A spiritualitás paradox öröme

„Az öröm tanúsítja, hogy a helyes irányba haladok, a helyes cél felé – hogy adjak, hogy találkozzak a Teremtővel, az én Teremtőmmel. De létezhet egy ellenkező, egoista öröm is, amikor az ember magát érzi a teremtés középpontjában, és nem a csoportot és a Teremtőt benne. Az öröm e két pólusból épül fel: a jó és a rossz elvekből, az élvezni vágyásból és az adni vágyásból, a teremtésben működő két erőből.”

(Rav Michael Laitman, Napi Kabbala lecke, „Simcha”, 2021. január 7.)

A szív iránytűje

Az öröm az egyik legpontosabb eszköz a spirituális munkában az irányunk mérésére. Ez nem csupán egy érzelem – ez egy iránytű. Amikor az igazi öröm felébred bennünk, érezhetjük, hogy a helyes cél felé tartunk: a kapcsolódás, az adakozás és a Teremtővel való összetartozás felé.

De az öröm önmagában paradox. Felmerülhet mind a szentségből, mind annak ellenkezőjéből – az önzetlen szeretet beteljesüléséből vagy az egoista önfontosság mámorából. Ugyanaz az érzés kísérheti mind a mennybe való felemelkedést, mind az önszeretetbe való zuhanást. Ezért tanácsolják a kabbalisták, hogy folyamatosan vizsgáljuk meg örömünk forrását.

Amikor örülök, mert egységet érzek barátaimmal, amikor szívem meglágyul irántuk érzett szeretetben, amikor érzem a Teremtőt közöttünk – akkor örömöm szent. De ha örömöm büszkeségből fakad, abból, hogy felsőbbrendűnek, spirituálisabbnak, megértőbbnek érzem magam – akkor örömöm mérgező.

Ahogy Rav Laitman írja: „Az örömnek jó cselekedetekkel és a valódi céllal való kapcsolattal kell megtöltenie a szívet. Lehet egy teljesen másfajta öröm is, amely nem az adakozás és az egyesülés vágyából fakad, hanem éppen ellenkezőleg, az egoizmus betöltéséből.”

A tehetetlenség öröme

Nagyszerű és ritka állapot, amikor felismerjük, hogy nincs semmi sajátunk, ami közelebb hozhatna minket a spiritualitáshoz. Sem az erő, sem a bölcsesség, még a spirituális világba való belépés valódi vágya sem a miénk. Még a Teremtő iránti vágyakozás is a Teremtő ajándéka.

Ez a felismerés keserűnek és megalázónak tűnhet, de valójában mély öröm forrása. Miért? Mert abban a pillanatban abbahagyom az önámítást. Látom, hogy tehetetlen vagyok és függök – teljesen függök – a Teremtőtől. És ebben a függőségben rejlik a valódi élet magja.

A spiritualitás öröme akkor kezdődik, amikor őszintén mondhatom: „Nem tudok.” Amikor érzem, hogy a saját természetem, az elmém, a szívem, a vágyaim, az erőm – egyik sem tud segíteni abban, hogy belépjek a szeretet és az adakozás birodalmába. Ebből a felismerésből fakad egy újfajta boldogság: az öröm, hogy teljesen függök a Teremtőtől, az öröm, hogy teljes mértékben bízom benne.

Élet építése a vákuum felett

Arra kérnek minket, hogy építsük fel spirituális létezésünket egy hatalmas, üres űr felett – egoista természetünk vákuuma felett. Ez a vákuum élettelen és sötét. Minél mélyebben tanulmányozzuk természetes tulajdonságainkat, annál inkább rájövünk, hogy azok mennyire összeegyeztethetetlenek a Teremtő tiszta, feltétel nélküli szeretetének tulajdonságaival.

És mégis, éppen ez az üresség szükséges. Nélküle nem lenne kontraszt, nem lenne háttér, amelyhez képest megkülönböztethetnénk és felépíthetnénk a spiritualitás fényét.

Éreznünk kell, hogy minden egoista vágyunk és értelmünk halott, hogy minden, amire természetesen támaszkodunk, szétesik és kicsúszik a kezünk közül. Csak akkor kezdhetjük el felépíteni az új életet fölötte – egy olyan életet, amely nem a saját eredményeink halvány és villódzó fényével ragyog, hanem a Teremtő állandó, sugárzó fényével.

Amikor a mélységben a sötétség egyre mélyül, nagyobb lehetőségünk nyílik arra, hogy felülemelkedjünk rajta. Az alatta lévő élettelen vákuum lesz az alapja annak, hogy egy új felfogás, egy új „lény” jöjjön létre – az adakozás és a szeretet lénye.

Az igazi öröm születése

A bennünk csírázó emberi lény legnagyobb boldogsága pont akkor jön el, amikor az ego tehetetlen és néma lesz. Amikor a régi uralkodó – az önmagát, aki irányítani, birtokolni, megérteni akar – végül elismeri vereségét, új tudatosság keletkezik: egy apró szikra, egy „szakértői pont”, egy emberi megfigyelő, aki felülről nézhet az egóra, és elkezdhet úgy cselekedni, mint a Teremtő.

Valahányszor ez az igazi emberség pontja képes adni, önzetlenül szeretni, másokért gondolkodni és érezni, ahogy a Teremtő teszi, a szívünket máshoz nem hasonlítható öröm tölti be. Ez az öröm nem a beteljesülés múló élvezete, hanem az élet Forrásával való hasonlóság örök öröme.

Először talán csak egy halvány fényként pillantjuk meg egy hosszú alagút végén. De ahogy folytatjuk a munkát – egyesítünk, adunk, az egó felett építjük a szándékot –, az a halvány fény egyre növekszik, míg végül teljesen belemerülünk. Akkor már nem csak a Teremtő fényét látjuk, hanem benne élünk.

A természetfeletti öröm

Ez a spiritualitás paradox öröme: a kétségbeesésből születik. Az értéktelenségünk felismeréséből és az ego illúzióinak halálából virágzik ki. Két világ közötti feszültségből táplálkozik – az alatta lévő egoizmus hideg, sötét ürességéből és a felette lévő végtelen, ragyogó szeretet fényéből.

Az ember közöttük áll, törékeny, mégis örök, folyamatosan egyensúlyozva, folyamatosan választva – hogy felemelkedjen, hogy ragaszkodjon, hogy szeressen.

Meg kell tanulnunk elviselni ezt a kontrasztot, félelem nélkül belélegezni a sötétséget, és kilélegezni a szeretet fényét. Független, átlátszó, önzetlen megfigyelőnk – a bennünk lévő igazi ember – megtanul ebben a feszültségben élni, és mindig úgy dönt, hogy másokkal szemben „a Teremtőhöz hasonlóan” cselekszik.

Először ez a spirituális csoportban, a tízben történik, ahol az önmegsemmisítést és az adakozást gyakoroljuk. Később kiterjed kifelé, magába foglalva az egész emberiséget, amíg az egész világ az örömünk terepévé nem válik.

Akkor megértjük a legmélyebb igazságot: hogy az ego minden bánata az isteni boldogság méhévé válik, és minden sötétség új hajnal.

Ez a spiritualitás paradox öröme –

az öröm, hogy magunk fölé emelkedünk, hogy hasonlítsunk a Teremtőre,

az öröm, hogy csatornává válunk az Ő szeretetéhez,

az öröm, hogy örök életet találunk saját semmiségünk mélységén túl.