Hívd Őt, amikor közel van

„Keressétek az Urat, amíg megtalálható; hívjátok Őt, amíg közel van.”

— Ézsaiás 55:6

„A Teremtő mindig közel van. A távolság nem az Ő oldaláról van, hanem annak oldaláról, aki érzékeli.

Amikor az ember vágyat érez, hogy a Teremtőhöz forduljon, az azért van, mert a Teremtő már előbb fordult hozzá.”

— Baal HaSulam, Shamati 241.

A hívó hang

Vannak pillanatok az életben, amikor valami csendes hívás jön belülről — egy megindító érzés, egy lélegzet, a vágy gyengéd ébredése.

Szavak nélkül jön, mint az élet maga finom suttogása: „Gyere közelebb. Itt vagyok.”

Ez a hívás nem képzeletbeli. Ez a Teremtő hangja – finom, türelmes és állandó. Ő soha nem rejtőzik el.

Minden pillanatban közel van, közelebb, mint a gondolat, közelebb, mint a lélegzet.

Az egyetlen kérdés az, hogy halljuk-e Őt.

Minden ébredés forrása

Gyakran hisszük, hogy mi döntünk úgy, hogy valami magasabb felé fordulunk, hogy imáink, vágyaink és kereséseink belülről indulnak.

De a bölcsek az ellenkezőjét fedik fel: a szív minden megmozdulása, minden kérdés az értelmet illetően, minden szikra az igazság iránti vágyból – mindez már a Teremtő hívása.

Ő ébred fel elsőként, ő mozdul meg elsőként, ő suttog elsőként.

Egész életünk válasz az Ő meghívására.

Mint egy anya, aki gyengéden ébreszti gyermekét, a Teremtő megérinti a szívünket fény és sötétség, öröm és zavar pillanataival – mindegyik arra szolgál, hogy választ váltson ki, hogy kinyújtsuk a kezünket, hogy közelebb hozza Őt hozzánk.

Minden gondolat, minden érzés, még a zavarodottságunk is – mind tőle származik. Nincs más forrás.

„Nincs más rajta kívül.”

A hallás a hallgatótól függ

Ha a Teremtő mindig hív, miért érezzük olyan gyakran, hogy távol van vagy hallgat?

Mert a Teremtő közelségét nem a tér méri, hanem az érzékenység.

Amikor a szívünk önmagunkkal van elfoglalva, a büszkeség és a félelem zajai elnyomják az Ő hangját.

Amikor az elménk nyugtalan és a világunk zajos, az Ő suttogása elhalványul az élet felszínén.

De amikor megnyugszunk – akár csak egy pillanatra is –, amikor hagyjuk, hogy az alázat, a hála és az együttérzés felébredjen bennünk, valami elkezd rezegni vele összhangban.

A hívás újra hallhatóvá válik, nem a fülünkben, hanem a lényünkben.

A Teremtő közelsége soha nem változik, csak a mi képességünk, hogy érzékeljük azt.

Az erdő és a fény

Baal HaSulam utazásunkat egy sűrű erdőben eltévedt emberhez hasonlítja.

Napokig gyalogol, kimerülten és reménytelenül, képtelen megtalálni az utat hazafelé.

Aztán hirtelen egy halvány fény jelenik meg a távolban – egy hang, egy hang, egy hívás.

Ez a fény a Teremtő, aki felébreszti a lelket a kétségbeesésből, és visszahívja.

Nem erőnkkel vagy bölcsességünkkel találjuk meg az utat, hanem azzal, hogy felismerjük, hogy ez a halvány fény, ez a belső hívás nem a miénk – hanem az Övé.

Aki ezt megérti, az a fény felé indul, nem a tudás, hanem a bizalom vezérli.

Aki azt hiszi, hogy ez „saját ereje”, az újra elveszíti a fényt, és továbbra is eltéved az erdőben.

A kapcsolat mezője

Ahhoz, hogy tisztán halljuk a Teremtő hívását, a megfelelő mezőben kell lennünk – abban a légkörben, amely továbbítja az Ő frekvenciáját.

Ahogy a levegő továbbítja a hangot, úgy a környezetünk is továbbítja nekünk a Teremtő hangját.

Amikor olyan szívekkel vesszük körül magunkat, amelyek a szeretetre vágynak, olyan emberekkel, akik emlékeztetnek minket a jóságra, olyan szavakkal és cselekedetekkel, amelyek felemelik és megtisztítanak minket – olyan élő mezőt hozunk létre, amely rezonál a Teremtő tulajdonságaival.

Ebben a környezetben elkezdjük érezni, hogy minden barát, minden pillanat, minden nehézség Őtőle származó üzenet.

Ő a körülöttünk lévő emberek, gondoskodásuk, jelenlétük, létezésük révén szól hozzánk.

Amikor elveszítjük ezt a kapcsolódási teret, visszazuhanunk az erdőbe – elszigetelten, egyedül, süketül a mindig hallható szelíd hívásra.

A fordulás művészete

„Hívni Őt, amikor közel van” nem vallási cselekedet.

Ez a szív egyszerű mozdulata, amely emlékszik: „Ez is Tőle származik.”

Minden helyzet – öröm vagy bánat, teljesség vagy üresség – lehetőség arra, hogy helyesen reagáljunk arra, amit Ő küld.

Nem az események felszínét nézni, hanem azok belső jelentését: egy meghívást, hogy összhangba kerüljünk Azzal, aki azokat küldi.

Hozzá fordulni azt jelenti, hogy elfordulunk a kontroll illúziójától, és a csendes igazság felé fordulunk, hogy az élet egy párbeszéd – egy végtelen beszélgetés a Teremtő és a teremtett között.

Mindig az első

Amikor végre elkezdünk hallani, rájövünk a legcsodálatosabb titokra:

Soha nem mi voltunk az elsők, akik megszólaltak.

Minden alkalommal, amikor hívjuk, Ő már hívott.

Minden alkalommal, amikor vágyakozunk, Ő már elültette azt a vágyat.

Minden Ő felé tett mozdulat már az Ő mozdulata bennünk.

Az egyetlen dolog, ami a miénk – az egyetlen igazi szabadságunk – az, hogy hogyan reagálunk.

Felismerni a hívást, minden pillanatot a szeretet üzeneteként értelmezni, és nyitottsággal és hálával válaszolni – ez a mi feladatunk, a mi művészetünk, a mi dalunk.

A válasszá válás

Amikor az ember megtanul így élni, az élet folyamatos kapcsolatok kibontakozásának válik.

A sötétség a közelség nyelvévé válik, és még a csend is tele lesz jelentéssel.

Elkezdjük érezni, hogy minden, ami történik – a szívben, a világban, az univerzumban – egy hatalmas, jóindulatú párbeszéd része.

És ebben a felismerésben a távolság eltűnik.

A Teremtő közelsége már nem valami, amit keresni kell, hanem valami, amit élni kell.

„A Teremtő mindig közel van; ha hívást érzel magadban – az azért van, mert Ő most hív téged.”

Csak hallgatnunk kell, válaszolnunk kell, és ott maradnunk kell azon a területen, ahol az Ő suttogása életünk dallamává válik.