Felkészülés a spirituális ízekre

„….. A fény távozása után megmaradt feljegyzés edény lett

1. Ismert, hogy amikor a felső fény kiterjed és ismét eltűnik, szükségszerűen hagy maga után egy feljegyzést. Ez a fény az a feljegyzés, amely lent marad. Amikor a felső fény távozik és elrejtőzik eredetének helyén, ennek a feljegyzésnek a fénye lent marad, a felső fény nélkül. Ezután a megmaradt fény távolodásával edény alakul ki. A fény kiterjedése és az azt követő távozása okozta a hajó (200) kialakulását.

Belső fény

200. Az edény elsősorban a fény távozása után megmaradt feljegyzés révén jön létre, ahogyan azt itt az ARI szavai magyarázzák. Ezért mindkettő egyenlő szerepet játszik a hajó kialakulásában. Ezért itt két összekapcsolódásra van szükség, az első pillantásra és a második pillantásra. Az első pillantás a fény kiterjedésére vonatkozik, míg a második pillantás a fény távozására.

Ezekkel a két összekapcsolódási fázissal teljesednek be a fokozat befogadásának edényei, ahogyan meg van írva: „ahogyan az Úr örült neked, hogy jót tegyen veled… úgy az Úr örülni fog stb.” Az öröm összekapcsolódást jelent. Van egy felső kapcsolódás, amelynek célja a megsemmisítés, vagyis a fény távozása, és van egy felső kapcsolódás, amelynek célja a jótétemény, vagyis a fény kiterjedése. Ezért mindkettőt örömnek nevezik…”

(Baal HaSulam, A Tíz Szfira tanulmánya/1. kötet/4. rész/1. fejezet)

Mindannyian ismerjük ezt az egyszerű emberi igazságot: csak akkor kezdjük el igazán értékelni valamit, ha egyszer már megvolt, majd elvesztettük. Csak akkor tudjuk igazán érezni, hogy mi volt a miénk. Amikor egy új íz jelenik meg, még nem tudjuk, mire számíthatunk. Először meg kell kóstolnunk, és csak akkor, amikor az íz eltűnik, kezdjük el mérlegelni, megkülönböztetni az ízeket, eldönteni, hogy jó volt-e vagy rossz. Ha jó volt, akkor elkezdjük hiányolni. A hiány adja meg az íz kontúrját.

Ezért tudjuk igazán értékelni az ízt – vagy bármit mérni – csak a kapcsolat és a veszteség után, a találkozás és a szünet után. Ha folyamatosan kielégítjük vágyainkat, azok elhalványulnak, mert nincs vágyakozás. Csak az üres vágyakozás tud vágyakozni. Ahhoz, hogy élvezhessük a jó ételt, nagy éhségre van szükségünk az étkezés előtt.

Mindez sokkal intenzívebbé, pontosabbá és magasztosabbá válik a spiritualitásban. A spiritualitásban nem tudjuk közvetlenül kielégíteni vágyainkat. A spirituális kielégülést csak akkor kaphatjuk meg, ha egyenértékűséget és kompatibilitást érünk el a kielégülés Forrásával, a Teremtővel. Ha megpróbáljuk közvetlenül megszerezni a kielégülést – figyelmetlenül, automatikusan –, akkor a Teremtővel szemben maradunk. Ekkor maga a kielégülés szégyent okoz, eloltja az élvezetet, és mindent el kell utasítanunk.

Ezért a spirituális beteljesülés egy egyedülálló folyamaton keresztül bontakozik ki: korlátozás, szűrő és visszatérő fény – Tzimtzum, Masach és Or Hozer. Ki kell fejlesztenünk egy egyedülálló szelepet, egy félig áteresztő membránt – a Masach-ot –, amely képes állandó számításra: megméri az előttünk álló teljes, elérhető beteljesülést, majd meghatározza, hogy abból a beteljesülésből mennyi vehető át csak akkor, ha azt a szándék övezi, hogy viszonozzuk az Adónak.

A spirituális beteljesülés egy élő csere, egy kölcsönös kapcsolat a Teremtővel. Amikor kapunk, arra törekszünk, hogy befogadásunkkal elégedettséget adjunk Neki. Rá koncentrálunk, biztosítva, hogy amikor kapunk, kizárólag azért kapunk, hogy viszonozzuk az Ő szeretetét és adományait. Ha elérjük azt a határt, amelyen túl már nem tudjuk garantálni, hogy a befogadás a Teremtő érdekében történik, abbahagyjuk a befogadást.

Végül is, amit valójában kapni akarunk – és képesek vagyunk kapni – az a Teremtővel való egyenlőségünk, nem pedig az, amit „a gyomrunkba teszünk”. A „csere vagy cserélés” csupán eszköz. A legfontosabb dolog a Teremtő kinyilatkoztatása a szándékok összehangolása révén. Így az a szándék, amellyel kapunk, az elsődleges.

Ez az első korlátozás betartása: a spiritualitásban nem lehet önző szándékkal közvetlenül örömöt fogadni, mert az azonnal megszakítja a kapcsolatot a fogadó és az Adó között. A teremtés célja, hogy megkapjuk mindazt a beteljesülést, amit a Teremtő adni akar, de ezt csak lépésről lépésre, rétegről rétegre lehet elérni. Alapértelmezés szerint annyira ellentétesek vagyunk a Teremtővel, kezdeti szándékaink annyira önzőek, hogy nem tudjuk az egész vágyat azonnal önző szándékról altruista szándékra cserélni. A könnyebbtől a nehezebb felé kell haladnunk, egyre mélyebbre ásva az önző rétegekbe, és mindegyiket sorban beborítva adakozó szándékkal. Így fokozatosan mindent megkaphatunk.

Minden állapotban pontosan kiszámítjuk, hogy a jelenlegi körülmények között és a jelenlegi képességeinkkel mennyi beteljesülést tudunk elfogadni, és azt adakozó szándékkal beborítani. Ezután befejezzük a befogadást, mert ez a mennyiség a jelenlegi állapotunkban a maximális. Azonnal rájövünk, hogy vannak mélyebb, nagyobb vágyak, amelyeket még nem tudunk viszonozni a Teremtő felé. A folyamat úgy van programozva, hogy mindaddig, amíg minden vágy megnyílik, és a Teremtő által számunkra szánt teljes beteljesülést meg nem kapjuk, nem állhat le. Még miután valamit kaptunk, úgy érezzük, mintha semmit sem tettünk volna – mert még nem értük el a végső mértéket.

Ezért el kell utasítanunk a jelenlegi beteljesülést, hogy úgy mondjam, kitisztítsuk az elmét, és újból kiszámoljuk, hogyan fedjük le az újonnan feltárt, mélyebb rétegű egoista vágyat adakozó szándékkal. Először megkapjuk a beteljesülést – az ízét – és az betölt minket. Amikor elérjük a határt, és érzékeljük, hogy még sokkal többet kaphatnánk, de még nem, azonnal elutasításba és újraszámításba kezdünk. Újraszámolnunk kell, hogy haladni tudjunk a végső korrekció, a teljes beteljesülés felé – a teremtés célja felé. Fokozatosan elutasítjuk a kapott ízt. Minden elutasított réteg új felismerést, az előző íz új feljegyzését eredményezi.

Ez (egy durva, testi képpel) arra emlékeztethet minket, hogy az ókori rómaiak, hogy tovább ünnepelhessenek és többet fogyaszthassanak, szándékosan „hánytatták” magukat a korábbi ételtől, hogy újra ehetnek és új ízeket élvezhetnek, ahelyett, hogy jóllaknának és elveszítenék az éhségüket. Természetesen az ő számításaik tisztán egoista és hedonista jellegűek voltak. Itt, a spirituális ízek esetében, a cél és a szándék tisztán altruista: az egyetlen célunk, hogy több beteljesülést kapjunk, az, hogy elégedettséget adjunk a Teremtőnek azzal, hogy lehetővé tesszük számára, hogy a szándékunk által elviselhető legnagyobb mértékben beteljesítsen minket.

Képzeljünk el egy ötfogásos étkezést. Ahhoz, hogy megszabaduljunk tőle, öt különálló lépésben kell megtennünk – egyenként –, és minden lépésnél teljes tudatosságra kell jutnunk arról, hogy mennyit ettünk és mennyit hagytunk el. Így minden lépés egyedi, pontos nyomokat hagy az ízről, amelyet birtokoltunk, majd elutasítottunk. Ezek a nyomok döntő fontosságúak: feltérképezik vágyainkat – mennyit tudunk elfogadni, mennyit fogadtunk el korábban, és hogyan tudjuk növelni, hogy nagyobb beteljesülést érjünk el, amelyre erősebb adakozó szándék épül. Az íz befogadása, az íz fokozatos elutasítása és az elutasítás után hagyott nyomok megadják nekünk az összes információt, amely a következő számításhoz szükséges.

A spiritualitásban mindez – a beteljesülés befogadása, elengedése, minden falat vagy íz után hagyott nyomatok – pontos, mert állandó tudatosságban cselekszünk: tudjuk, mit fogadunk be és miért fogadjuk be. A spirituális Fej (Rosh) révén, amely a Masach-ot működteti – a szelepet, amely a „száj” kinyitásával vagy bezárásával elutasítja vagy befogadja a beteljesülést –, folyamatos kapcsolatban maradunk a Teremtővel és az általa adni kívánt beteljesüléssel. Csak ennek a Fejnek a pontos és tudatos számításai révén tudunk befogadni: a Masach folyamatosan méri az előttünk álló potenciális örömöt és azt, hogy mennyit tudunk befogadni a megfelelő szándékkal. Az előző beteljesülések – és azok tudatos elutasításai – összes feljegyzése segíti a következő megfelelő, helyes döntés meghozatalát. A folyamat soha nem áll meg; rétegről rétegre halad, amíg végül az egész beteljesülést, annak minden rétegével együtt – és a megfelelő szándékkal – elfogadhatjuk.

Ez tehát munkánk belső ívének és a fenti idézet lényegének a lényege: a korábbi teljesülés eltűnése hozza létre az igazi edényt; a tudatos, kontrollált elutasítás írja a Reshimot (feljegyzéseket), amelyek a következő számítás alapjául szolgálnak. Ezek a Reshimot megőrzik az ízt a meg nem érdemelt fény szégyene nélkül; őrzik az öröm emlékét és határaink lenyomatát. Velük a Rosh elvégezheti a következő párosítást – az első pillantást (a vágyba belépő ízek vizsgálata és kóstolása) és a második pillantást (a vágyból lépésről lépésre kiszorított ízek vizsgálata és kóstolása), a kiterjedést és az elválást, „öröm a jót cselekedni” és „öröm a rombolás”. Ebben a váltakozásban az akarat megérik. A tartály nem csupán kóstolni képes, hanem fogadni is, azzal a szándékkal, hogy adjon – így minden fogadás ajándék az Adónak, és minden távozás nagyobb visszatérést készít elő.