Saját magunk ellen

Rabash, 25. cikk (1987), „Mi a fejnehézség a munkában?”

„Az imádkozásnak fejfájással kell járnia, vagyis amikor az ember úgy érzi, hogy nincs meg a meghaladó hit, vagyis az ész nem kényszeríti őt arra, hogy adakozzon, mégis megérti, hogy az elsődleges cél a Teremtővel való Dvekut [összetartozás] elérése. Mivel az értelem ezt ellenzi, az embernek az értelemmel szemben kell állnia, és ez nagyon nehéz feladat.

Mivel azt kéri a Teremtőtől, hogy adjon neki valamit, amivel minden szerve ellentétes, ebből következik, hogy minden egyes imája a Teremtőhöz különleges munkával jár. Ezért nevezik az imát „a szív munkájának”, ami azt jelenti, hogy az ember az értelemmel és az elmével akar szembeszállni, amelyek pont az ellenkezőjét mondják neki.”

Rabash, 13. cikk (1988), „Mi az a „nép pásztora az egész nép” a műben?”

„Abban az állapotban, amikor sötét világot lát, és az értelem felett akar hinni abban, hogy a Teremtő a Gondviselés keretében jót cselekszik a világgal és jót tesz, e ponton marad, és mindenféle idegen gondolatok jutnak az eszébe. Ekkor az értelem felett kell győznie, hogy a Gondviselés jó és jót cselekszik. Ekkor megkapja azt az igényt, hogy a Teremtő adjon neki hitet, hogy legyen ereje az értelem felett állni és igazolni a Gondviselést.

Akkor megértheti a „Shechina [Isteni jelenlét] a porban” jelentését, mivel ekkor látja, hogy amikor valamit a Teremtőért kell tennie, és nem a saját érdekében, a test azonnal megkérdezi: „Miért kell ezt tenned?”, és nem akar erőt adni neki a munkához. Ezt nevezik „”Shechina a porban””, ami azt jelenti, hogy amit a Shechina érdekében tenni akar, az számára por ízű, és ő tehetetlenül küzd gondolatai és vágyai ellen.

Élet önmagunk ellen

A spiritualitás – az igazi spirituális létezés és az igazi észlelés – természetfeletti.

Nem mágikus, nem misztikus, hanem egyszerűen minden felett és minden ellen, ami velünk született természetünket alkotja.

Tökéletesen önző lényekként érkezünk erre a világra.

Minden ösztön, minden számítás, minden érzés körülöttem forog – a túlélésem, a kényelmem, a sikerem, az igazolásom, a történetem.

A spirituális létezés azonban a valóság ellenkező pólusán épül: önzetlen, feltétel nélküli szeretet és adakozás, az egyetlen teremtő erő, maga a Teremtő természete.

Egyik világból származunk; a spiritualitás egy másikhoz tartozik.

Nem csoda, hogy nem tudjuk megérteni.

Nem csoda, hogy még csak nem is vágyunk rá.

Évezredek óta az emberiség próbálja feltárni az élet titkát, a létezés forrását, a teremtés lényegét.

Mindenhol kerestük, kivéve azt az egy helyet, ahol keresnünk kellett volna: a szív szándékát.

Az igazság egyszerű, de az egó számára elviselhetetlen: az életet csak olyan tulajdonságok teremtik és tartják fenn, amelyekkel mi nem rendelkezünk.

Természetes intellektusunkkal és érzelmeinkkel – amelyek mindkettő teljes mértékben a fogadás akaratától alakultak – még azt sem tudjuk elképzelni, hogy mit jelent a „feltétel nélküli”.

Nem tudjuk elképzelni az igazi adakozást.

Nem tudjuk megérteni, mit jelent szeretni valakit anélkül, hogy bármit is akarnánk magunknak.

Úgy élünk, mint két egymást átfedő világba szorult lények:

A valódi spirituális valóság körülvesz minket, életerőt ad nekünk, minden pillanatban belénk lehel… és mégis nem vesszük észre, mert belső tulajdonságaink összeegyeztethetetlenek a törvényeivel.

Olyan, mintha a spiritualitás közvetlenül mellettünk lenne – végtelenül közel, átölelve minket – és mégis teljesen rejtve maradna.

A hit az értelem felett: az egyetlen bejárat

A spiritualitás csak egy paradox mozgáson keresztül tárulhat fel, amelyet az értelem feletti hitnek nevezünk.

Nem vallási hit.

Nem vak elfogadás.

Hanem egy új érzék, egy új szándék, egy olyan adakozás, amely felülmúlja mindazt, amit tudunk, érzünk, akarunk vagy értünk.

Ezt az érzéket nem tudjuk saját magunkból kifejleszteni.

Nem kényszeríthetjük magunkat rá.

Nem tudunk spirituális tulajdonságokat növeszteni az egóból, ahogyan egy szikla sem tud szárnyakat növeszteni.

Ezért az út a legkényesebb és legfélelmetesebb helyen kezdődik: azzal, hogy azt kérjük, amit nem akarunk.

Meg kell kérnünk a Teremtőt, hogy telepítsen belénk olyan tulajdonságokat, amelyek semmissé teszik mindazt, amire életünk épült.

Meg kell kérnünk egy olyan szándékot, amely felforgatja az egót.

Imádkoznunk kell egy olyan átalakulásért, amely megrémíti az ént.

Még az ima – az igazi ima – is természetfeletti.

Azt jelenti, hogy ellene fordulunk az egyetlen természetnek, amelyet valaha ismertünk.

A félelem attól, hogy megkapom, amit kérek

És akkor jön a legnagyobb paradoxon: Meg kell kérnem a Teremtőt, hogy alakítson át olyanná, aki csak azért létezik, hogy szeressen, adjon és szolgáljon másokat.

De én meg vagyok rémülve attól, hogy megkapjam ezt az ajándékot.

Az egóm remeg ettől a gondolattól.

Suttogja: Ha megkapod ezeket a tulajdonságokat, eltűnsz. Meghalsz. Nem létezel többé önmagadként.

És bizonyos értelemben igaza van.

Hasonlóvá válni a Teremtőhöz egyfajta tudatos önmegsemmisítés, a régi én csendes és mély öngyilkossága.

Az „én” halála, miközben a test életben marad, hogy tanúja legyen ennek.

Át kell élnem ezt a halált.

Néznem kell, ahogy az ego elbukik.

Új emberként kell továbbállnom, akinek egyetlen célja van: adni.

Bármilyen öröm, szépség és édesség is rejlik az adásban, azok most még teljesen ismeretlenek számomra.

Nincs bizonyítékom.

Nincs bizonyíték.

Nincs íz.

Mégis, választanom kell.

És mégis, kérnem kell.

Az ego szenvedésének furcsa öröme

Ezen az úton valami meglepő történik.

Kezdem érezni egy furcsa boldogságot, amikor az ego szenved.

Nem szadista öröm.

Nem önkárosítás.

Hanem a felszabadulás öröme.

Minden csapás az egóra egy csapás, amely felszabadít engem abból a börtönből, amelyben soha nem tudtam, hogy vagyok.

Az ego sír, a lélek örül.

Az ego ellenáll, a szív felébred.

Az ego gyűlöl, a szellem elkezd lélegezni.

Lassan kezdem megérteni, hogy a szellemi születéshez szellemi összehúzódásokra van szükség –nyomásra, fájdalomra, ellentmondásokra, amelyek kitaszítanak önmagamból, és egy teljesen új életformába vezetnek.

A csoport: ahol egymást húzzuk ki ebből a világból

És itt megjelenik egy másik erő: a barátok, a csoport.

Rabash és a kabbalisták feltárnak egy igazságot, amelyet egyedül nem tudunk felfedezni:

Csak az irigység, a vágy és a becsület – égő egoista erők – tudnak kihúzni egy embert ebből a világból.

Az egóm nem tudja elviselni, hogy lemaradjon.

Nem bírja elviselni a gondolatot, hogy a barátaim felemelkednek, míg én alacsony szinten maradok.

Látja az elkötelezettségüket, a vágyukat, az erőfeszítéseiket… és hirtelen én is többet akarok.

Pont ez az ego – egykor az ellenségem – válik szolgámmá.

Ő tol, húzza és provokál engem a spiritualitás felé.

Ez az út csodája: az ego lesz a motor, amely a Teremtő karjaiba hajt minket.

Magam ellen, az élet felé

Ez az egész utazás egy lélegzetelállító felismerésben összegezhető:

Ahhoz, hogy felfedezzem az igazi életet, a saját természetemmel kell szembeszállnom.

Mindent, amit tudok, mindent, amit érzek, mindent, amit akarok, fel kell forgatnom.

Olyasmit kell keresnem, aminek ellenállok.

Olyasmit kell kívánnom, amitől félek.

Olyasmiért kell imádkoznom, amit nem akarok.

Olyasmit kell szeretnem, ami por ízű.

Olyan életet kell választanom, amit még nem értek.

És mégis – ez az egyetlen kapu a valósághoz.

Ez az egyetlen út a Teremtőhöz.

Ez az egyetlen módja a lélek megszületésének.

Ellenkezni önmagunkkal azt jelenti, hogy felé haladunk.

És végül, amikor az én feloldódik és az új szív felébred, rájövök, hogy minden, amitől féltem, hogy elveszítek, illúzió volt – míg minden, amit nem mertem kérni, az örök élet lényege volt.