Lelki szenvedés

„…A Shmone Esrei [tizennyolc] imában „mert irgalommal hallgatod néped, Izrael minden szájának imáját” – ez zavarba ejtőnek tűnik, mivel először azt mondjuk, „mert hallgatod minden száj imáját”, ami azt jelenti, hogy még a méltatlan száj imáját is – a Teremtő mégis hallgatja. Írva van: „minden száj”, ami azt jelenti, hogy még a méltatlan szájét is. Utána azt mondja: „néped, Izrael, irgalommal”, ami kifejezetten egy irgalmas imát jelent. Ellenkező esetben nem hallgatja meg…”

(Baal HaSulam, Shamati 113., A tizennyolc ima)

„És ez a jelentése annak, hogy „Mert Te meghallgatod minden száj imáját.”

Mikor hallgatja meg a Teremtő valóban minden száj imáját? Amikor „a te néped, Izrael, irgalommal imádkozik” – vagyis amikor egyszerű irgalommal imádkoznak, nem önös haszonszerzésre törekedve, hanem egyetlen dologra vágyva: hogy a Shechinát a porból emeljék fel (le’akim Shechinta me’afra).

Az ilyen ember nem kér luxust, nem kér jutalmat, nem kér kényelmet – csak a hit erejét, az adás erejét, az erőt, hogy felülkerekedjen önszeretetén. Át akar lépni a kapni akarásból az adni akarásba, hogy egyszer és mindenkorra véget vessen ennek a kimerítő, önmagával foglalkozó életnek, és kizárólag az adás minőségében éljen.

Ez olyan, mint egy ember, aki három napja nem evett. Amikor valakitől ételt kér, nem finomságokat vagy élvezeteket kér – csak valami olyasmit kér, ami életben tartja a lelkét. Hasonlóképpen, amikor egy ember a menny és a föld között áll, és teljesen üresnek érzi magát, nem kér semmi feleslegeset – csak a hit fényét, hogy újraélessze őt.

Nem imádkozik azért, hogy szenvedése véget érjen, vagy hogy élete javuljon; ezek „túlzások”. Csak egy dolgot kér: hogy képes legyen adni. Ha megvizsgálja magát, és látja, hogy nem akar semmit cserébe, hogy bármilyen árat hajlandó megfizetni, csak hogy valóban adni tudjon, az a jele annak, hogy imádsága őszinte.

„Hogy a Teremtő rávilágítson, hogy megkaphassa a hit minőségét.” Ezt nevezik a Shechina porból való felemelésének. Egy ilyen imát „minden szájból” elfogadnak, függetlenül attól, hogy az ember milyen állapotban van – ha kérésének célja egyszerűen az, hogy hitével, adakozási erejével felélénkítse lelkét.

Ez az, amit „irgalommal” jelent – csak azt kéri, hogy a Menny irgalmazzon neki, hogy megőrizhesse vitalitását, vagyis a hit életét. Még ha a Teremtő a világ minden kincsét és örömét elé tenné, sem csábítaná őt azok; egyetlen vágya az adakozás képessége.

„És ez a Zohárban leírtak jelentése: A szegények imája azonnal elfogadott.” A „szegény” az, aki úgy érzi, hogy nincs semmije, és nincs szüksége semmire magának. Minden hiánya csak a Shechina szentségéért van – hogy az isteni adakozás tulajdonsága a teremtés között lakozhasson.

Eleinte az ember csak azért tanul és dolgozik, hogy elkerülje az önmagának való befogadás okozta fájdalmat. Egyszerűen azért akar eljutni az adakozásig, mert szenved egoista természetétől. De később, fokozatosan, egyre inkább az adakozás iránti vágyat kezdi érezni – nem csupán azért, hogy elkerülje a szenvedést, hanem mert elkezd megízlelni az adakozás édességét. Még ha ez a Fény halványan is ragyog, még ha még nem is cselekszik érte, máris új vágyat ébreszt benne – hogy megtudja, mit jelent adakozni, mit jelent spirituálisan élni, érezni a Teremtőt, felemelkedni e mulandó világ fölé.

Ugyanazon Megújító Fény hatására, amely még akkor is megérinti a szívét, amikor még az egójában ragadt, valami finom áttöri az önszeretet héját: az adás apró szikrája. És ez a kitartó, szinte észrevehetetlen megvilágítás révén fokozatosan elkezd vágyni az adás maga után.

Könyörögni kezd érte. Ragaszkodni hozzá. Amíg ez a vágy nem lesz az élete. Ez a vágy az ember valódi szenvedése lesz – a fájdalom, hogy még nem érte el a Teremtővel való egyesülést, még nem érte el az adás formáját, még nem lett igazi értelemben ember.

Szenvedésünk ebben a világban végtelen és szétszórt – félelem a testért, bánat a veszteségért, csalódás a szerelemben, aggodalom a jövő miatt, üresség, amelyet semmilyen birtoklás nem tud kitölteni. De mindez a fájdalom egy rejtett gyökérből fakad: elválasztottságunk az Élet Forrásától.

Abban a pillanatban, amikor az ember elkezd érezni ezt a belső igazságot – hogy minden más szenvedés csupán egy nagy hiány árnyéka –, az egész fájdalomérzékelése megváltozik. Megérti, hogy a valóságban csak egy igazi hiány van: a Teremtő hiánya bennünk.

Bárcsak összesíthetnénk minden bánatunkat, minden panaszunkat, minden kétségbeesett kiáltásunkat, és összpontosíthatnánk őket egyetlen vágyba: „Miért nem tudok még mindig olyan lenni, mint Te? Miért vagyok még mindig messze attól, hogy úgy szeressek, adjak és ajándékozzak, mint Te?” – akkor minden szenvedés pillanata születés imájává alakulna.

Az ilyen lelki szenvedés nem kétségbeesés. Ez az ébredés lángja. Nem a sebzett ego kiáltása, hanem a hazatérni vágyó lélek vágya. Ez a fájdalom tele van jelentéssel, a vágyakozás tele van élettel.

Amikor ez a vágy az ember életének legfontosabb dolgává válik – amikor nem a szegénység, a magány vagy az igazságtalanság miatt szenved, hanem azért, mert még mindig nem tud hasonlítani a Teremtőre –, akkor minden más fájdalom eltörpül ehhez képest. Olyanok lesznek, mint a háttérzaj egy egyetlen, mindent elnyelő dallam mellett.

Ez az a fajta szenvedés, amely megtisztít. Nem rombol, hanem épít. Nem depresszióhoz vezet, hanem imádkozáshoz. Nem a sötétségbe húz, hanem áttöri a sötétséget, és hajnalba változtatja.

Csak egy edényünk van – a fogadás akarata – és még az adakozás is ebben kell megvalósuljon. Ezért nem csak a fájdalom, hanem az értékek – azoknak a példája és hatása, akik ugyanazért a célért élnek – révén vágyunk az adakozásra.

Ha olyan emberek vesznek körül minket, akik valóban értékelik az adakozást, akkor is, ha eleinte csak tettetik, ez a benyomás új légkörbe burkol minket. Fokozatosan, szinte tudat alatt elkezdjük lélegezni ezt a levegőt, tisztelni ezt a tulajdonságot, vágyakozni utána.

Ez a jelentése annak, hogy „mindenki segítse barátját”. Egyedül egyikünk sem rendelkezik ezzel az erővel, de együtt felébresztjük egymásban. Amikor mindenki betölti az adakozó szerepét, még ha ez csak utánzás is, az a kollektív szándék valódi felsőbb erőt vált ki közöttünk. Ami egyesekben semmi, az mindnyájunkban mindenné válik.

Akkor még a világi fájdalmaink – a betegségek, a félelmek, a csalódások – is egy magasabb célt szolgálhatnak. Emlékeztetnek bennünket arra, hogy nincs elégedettség az önmagunk befogadásában, nincs béke az elszigeteltségben. Visszavezetnek bennünket az igazi hiányhoz – a Teremtő hiányához, a szeretet hiányához.

Néha a nagy fizikai vagy érzelmi szenvedés megpróbál lehúzni bennünket, újra a saját magunkkal való törődés talajához kötözni. De a megfelelő környezet – egy olyan emberekből álló kör, akik az adás és a kapcsolatra törekednek – még azt a sötétséget is fényré tudja alakítani.

Ők fogják támogatni, amikor megingasz, emlékeztetni fogják az igazi célodra, amikor elfelejted, és visszavezetnek az irgalom imájához – az egyszerű kéréshez:

„Hadd adjak. Hadd szeressek. Hadd legyek olyan, mint Te.”

Aki erre az útra lép, még ha csak rövid időre is, az végtelenül sokat nyer. Ha valaki már a Teremtőhöz való hasonlóságra vágyva fejezi be az életét, akkor igazi emberként fejezi be – olyan lényként, aki elkezdett az adás örök dimenziójában élni.

Legyen ez a mi szenvedésünk: ne a test fájdalmai, ne a világ aggodalmai, hanem az a fájdalom, hogy még mindig nem tudunk úgy szeretni, ahogy a Teremtő szeret.

Mert ez a szenvedés szent.

Ez az egyetlen fájdalom, amit érdemes érezni, és az egyetlen, ami örök örömhöz vezet.