A munka befejezése

Baal HaSulam „Shamati 232” című műve ihlette

„Dolgoztam, és nem találtam, ne higgyetek… Nem dolgoztam, és találtam, ne higgyetek.”

A „találás” azt jelenti, hogy a Teremtő kedvezőnek talál minket. Még ha valaki imádkozás révén kegyelmet kap is, akkor is meg kell fizetnie a teljes árat – azt a munkát, amelyet mindenkinek meg kell tennie –, különben elveszíti az edényt.

A munkálkodás, ami megváltoztat minket

Mindannyian, csendes pillanatainkban, érezzük, hogy valami magasabb hív minket – a szeretet, az egység és a béke valósága, ami egyszerre tűnik közelinek és elérhetetlennek. Kapcsolatról álmodozunk, mégis megosztottan élünk. Vágyunk a szeretetre, mégis gyakran ítélkezünk, összehasonlítunk, védünk és elszigetelünk.

Így vagyunk megalkotva. Természetünk önközpontú. Minden gondolatunk, érzelmünk és vágyunk egy dolog felé irányul –én. Ezen a természeten felülkerekedni nem az akaraterő vagy az erkölcsi döntés kérdése. Ez egy teljesen új létezésmód – amit a bölcsek „az emberi természet felettinek” neveznek.

És ez az átalakulás nem történik meg pusztán a hit, a tanulás vagy a meditáció révén. Csak munkával lehetséges – végtelen erőfeszítésekkel, hogy kapcsolatba lépjünk másokkal, akik ugyanazt a vágyat osztják, hogy együtt emelkedjünk felül azon, ami elválaszt minket.

A csoport ereje

Senki sem tud egyedül kimászni az önmagunk börtönéből. A kulcs másokban rejlik.

Egy csoport ember, akik egy célt osztanak – hogy minden különbség felett a szeretetet és az egységet mutassák meg – egyfajta spirituális laboratóriummá válik.

Először az erőfeszítés egyszerűnek tűnik: törődni, hallgatni, adni, támogatni.

De hamar rájövünk, milyen mélyen ellenáll ennek az egónk. Rájövünk, milyen nehéz igazán szeretni egy másik embert, őszintén kívánni a jót neki, egy szívként érezni.

Ez az igazi munka – a belső munka, hogy felemelkedjünk önmagunk fölé. És ezt együtt kell megtenni.

Amikor mindenki megpróbálja a másikat nagyobbnak látni, amikor mindenki feláldoz egy kicsit az önfontosságából a közösség érdekében, láthatatlan mező kezd kialakulni közöttük. Ez még nem érződik szeretetként vagy harmóniaként, hanem feszültségként – vágyakozásként valami után, amit még nem tudunk elérni.

Ez a feszültség szent. Ez a talaj, ahol a valódi ima növekszik.

Amikor az erőfeszítés imádsággá válik

Számtalan kísérlet után, hogy egyesüljünk – hogy megértsük, érezzük, törődjünk egymással – eljutunk egy törésponthoz. Látjuk, hogy bármennyire is próbálkozunk, nem tudjuk igazán összekapcsolni a szívünket.

És ebben a tehetetlenségben valami rendkívüli történik. Abbahagyjuk, hogy erőt követeljünk magunknak, és elkezdünk imádkozni egymásért.

Nem azt imádkozunk, hogy „Segíts nekem sikerrel járni”, hanem „Segíts a barátaimnak felülkerekedni önmagukon”.

Elkezdjük kívánni: „Hadd érezzék meg Téged, hadd töltsön el őket a szeretet, hadd találjanak békét.”

Amikor mindenki másokért imádkozik, nem magáért, csodálatos változás történik.

Sok különálló hangunk egyetlen kéréssé egyesül – egy kollektív imádsággá, amely senkié, de mindenkit kifejez.

Ez a közös imádság meghallgatásra talál.

Ez az egyetlen ima, amely valóban eljuthat a Teremtőhöz, mert máris az Ő képmására van formálva: önzetlen, egységes, mások iránti szeretetből született.

Csak a Teremtő tudja befejezni

Minden erőfeszítésünk során megtanulunk egy alapvető igazságot: bármennyit is tanulmányozzuk, meditálunk vagy dolgozunk magunkon, saját erőnkből nem tudunk igazi egységet teremteni. Csak a teljes szükség pontjára juthatunk el – arra a teljes tudatosságra, hogy egyedül nem tudjuk átlépni ezt a határt.

Ez a felismerés – „nem vagyok képes” – a munka valódi befejezése.

Ebben a pillanatban az életet teremtő erő kezd el működni bennünk. A Teremtő belép a közös erőfeszítéseinkkel és imáinkkal előkészített térbe, és olyan kötelékkel fűz össze minket, amely meghaladja az emberi értelem határait.

Ez nem a megegyezés vagy a szimpátia egysége, hanem a szellem egysége – egy olyan egység, ahol a „sok” „eggyé” válik, és ebben az egységben a Teremtő megnyilvánul.

A kollektív szív

Mindannyian olyanok vagyunk, mint egy nagy test egyetlen sejtje. Egyedül gyengék és mulandóak vagyunk. De amikor összekapcsolódunk és egymásért élünk, a test életre kel, és a szellem átáramlik rajta.

Ez a valódi spirituális élet titka: nem a személyes megvilágosodás, hanem a kollektív ébredés. Nem a magán üdvösség, hanem a közös megváltás.

A munka befejezése azt jelenti, hogy mindent megadunk, amit tudunk – megpróbáljuk, kudarcot vallunk, újra megpróbáljuk, és végül együtt segítségért kiáltunk. Amikor ez a kiáltás nem egy szívből, hanem sok szívből fakad, a mennyek megnyílnak.

És a Teremtő befejezi, amit mi elkezdtünk.

A végén

Feladatunk nem az, hogy elkerüljük a munkát, hanem hogy együtt dolgozzunk tovább – támogatva egymást, megbocsátva, bátorítva, egyesülve –, amíg el nem jutunk ahhoz a mély felismeréshez, hogy csak a szeretet ereje, a Teremtő tehet minket igazán eggyé.

Amikor nem magunkért, hanem egymásért imádkozunk, meghívjuk ezt az erőt, hogy közöttünk lakozzon.

És akkor „megtaláljuk” – nem szerencsével, nem érdemünkkel, hanem kegyelemmel.

Mert abban a pillanatban Ő talál meg minket.