„Az igazi ember születése”

„Az ember úgy születik, mint egy vad szamár csikója. Amíg a magának való befogadás akaratának hatalma alatt áll, állatnak tekintik, és csak akkor válik emberré, amikor elkezdi a másoknak való adás munkáját.”

— Baal HaSulam, Bevezetés a tíz Szfira tanulmányába, 4. pont

Van egy bizonyos pillanat egy spirituális úton járó ember életében, amikor valami elkezd hasadni benne.

Ez nem őrület, sem zavarodottság – ez a születés kezdete.

Egy új én, egy új megfigyelő születése, aki nem az egóból, hanem az egó felettről kezdi nézni az életet.

Egész létezésünket egoista természetünk szűk börtönében éljük. Minden az én körül forog – az én vágyaim, az énszükségleteim, az én örömeim, az én félelmeim. Még az úgynevezett szeretetünk, kedvességünk és nagylelkűségünk is csak ennek az önközpontú természetnek a kifejezései, amely folyamatosan számol: Mit nyerek vele? Hogyan fogom jobban érezni magam?

De amikor valaki elkezd tanulmányozni a Kabbala bölcsességét – amikor valaki elkezd érezni, még ha csak homályosan is, hogy létezik egy másik valóság, egy magasabb és tökéletesebb dimenzió –, akkor valami megremeg belül.

Ez az igazi élet hívása, a Teremtő suttogása az ego falának túlsó oldaláról.

Az ego börtöne

Eleinte ez az ébredés szinte észrevehetetlen. Tanulsz, olvasol, hallasz a „forma egyenértékűségéről”, az „adományozás minőségéről”, a „Teremtő világáról”.

Fokozatosan azonban a szíved elkezd fájni. Elkezded érezni, hogy fogságban vagy – nem a körülmények, nem az emberek, sőt nem is a sors miatt –, hanem a saját természeted miatt.

Ez a legfurcsább fajta fogság, mert rájössz, hogy a börtönőr és a fogoly egy és ugyanaz. Elkezdesz megvetni a saját önmagad korlátait, azt, hogy mindent csak hozzám viszonyítva mérnek. És mégis, nem tudsz megszökni.

Tudod, hogy létezik egy végtelen szeretet és kapcsolat valósága – örök, határtalan, tele fénnyel és megértéssel. Tudod azt is, hogy el tudod érni, hogy nem valahol a csillagok mögött van, hanem itt, körülötted, rád várva.

De egyszerűen nem érzed, mert a szívedet és az elmédet még mindig az ego formája alakítja.

És akkor kezdődik az elválasztás.

Egy új megfigyelő születése

Az ember úgy kezd érezni, mintha két lény élne benne.

A régi „én”, aki ebbe a világba született – önző, számító, irányító.

És egy új „én”, törékeny, de vágyakozással teli, aki szomorúan, szinte undorral néz az elsőre, rájőve, hogy ez az ego nem élet – hanem parazita.

Ez az új megfigyelő lassan, fájdalmasan kezd megjelenni, mint egy mag, amely áttöri a követ.

Ránéz a régi énre, és látja, hogyan csal, csábít és manipulál az ego – hogyan etet minket a becsület, a tudás és az öröm édes méregével, hogy rabszolgák maradjunk. És ebben a tudatosságban kezdődik a születés.

Paradox módon az ego maga lesz ennek az új lénynek a bábája.

Harcol, ellenáll, és ezzel pontosan azt a nyomást, pontosan azt a fájdalmat adja nekünk, amire szükségünk van, hogy átjussunk a másik oldalra.

Ahogy a bölcsek mondják: „Segíts ellene!” Az ego éppen az ellenállásával lesz a legnagyobb segítőnk.

A belső háború

Ez a legszentebb háború – a fogadás és az adás akaratának háborúja.

Csendben zajlik, a szívben, ahol senki más nem láthatja.

Néha őrültségnek tűnik, mert az, amit magadnak hittél, most ellenségeddé válik.

És ami egyszer távoli és elvontnak tűnt – a Teremtő, a szeretet és az adás minősége – a legmélyebb vágyad lesz.

Itt kezd el az ember rájönni, hogy ez a belső harc nem a vágyak elnyomásáról vagy a világ elől való menekülésről szól.

Hanem a szándék átalakításáról – arról, hogy megtanuljunk nem magunkért, hanem másokért, a Teremtőért fogadni.

De hogyan lehet elmenekülni önmagunk elől?

Csak egy út van – másokon keresztül.

A menekülési út: a másokba

Csak másokkal való kapcsolaton keresztül tudunk magunk fölé emelkedni.

Csak akkor tudunk elszakadni az eredeti egoista énünktől, ha megpróbálunk másokat szeretni, támogatni és gondoskodni róluk – különösen egy olyan spirituális csoportban, ahol mindenki osztozik ebben a vágyban.

Itt gyakoroljuk, hogy kilépjünk a saját bőrünkből, és mások szívén keresztül érezzük az életet.

És itt tárul fel a Teremtő – köztünk, nem bennünk.

A kabbalisták azt mondják:

„A Teremtő iránti szeretet és a barátok iránti szeretet egy és ugyanaz.”

— Rabash, 6. cikk, 1984

A Teremtő nem jelenik meg az ember személyes szívében. Csak a szívek közötti térben lakozik, a kölcsönös adás által kialakult kapcsolatban.

Így minél jobban küzd az ego az egység ellen, annál közelebb vagyunk a Teremtő feltárásához.

Minél nagyobb az ellenállás, annál mélyebb a vágyakozás.

Amikor az ego szenved, a lélek örül

Ez a fordulópont: amikor az ego fájdalma a lélek örömévé válik.

Amikor az üresség, a tehetetlenség, a fogság érzése – mind a fejlődés jelei lesznek.

Mert most végre láthatod, hogy az ego nem te vagy. Csak a természet egy rétege, amely eltakarja a valódi ént, amely megpróbál megszületni.

Attól a pillanattól kezdve minden küzdelem szentté válik.

Minden alkalommal, amikor az ego sikít, minden alkalommal, amikor visszahúz az önzésbe – ez a belső születés újabb összehúzódása.

Az imádkozás felé tolnak.

A valódi kiáltás a felszabadulásért

Amikor az ember teljesen széttépve érzi magát két világ között – a szeretni vágyás és a szeretni való képtelenség között, a kapcsolódás iránti vágy és a folyamatos belső ellenállás között –, akkor születik meg az első valódi imádság.

Ez nem a sikerért vagy a kényelemért való ima. Ez egy lélek kiáltása, amely már nem tud lélegezni az egoizmus levegőjében.

Ez a kiáltás – csendes, tiszta, kétségbeesett – közvetlenül a Teremtőhöz emelkedik.

És akkor Ő válaszol.

Elvágja a láthatatlan köteleket, amelyek az egónkhoz kötnek minket, felszabadít minket annak uralma alól, és lehetővé teszi, hogy a bennünk lévő igazi ember felálljon és megtegye első lélegzetét.

A Teremtőhöz hasonlóvá válni

Attól a pillanattól kezdve a munka folytatódik – de most már új tudatossággal.

Többé nem csak egy teremtmény vagy, aki az egoizmus porában mászik.

Egy olyan lény vagy, aki a Teremtőhöz hasonlóvá válás felé halad.

Elkezdesz tanulni, szolgálni, szeretni – nem azáltal, hogy elnyomod magad, hanem azáltal, hogy másokon keresztül létezel.

Ez a spirituális élet lényege – nem önmagunkban élni, hanem másokban, és másokon keresztül a Teremtőben élni.

Következtetés

A spirituális út nem a menekülésről szól – hanem az átalakulásról.

Nem hagyjuk el a világot; felülemelkedünk annak hamis észlelésén.

Nem öljük meg az egót; hanem túllépünk rajta.

Mindannyiunkban egy új ember várja, hogy megszülessen – aki irgalommal, nem gyűlölettel, megértéssel, nem megvetéssel tekint a régi énjére.

Mert még az ego is, minden makacsságával együtt, a Teremtő keze volt, amely az ébredés felé tolta minket.

Ahogy Baal HaSulam írja:

„Nincs boldogabb pillanat az ember életében, mint amikor teljes kétségbeesésbe esik saját ereje miatt. Mert akkor készen áll a teljes imádkozásra.”

— Baal HaSulam, 57. levél

És ebben a kétségbeesés pillanatában kezdődik az igazi élet – a lélek élete, az másokkal való kapcsolódás élete, a Teremtővel való összekapcsolódás élete.