Az önátadás elsöprő öröme

„….. Nincs boldogabb állapot az ember világában, mint amikor saját erejével szemben kétségbeesettnek érzi magát. Vagyis már mindent megtett, amit csak el tudott képzelni, de nem talált megoldást. Ekkor alkalmas arra, hogy teljes szívéből imádkozzon az Ő segítségéért, mert biztosan tudja, hogy saját munkája nem segít neki.

Amíg érez némi saját erőt, imádsága nem lesz teljes, mert a gonosz hajlam előbb rohanni kezd, és azt mondja neki: „Először meg kell tenned, amit tudsz, és akkor leszel méltó a Teremtőhöz.”

Erről azt mondták: „Az Úr magas, és az alacsonyak meglátják.” Mert ha az ember mindenféle munkában megfáradt, és kiábrándult, akkor valódi alázatosságba kerül, tudva, hogy ő a legalacsonyabb az emberek közül, mert testének felépítésében nincs semmi jó. Ekkor imádsága teljes, és Ő nagylelkű keze megadja neki…”

— Baal HaSulam, 57. levél

Egész életünk egyetlen, állandó pont körül forog: magunk körül.

Egy magán, önközpontú univerzumban élünk, ahol mindent a következő kérdés szűr: „Mit kapok ebből?” Minden látvány, minden hang, minden kapcsolat és döntés – mindent az öröm és a fájdalom, a nyereség és a veszteség szemszögéből mérünk. Nem úgy tapasztaljuk meg a világot, amilyen, hanem ahogyan hozzánk viszonyul. Örömünk és bánatunk, büszkeségünk és kétségbeesésünk mind ebből a szűk, az „én” körüli pályából fakad.

Születésünktől halálunkig ez az egyszerű, de abszolút törvény vezérel minket: maximalizálni az örömöt, minimalizálni a fájdalmat. Ez lesz életünk rejtett motorja – a folyamatos kísérlet, hogy kitöltsük magunkat, igazoljuk létezésünket, megvédjük törékeny önbecsülésünket. Úgy kergetjük az elégedettséget, mintha életünk függne tőle – mert jelenlegi természetünkben valóban így van. Minden álom, minden törekvés, minden siker nem más, mint egy újabb kísérlet az önmegvalósításra.

És mégis, a kabbalisták valami paradox dolgot mondanak nekünk – nincs nagyobb boldogság, mint az a pillanat, amikor az ember elveszíti minden hitét önmagában. Amikor az ember mindent megpróbált – minden lehetséges erőfeszítést, minden módszert, minden belső érvet – és eljut a fájdalmas, ragyogó felismeréshez, hogy semmi sem mentheti meg őt önmagában. Hogy minden bölcsessége, akaraterő, büszkesége, erénye – semmi sem emelheti ki őt saját önmaga börtönéből.

Ez a kétségbeesés, mondják, az élet kezdete.

A kétségbeesés fordulópontja

Első pillantásra a kétségbeesés vereségnek tűnik. De ez a kétségbeesés szent – az ego kétségbeesése, az illúzió vége. Ez az a pillanat, amikor az „én” kimerül és összeomlik, és éppen ebben az összeomlásban születik meg egy új erő – a vágy, hogy megadjuk magunkat, hogy mindent átadjuk egy felsőbb hatalomnak. Ugyanaz a kétségbeesés, amely úgy tűnik, hogy összetör egy embert, valójában az a nyílás, amelyen keresztül végre felemelkedhet.

Hogyan érhetjük el egy ilyen állapotot, amely annyira ellentétes minden ösztönünkkel, annyira idegen a lényünktől? Egész biológiai és pszichológiai felépítésünk az önfenntartás és az önkielégítés után sóvárog. És mégis, ugyanebben a természetben rejlik a kulcs ahhoz, hogy túllépjünk rajta. Mert a Teremtő nem azért teremtette az egónkat, hogy elpusztítson minket, hanem hogy eljuttasson minket ehhez a pillanathoz – az átadás küszöbéhez, ahol végre nem büszkeségből, hanem tehetetlenségünk mélyéből kiáltunk fel.

Kezdjük megérteni, hogy az élet, ahogyan eddig ismertük, egy végtelen körforgás, amelyben a pillanatnyi örömöket kergetjük, amelyek elpárolognak, amint megragadjuk őket. És mégis, nem tudunk leállni. Gyorsabban futunk, keményebben küzdünk, csak hogy a célvonalnál az üresség várjon ránk. A lélek fulladozik a saját tükörképével megszállott testben.

Az élet rejtett célja

Ekkor kezd el felvillanni előttünk az élet igazi célja.

Nem azért születtünk, hogy fogyasztunk, versengünk és eltűnünk. Azért születtünk, hogy felfedjük a Teremtőt – az egyetlen jótékony erőt, amely fenntartja és irányítja az egész valóságot. Nem csak a hit által érhetjük el Őt, hanem azáltal, hogy hasonlóvá válunk Hozzá – megszerezve tiszta szeretetének és adakozásának tulajdonságait.

Ez az emberi élet valódi célja: nem magunkat szolgálni, hanem átalakítani a percepciónkat, felébredni egy magasabb valóságra, ahol az „én” és a „te” határai feloldódnak a kapcsolatok végtelen fényében.

És igen, ez a cél elképzelhetetlen ígéretet hordoz magában – örök létezést, határtalan örömöt, soha véget nem érő és soha el nem avatott beteljesülést. Mindent megad nekünk, amiről az ego álmodik – és mégis, azt az egyet követeli, amit az ego soha nem adhat meg: önmagát.

A csapda: olyanokká válni, mint a Teremtő

A kis betűs rész így szól: „Olyanokká kell válnotok, mint Ő.”

Ez a kinyilatkoztatás ára.

És ebben rejlik az a paradoxon, amely egyszerre rémiszt és szabadít meg minket.

Mert a Teremtő lényege a tiszta, feltétel nélküli szeretet és adás.

A mi lényegünk pedig az önszeretet és az önérdek.

Hogyan utánozhatja a sötétség a fényt? Hogyan válhat a teremtmény olyanokká, mint a Teremtő?

Nem erőszakkal, nem elnyomással, hanem átalakulással – egy olyan átalakulással, amelyet nem tudunk magunk véghez vinni. Ugyanis ahogyan egyetlen árnyék sem tudja magát eltüntetni, úgy egyetlen ego sem tudja magát megtisztítani. Csak a erőfeszítéseink végére juthatunk, a tehetetlenségünk abszolút felismeréséig, és ebből az igazságból kiindulva teljes szívű imát mondhatunk – egy könyörgést a Teremtőhöz, hogy tegye meg azt, amit mi nem tudunk.

Ez a megadás pillanata – a halál és az élet, az illúzió és a valóság közötti átkelőpont.

Amikor a szeretet felváltja az ént

Eddig még a szeretetünk is önző.

Csak akkor adunk, ha jó érzés adni, csak akkor törődünk, ha a törődés jutalmat hoz. Minden jótékonysági cselekedet mögött egy csendes számítás rejlik: „Mit nyerek ezzel?” Még a legnemesebb gesztusaink is tele vannak önzéssel. Az egó nélkül nem tudunk megmozdítani egy ujjat sem.

De a Teremtő szeretete más rendű – feltételek nélkül, elvárások nélkül, vég nélkül áramlik. Ez a szeretet teremt, fenntart, még azoknak is ad, akik tagadják. Ahhoz, hogy ilyenek legyünk – hogy felemelkedjünk erre az isteni frekvenciára – teljesen ki kell lépnünk önmagunkból.

Ezt nem elnyomással vagy erkölcsi erőfeszítéssel érhetjük el, hanem azzal, hogy felébresztjük magunkban egy új természetet – a Teremtő saját tulajdonságait, amelyek úgy vonzódnak hozzánk, mint a napfény a nyitott ablakhoz. A kabbalisták ezt „a megújító fénynek” nevezik, az erőnek, amely meggyógyíthatja egoizmusunk gyökerét. Ez nem érdemeken keresztül jön el, hanem őszinte szükségleten keresztül – a kétségbeesésből született imán keresztül.

Az igazi élet küszöbe

Amikor az ember hűségesen dolgozott – egyesülve másokkal, küzdve, bukva és újra felállva –, végül eléri a spiritualitás határát. Látja az ígéret földjét, de nem tud átkelni rajta. Érzi, hogy az igazság olyan közel van, mégis végtelenül elérhetetlen. Ekkor törik ketté a szíve: az egyik része kétségbeesésében kiált, a másik pedig furcsa, ragyogó örömöt kezd érezni.

Mert abban a pillanatban az ember rájön: én nem tudok, de Ő tud.

A küzdelem véget ér, és megkezdődik a megadás. A kapni akarás meghajol az adni akarás előtt. Az ego elhallgat – és ebben a csendben érezhető a Teremtő jelenléte.

Ez a lélek „műtőasztala” – az a pillanat, amikor az ember önként lefekszik, és azt mondja: „Tégy velem, amit akarsz. Csak hadd szeressek úgy, ahogy Te szeretsz.” Ez az a pillanat, amikor a véges átadja magát a Végtelen kezébe.

A megadás öröme

És ez, mondják a kabbalisták, az egész létezés legboldogabb pillanata.

Mert a megadásban a hamis én meghal – és az igazi élet kezdődik. Az elszigeteltség falai leomlanak, és a valóság beáramlik, mint egy határtalan tenger fényből, kapcsolódásból és szeretetből. Az én, amely egykor a túlélésért küzdött, most az örökkévalóságot lélegzi; a szív, amely egykor mindent követelt, most vég nélkül ad.

Ez az öröm nem e világból való – ez a hazatérés öröme, a Forráshoz való visszatérés öröme. Ez a Teremtő saját öröme, aki végre szabadon adhat szeretett teremtményének.

Az önátadás elsöprő öröme nem az élet elvesztése – hanem annak felébredése.

Mert csak akkor találjuk meg azt, aki végig tartott minket, ha elveszítjük önmagunkat.