Cselekedeteidből ismerünk Téged…

„… A forma egyezést illetően, ami a szégyen kenyerét elkerülni hivatott korrekció, szó szerint úgy értelmezhetjük, hogy mivel az Őről megengedett – a „cselekedeteidből ismerünk Téged” megkülönböztetés –, hogy Ő elégedettséget érez, amikor megajándékozza a teremtett lényeket, amit „jót akar teremtményeinek” vágyakozásnak nevezünk. Ezért az alacsonyabb rendűeknek is el kell érniük ezt a tulajdonságot, hogy örömüket leljék abban, amikor megajándékozzák őket. Bölcseink szavaival élve ezt úgy nevezik, hogy „ragaszkodj az Ő tulajdonságaihoz, mert Ő irgalmas, ezért te is légy irgalmas”.

De mivel a teremtmények ellentétes állapotban születtek, mivel a felső vágy, az úgynevezett „jót tenni a teremtett lényekkel”, a teremtett lényekben a fogadás és nem az adás vágyát keltette, és mi csak akkor vágyunk adni, ha ezáltal nagyobb örömöt nyerhetünk, és cserébe valamilyen jutalmat kapunk az adásunkért, de öröm nélkül nem lehet semmit adni, ebből következik, hogy formában ellentétesek vagyunk a Teremtővel, és a spiritualitásban a forma ellentétessége elválasztottságnak tekinthető…”

(Rabash, Válogatott jegyzetek – A forma egyezésről)

Az emberi élet célja, hogy feltárjuk a valóság egyetlen, jótékony cselekvő és teremtő erejét – egy erőt, amely folyamatosan teremt, fenntart és táplálja az életet a tiszta, teljesen önzetlen és feltétel nélküli szeretet és adakozás tulajdonságain keresztül.

Mégis, ezt az erőt csak akkor tudjuk feltárni és elérni, ha hasonlóvá válunk hozzá – mintha egy rádiót a megfelelő frekvenciára hangolnánk. Amíg belső rezgésünk eltérő, addig süketek maradunk a teremtés zenéjére. Amikor nem vagyunk hasonlóak ehhez az erőhöz, mintha egyáltalán nem is létezne.

Ellenkező tulajdonságokkal születünk: teljesen önközpontúak, egoisták és individualisták vagyunk. Minden, amit ebben a világban érzékelünk – a sikerért, a túlélésért és az önfontosságért folytatott küzdelem – az egoista természetünk kifejeződése. Ez a világ, az emberi ego terméke, elrejti előlünk a Teremtőt. Még ha hisszük is, hogy létezik egy felsőbb hatalom, ez a hit önmagában nem képes megnyitni érzékeinket, hogy érzékeljük Őt. Amíg természetes tulajdonságainkból cselekszünk, nem tudjuk közvetlenül elérni, érezni vagy kommunikálni a Teremtővel.

Van azonban egy módja annak, hogy kommunikációs csatornát létesítsünk Vele. Lépésről lépésre olyanokká válhatunk, mint Ő – felöltözve tulajdonságaiba – és ezen hasonlóság révén elkezdhetjük érezni és megtapasztalni Őt.

Ez olyan, mint a módszeres színészi játék: amikor egy színész teljesen feloldja személyes identitását, és az általa alakított karakterré válik, akkor már nem játszik – hanem az. Ugyanez vonatkozik a Teremtővel való kapcsolatunkra is. Minél jobban utánozzuk tulajdonságait, annál inkább azokká válunk. Ezen hasonlóság révén kezdjük megérezni valóságát, és részt venni örök teremtő cselekedetében.

Ez a jelentése annak, hogy „Cselekedeteid által ismerünk meg Téged”.

Nem elméletek vagy hiedelmek révén ismerjük meg a Teremtőt, hanem azáltal, hogy úgy cselekszünk, mint Ő. Kezdjük megérteni a valóságát azáltal, hogy megtapasztaljuk, mit jelent adni, feltétel nélkül szeretni, a szűk önérdek határain túl létezni.

De ahhoz, hogy ezt elérjük, radikális belső átalakuláson kell átesnünk. Ki kell ürítenünk magunkat.

Le kell mondanunk arról az énről, amellyel azonosulunk – arról az énről, amely folyamatosan aggódik, számol, és az öröm után hajt, miközben a fájdalom elől menekül. Ez az én illúzió, az ego kivetülése. Elhiteli velünk, hogy minden körülöttünk forog. Ez az észlelés azonban hamis – ez a spirituális álmunk mátrixa.

Ahhoz, hogy belépjünk a valódi valóságba – a Teremtő tökéletességének és örökkévalóságának valóságába – teljesen meg kell változtatnunk az észlelésünket. Meg kell tanulnunk kívül létezni önmagunkon, másokért, nem pedig saját magunkért. Csak ebben a felfogásfordulatban, ebben a fókuszfordulatban tudunk közel kerülni a Teremtő tulajdonságaihoz, és elkezdhetünk hasonlítani Rá.

Helyet kell teremtenünk magunkban, hogy a Teremtő ott lakozhasson. Üres edénynek, nyitott térnek kell lennünk, amelybe Ő öntheti saját természetét. Olyan, mintha megkérnénk Őt, hogy testesüljön meg bennünk, cselekedjen rajtunk keresztül, éljen rajtunk keresztül.

És ahhoz, hogy ez megtörténjen, bele kell egyeznünk abba, hogy eltűnünk – hogy semmissé tegyük és feladjuk azt az ént, amik jelenleg vagyunk. Az egoista „én” nem léphet be a spiritualitásba. Fel kell oldódnia, amíg csak egy apró, tiszta, átlátszó pont marad – a csendes megfigyelő, aki semmit sem kíván magának, csak hogy csatorna legyen a Teremtő tulajdonságainak megnyilvánulásához.

Ez a pont az igazi emberség magja. Amikor hagyjuk, hogy éljen, és feladunk minden mást, a Teremtő beöltözhet magába. Ekkor, ezen az átlátszó megfigyelőn keresztül, elkezdünk úgy látni és érezni, ahogy a Teremtő – nem magánéletként, hanem adakozás, szeretet és összekapcsolódás áramlásaként érzékeljük az életet.

Ezt az állapotot az ész feletti hitnek nevezik.

Az „ész” a jelenlegi természetünket képviseli – az egoista számításokra épülő gondolatainkat, logikánkat és érzéseinket. A „hit” a Teremtőtől származó adakozás és szeretet tulajdonságait jelenti. Az ész feletti hit nem vak hitet jelent. Ez elérés – a Teremtő tulajdonságaiban élni akkor is, ha azok ellentmondanak mindennek, amit az ego tud és kíván.

Amikor felemelkedünk az értelmünk fölé, belépünk egy magasabb szintű érzékelési rendszerbe – egy olyan valóságba, amelyet nem a vétel, hanem az adás, nem a birtoklás, hanem a részvétel irányít.

Természetes tulajdonságainkkal „bűnöket” követünk el, nem azért, mert gonoszak vagyunk, hanem mert természetünk arra késztet minket, hogy vegyünk, fogyasszunk, másokat használjunk a saját javunkra. A Teremtő irgalmának köszönhetően azonban lehetőséget kapunk arra, hogy kölcsönvegyük tulajdonságait – hogy eredeti természetünket az Ő fényével borítsuk be.

Ez a jelentése a „A szeretet minden bűnt elfed” mondásnak.

Nem töröljük ki az egónkat; felismerjük, hogy gonosz – nem erkölcsi értelemben, hanem a szétválasztás és a pusztítás funkciójában. Ezután tudatosan és önként elutasítjuk. Megkérjük a Teremtőt, hogy fedjen be minket tulajdonságaival, szeretetével, szárnyaival – hogy ő cselekedjen rajtunk keresztül, ahelyett, hogy az egónk cselekedne rajtunk keresztül.

Ez a kettősség – ez a kontraszt a velünk született egónk és a Teremtő szeretete között – nem hiba. Ez a spirituális érzékelés alapja.

Ha eleve hasonlóak lennénk a Teremtőhöz, soha nem lennénk képesek érzékelni Őt. Elmerülnénk a fényében, mint egy csepp az óceánban, tudatosság és függetlenség nélkül. De mivel ellentétesek vagyunk Vele, és tudatosan kell dolgoznunk azon, hogy hasonlítsunk Rá, valami egyedülállót nyerünk: független felismerést.

A két ellentét – az ego és az isteni – közötti feszültség révén megismerhetjük a Teremtőt. Érezzük a sötétséget és a fényt, a gyűlöletet és a szeretetet, és ez az ellentét révén megtanuljuk, ki Ő.

Amikor már nem akarunk azonosulni eredeti természetünkkel, amikor arra vágyunk, hogy felszabadítsuk a belső megfigyelőt az ego börtönéből, képesek leszünk befogadni a Teremtő tulajdonságait. Bűneinket az Ő szeretetével, önzőségünket az Ő adakozásával fedjük el.

Így mindkét oldal megmarad bennünk – a romlott és a javított, a vevő és az adó. Egyik oldalt sem töröljük ki. Ehelyett közöttük állunk, mint egy híd, mint mindkettő élő tanúja.

Ez a középpont – az isteni tulajdonságokkal felruházott semleges megfigyelő – az igazi értelemben vett emberi lény.

Ott, a menny és a föld között, a Teremtő és a teremtés között, a szeretet és az ego között, végre megértjük, mit jelent:

„Cselekedeteidből ismerünk Téged.”

Az Őhöz való hasonlóságra törekvésünkön, az összes vétket elfedő szereteten keresztül nemcsak cselekedeteit, hanem szívét is megismerjük.