradoxona és nagy dicsősége:

Azáltal, hogy másokba fektetünk,

megtaláljuk a saját lelkünket.

Azáltal, hogy megalkotjuk a Teremtőt,

emberré válunk.

Azáltal, hogy szeretjük az erőfeszítést,

felfedjük az Örököt.