Mintha szárnyaink lennének

(Rabash 24. cikk (1991) és Baal HaSulam Shamati 19. alapján)

Rabash, 24. cikk (1991), „Mit jelent az, hogy az embernek fiút és lányt kell szülnie a munkában?”

„Ha valaki úgy dönt, hogy „por”-ként akar dolgozni, vagyis még akkor is, ha a munkában a por ízét érezni, azt mondja, hogy számára nagyon fontos, hogy valamit tehessen a Teremtőért, és magáért, nem érdekli, milyen ízt érez, és azt mondja, hogy ez a munka, amelyben a por ízét érezni, vagyis a test gúnyolja ezt a munkát, azt mondja a testnek, hogy szerinte ez a munka „a Shechina [Isteni jelenlét] porból való felemelkedésének” tekinthető. Más szavakkal, bár a test por ízét érezte ebben a munkában, az ember azt mondja, hogy ez Kedusha, és nem méri, hogy mennyi ízt érez a munkában. Inkább azt hiszi, hogy a Teremtő élvezi ezt a munkát, mivel itt nincs keveredve a fogadás akaratával, mivel nincs mit fogadnia, mert ebben a munkában nincs íz vagy illat, csak a por íze van. Ezért hiszi, hogy ez a szent munka, és örül neki.”

Baal HaSulam, Shamati 19., „Mi az, hogy „a Teremtő gyűlöli a testeket” a munkában?”

„Néha az ember megveti ezt a munkát, hogy vállalja a mennyország terhét, ami a sötétség érzésének ideje, amikor látja, hogy senki sem mentheti meg őt abból az állapotból, amelyben van, csak a Teremtő. Akkor vállalja magára a mennyországot az értelem felett, mint az ökör a terhet és a szamár a rakományt. Örülni kell, hogy most már van mit adni a Teremtőnek, és a Teremtő örül, hogy van mit adni neki… Ha az ember legyőzi önmagát, és azt mondhatja, hogy ez a munka öröm számára, hogy most már az értelem feletti hit Mitzva-ját [Parancsolatát] tartja be, és ezt a munkát szépségként és díszként fogadja el, ezt „a Mitzva örömének” nevezik.”

A por íze és a szárnyak születése

Az igazi spirituális fejlődés ott kezdődik, ahol az emberi logika és érzékelés véget ér.

Ez nem a természetes evolúciónk folytatása, hanem egy ugrás fölé – természetfeletti, ahogy Rabash mondja.

Olyan természettel születünk, amely csak magára gondol: kapni, birtokolni, megőrizni, összehasonlítani, irányítani. Életünk minden pillanata az „én” körül forog – az én kényelmem, az én biztonságom, az én sikerem. Az élet célja azonban pontosan az ellenkezője: ezt az önközpontú természetet átalakítani egy olyanra, amely hasonlít a Teremtőre – önzetlen, szerető és adakozó.

Ehhez meg kell kóstolnunk a „port”. Vagyis olyan állapotba kell kerülnünk, amelyben az ego nem érez ízt, hasznot, vonzerőt és reményt a jutalomra.

Az ego nem tud ott élni – megfullad, összeomlik és kétségbe esik. De az igazi emberség szikrája, a szív pontja csendesen elkezd lélegezni ebben a vákuumban.

Amikor kitartunk ebben a munkában – a Teremtőért, másokért cselekszünk, anélkül, hogy magunknak bármilyen élvezetet szereznének –, hirtelen elkezdjük érezni, hogy valami új születik bennünk.

Mintha szárnyak kezdenének kibontakozni.

Elkezdünk repülni nehéz természetünk felett, vagy mintha kopoltyúk jelennek meg, amelyek lehetővé teszik, hogy idegen elemeket lélegezzünk be – önzetlen adakozást.

Ez az első jele annak, hogy a Teremtő kölcsönadja nekünk tulajdonságait. Elkezdi működni bennünk. Érezzük, hogy mozoghatunk, gondolkodhatunk és érezhetünk egy új világban – nem a fogadás világában, hanem az adás világában.

Az elsőszülöttek halála és a héber nép születése

Ehhez az átalakuláshoz szükség van az „egyiptomi elsőszülöttek belső halálára”.

Az ego összes jövőbeli kilátása, vágya és számítása elvész. Az önérdekesség egész alapja összeomlik, és meztelenül állunk – motiváció, irány, belső fény nélkül.

De éppen akkor a „héber nép”, a bennünk lévő spirituális vágy, az a szikra, amely Izrael – Yashar-El, egyenesen a Teremtőhöz – akar lenni, megszabadul a rabságból.

Megkezdjük az utat a rabságtól a szabadságig, a fogadásról az adásig, a sötétségtől a hitig.

De ez csak akkor történhet meg, ha már nem azonosítjuk magunkat a haldokló egóval, ha elkezdjük azt idegenként, héjként, korábbi gazdatestként, most már eldobottként megfigyelni.

A bennünk lévő „ember”, a megfigyelő, a szabadság és a Teremtőhöz való hasonlóság után kezd vágyakozni.

Bár megfosztották egoista erejétől, még mindig hordoz egy halvány szikrát a vágyakozásból – és ez a szikra összekapcsolódik másokkal, akik ugyanazt a vágyakozást osztják.

A kölcsönös garancia ereje

Ha valóban egy spirituális csoportban vagyunk, ez a halvány szikra nagy lánggá válik.

Minden barát segít a másiknak felemelkedni a porból.

Ha az egyik elesik, a másik lélegzik helyette; ha az egyik kétségbe esik, a másik tartja; ha mindannyian együtt nem éreznek ízt, akkor is ragaszkodnak egymáshoz és a célhoz.

Ez a kölcsönös garancia (Arvut).

Ez az egyetlen légkör, amelyben a Teremtő lakozhat.

A „Shechina” – az isteni jelenlét – nem más, mint ez a kollektív szeretet és kapcsolat mező közöttünk.

Amikor megerősítjük ezt a mezőt a „por íze” ellenére, amikor azt mondjuk: „Örökre itt maradok, nem magamért, hanem a Teremtő elégedettségéért”, akkor a Shechina valóban felemelkedik a porból.

Felfedezzük, hogy a legkietlenebb állapot, ha az értelem felett álló hitben fogadjuk el, a legszentebbé válik.

A Mitzva öröme – amikor a munka szépséggé válik

Paradoxnak tűnik: hogyan lehet örülni egy ilyen ürességnek?

De pontosan akkor, amikor az ego nem talál ízét, biztosak lehetünk benne, hogy nem önmagáért dolgozik.

Ez a bizonyosság szárnyakat ad a léleknek.

Ekkor ébred fel az, amit Baal HaSulam „a Mitzva örömének” nevez – az a mély öröm, hogy csak azért cselekszünk, hogy a Teremtőnek örömet szerezzünk.

Ez nem emberi öröm, hanem a Teremtő saját örömének tükröződése, amely rajtunk keresztül ragyog.

Kezdjük érezni, hogy az Ő elégedettsége életünk lényege – és hogy saját magunknak nincs mit nyernünk és mit veszítenünk.

Az igazi edény – a kapcsolat

Ebben a szakaszban kezdjük világosan látni: a spiritualitás nem intellektuális tanulmányozással, aszkéta gyakorlattal vagy akár személyes imádsággal érhető el.

Csak a kapcsolaton keresztül nyílik meg – a szívek hálózatán keresztül, amelyek szeretni és egymásnak adni akarnak.

Ahogy írva van: „A teremtmények szeretetétől a Teremtő szeretetéig”.

A felsőbb világ nem valami rejtett ajtó vagy ezoterikus rituálé mögött tárul fel. Pontosan a kölcsönös szeretetünk mértékében nyílik meg, abban, ahogyan barátainkkal kötődünk, megbocsátunk, támogatjuk és befogadjuk egymást.

Maga a Teremtő az összes kapcsolat összessége – HaKolel, a Mindent Magában Foglaló.

A Shechina felemelése a porból

Tehát amikor nem érezzük a csoport fontosságát, nem találunk örömöt a spiritualitásban, nem érezzük a szív melegségét – akkor van itt az ideje a munkának.

Akkor mondjuk a testünknek: „Ez az a munka, amiért születtem. Ez a szentség. Ez az én esélyem, hogy adjak, anélkül, hogy bármit is kapnék cserébe.”

Akkor emeljük fel igazán a Shechina-t a porból.

És akkor, amikor a legkevésbé számítunk rá, egy finom öröm jelenik meg – nem az édességből, hanem a tisztaságból.

Ok nélküli öröm.

Egy csendes, szent öröm, amely suttogja: a Teremtő elfogadta erőfeszítésedet.

Következtetés – Repülés az én felett

„Porként” dolgozni újjászületni.

Ez azt jelenti, hogy hátrahagyjuk azt a világot, ahol mindent az önös haszon mér, és belépünk abba a birodalomba, ahol csak a Teremtő öröme számít.

Először úgy érezzük, mintha vakon és tehetetlenül másznánk a földön.

De aztán hirtelen, mintha a semmiből, felemelkedünk – mintha szárnyaink lennének.

Rájövünk, hogy az igazi repülés nem a gravitáció elől való menekülésből származik, hanem annak átalakításából.

Az ego súlya lesz az a erő, amely felfelé hajt minket.

És ebben a csendes és láthatatlan emelkedésben a Teremtő mosolyog – mert teremtményei elkezdtek hasonlítani rá.