Az imádkozás három feltétele

„Az imádkozásnak három feltétele van:

• Hinni abban, hogy Ő meg tudja menteni. Bár ő van a legrosszabb helyzetben kortársai közül, mégis: „Túl rövid-e az Úr keze, hogy megmentse?” Ha nem így van, akkor „a Földesúr nem tudja megmenteni edényeit”.
• Nincs több választása, mert már mindent megtett, amit tudott, de nem látott gyógymódot a helyzetére.
• Ha nem segít neki, akkor jobb lenne meghalnia, mint élnie. Az imádkozás azt jelenti, hogy „elveszett a szívében”. Minél jobban elveszett valaki, annál nagyobb az imádságának mértéke. Nyilvánvaló, hogy aki nem él luxusban, az nem olyan, mint aki halálra ítélték, és csak a kivégzés hiányzik, és már vasláncokkal megkötözték, és ott áll, és az életéért könyörög. Biztosan nem fog pihenni, aludni, vagy akár egy pillanatra is elterelni a figyelmét az életéért való imádkozásról.

(Baal HaSulam, Shamati 209. Három feltétel az imádkozásban)

Vannak olyan pillanatok az életben, amikor a szavak önmagukban nem elegendőek. Suttoghatjuk vagy kiálthatjuk imáinkat, de valami bennünk mégis úgy érzi, hogy nem hallják meg. Az igazi imádkozás, amely túlmutat rajtunk, nem a megfelelő szavak kimondásáról szól, hanem arról, ami a szívünkben történik.

A bölcsek három belső állapotot írnak le, amelyek együttesen hoznak létre egy igazi imát – egy kiáltást, amely összeköt minket az életet adó felsőbb hatalommal. Ez a három feltétel nem vallási formula; egy belső átalakulást ír le, egy folyamatot, amelyet minden ember megtapasztalhat a saját nyelvén, a saját módján.

1. Hit abban, hogy a segítség lehetséges

Az első feltétel a hit – nem az absztrakt értelemben vett hit a csodákban, hanem a belső bizalom abban, hogy létezik egy magasabb erő, amely segíthet nekünk.

Még akkor is, amikor minden elveszettnek tűnik, amikor nem látunk kiutat, ragaszkodnunk kell ahhoz a csendes bizonyossághoz, hogy létezik egy jóságos erő, a szeretet forrása, amely bárhol is legyünk, eljut hozzánk.

Ez a hit nem vak. Nem jelenti a valóság figyelmen kívül hagyását. Azt jelenti, hogy tudjuk, bármennyire is összetörve vagy zavartan érezzük magunkat, valami nálunk nagyobb irányít mindent, és a mi javunkat akarja.

Gyakran a segítség, amit kapunk, nem úgy néz ki, ahogy elképzeltük. Lehet, hogy kihívás, irányváltás vagy akár csend formájában érkezik – de idővel rájövünk, hogy pontosan azt kaptuk, amire szükségünk volt a fejlődéshez.

Az igazi hit nem az, hogy várjuk, amíg az élet könnyűvé válik. Az a döntés, hogy akkor is bízunk, amikor nem az.

2. Felismerés, hogy egyedül nem tudom megcsinálni

A második feltétel annak felismerése, hogy saját erőnk korlátozott.

Mindent megpróbálunk – gondolkodunk, tervezünk, dolgozunk, imádkozunk, tanulunk, keresünk – és mégis úgy érezzük, hogy megakadtunk. Egy bizonyos ponton minden ember szembesül ezzel a falakkal: rájön, hogy bármennyire is okosak vagy erősek vagyunk, vannak olyan részek bennünk, amelyeket egyszerűen nem tudunk egyedül megváltoztatni.

Ez a pillanat kudarcnak tűnhet, de valójában az igazság kezdete. Amikor abbahagyjuk azt a színjátékot, hogy mi irányítunk, a szívünk megnyílik. A segítség iránti igény valósággá válik, nem elméleti.

Van egy megtévesztő belső hang, amely azt mondja: „Csak nem próbáltad meg elég keményen. Tovább kell küzdened.” De a mélyebb igazság az, hogy néha már mindent megtettünk, amit lehetett. A következő lépés nem több erőfeszítés, hanem megadás.

A megadás nem azt jelenti, hogy feladjuk. Azt jelenti, hogy megnyitjuk az ajtót valami magasabbnak, hogy rajtunk keresztül cselekedjen. Amikor abbahagyjuk az egyedül való küzdelmet, teret teremtünk a valódi változásnak.

3. Ha nem jön segítség – az élet üresnek tűnik

A harmadik állapot a legerőteljesebb.

Ez az a pillanat, amikor rájövünk, hogy kapcsolat nélkül – anélkül, hogy közel éreznénk magunkat a szeretet és az élet forrásához – nem tudunk igazán élni. Lehet, hogy lélegzünk, eszünk és dolgozunk, de valami lényeges hiányzik.

Ez nem a fizikai halál vágya, hanem annak mély megértése, hogy az értelmetlen, belső kapcsolat nélküli élet nem élet.

Olyan, mint egy ember, aki megismerte az igazi szerelmet, majd elvesztette. Semmi sem pótolhatja ezt a veszteséget. Az egész lény kiált: „Enélkül nem tudok élni.” Amikor az ima eléri ezt az intenzitást – amikor teljes, őszinte kiáltássá válik a szívből –, akkor már nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Abban a pillanatban a fal leomlik. A segítség, amelyre vágytunk, elkezd beáramlani – gyakran csendesen, belülről. Ugyanaz a szív, amely üresnek érezte magát, újra élni kezd.

Amikor ez a három feltétel összejön

Amikor ez a három állapot egyesül –

• A hit, hogy segítség lehetséges,
• A felismerés, hogy egyedül nem tudom megcsinálni, és
• olyan erős vágy, hogy az maga az életnek tűnik –

akkor az ima valósággá válik. Már nem csak egy ötlet vagy rituálé. Híddá válik köztünk és valami magasabb rendű között.

Ezzel a fajta imádsággal a szív elkezd megváltozni. Csendes erő jelenik meg – nem az élet irányításának ereje, hanem az elfogadás, a kapcsolatteremtés, az újra szeretni tudás ereje.

Egyedül nem tudjuk megtenni

Senki sem érheti el ezeket az állapotokat egyedül. Szükségünk van másokra – olyan emberekre, akik emlékeztetnek minket arra, hogy az életnek van értelme, akik életben tartják a reményünket, amikor mi elfelejtjük.

Amikor őszinte szívvel összegyűlünk – barátságban, közösségben, vagy akár csendes megértésben – valami nagyobb kezd el mozogni közöttünk. A kölcsönös támogatás megakadályozza, hogy bárki is visszacsússzon az elszigeteltségbe.

Még akkor is, ha szavaink szárazaknak vagy üresnek tűnnek, ami számít, az az irány – hogy együtt fordítsuk szívünket ugyanazon cél felé. A kapcsolat önmagában már imádság.

A hamisságtól az igazságig

Mindannyian önámítással kezdjük. Azt hisszük, tudjuk, mire van szükségünk, azt hisszük, mi irányítunk, azt hisszük, az élet arról szól, hogy megkapjuk, amit akarunk. De apránként a valóság másképp tanít minket.

Még akkor is, ha motivációnk vegyes – ha csak azért nyúlunk ki másokhoz, mert fájdalom vagy félelem gyötör minket –, az is része lesz az útnak. Minden téves lépés, ha arra használjuk, hogy tovább keressük az igazságot, lépcsőfokká válik valami valós felé.

Az üresség érzése

Néha eljutunk ahhoz az érzéshez, hogy „segítség nélkül az élet elviselhetetlen”. Ez szomorúságként, érzéketlenségként vagy az élet értelmetlenségének érzéseként jelentkezhet. De ez az érzés nem hiba – hanem meghívás.

Ha ezt a fájdalmat nemcsak magunkért, hanem másokért is kiáltássá tudjuk alakítani – abban a reményben, hogy ők is megtalálják a fényt és a kapcsolatot –, akkor valami új nyílik meg a szívünkben. Ebből az önzetlen kérésből kezd el növekedni a szeretet.

A megújulás fontossága

Az élet mindig előre halad. Szellemileg a mozdulatlanság a belső halált jelenti. Ezért olyan fontos a folyamatos megújulás – olvasás, mások segítése, megosztás, tanulás, alkotás révén.

Minden megújulási cselekedet életet ad vissza a szívnek és életben tartja az imádságot. Minden nap új kezdet lehet, függetlenül attól, hogy hányszor estünk el.

Amikor a kiáltás valósággá válik

Van egy pont, amikor minden erőfeszítésünk, minden szavunk elhallgat – és csak egy kiáltás marad: „Az igazságban akarok élni. Szeretni akarok. Kapcsolatot akarok érezni.”

Ez a kiáltás nem az elméből jön, hanem a lényünk legmélyéből. És abban a pillanatban, amikor a szívünk megszabadul minden hamis dologtól, megérkezik a válasz – nem mint egy csoda a magasból, hanem mint egy csendes ébredés belülről.

Hirtelen újra érezzük az életet – nem a test életét, hanem a lélek életét.

Röviden

Az igazi ima nem kimondott – hanem belülről épül fel.

Három felismerésből nő ki:

1. Csak egy magasabb rendű szeretet segíthet rajtam.

2. Egyedül nem vagyok képes rá.

3. Anélkül a szeretet nélkül nem tudok igazán élni.

Amikor ez a három érzés egyesül, az ima valósággá válik. Már nem külsőségekért való könyörgés, hanem belső fordulat – a félelemtől a bizalom felé, az elszigeteltségtől a kapcsolódás felé, az ürességtől a szeretet felé.