Növekvő érzékenység

„Minden akadály és késedelem, ami a szemünk előtt megjelenik, csak egyfajta közeledés – a Teremtő közelebb akar hozni minket, és ezek az akadályok csak közelebb hoznak minket, mert nélkülük nem lenne lehetőségünk közeledni hozzá. Ez azért van így, mert természetünknél fogva nincs nagyobb távolság, mivel mi tiszta anyagból vagyunk, míg a Teremtő magasabb a magasnál. Csak amikor az ember elkezd közeledni, akkor kezdi érezni a köztünk lévő távolságot. És minden akadály, amelyet az ember leküzdeni tud, közelebb hozza őt az úthoz.

(Ez azért van így, mert az ember hozzászokik ahhoz, hogy egyre távolabb kerüljön. Ezért amikor az ember távolságot érez, az nem okoz változást a folyamatban, mivel előre tudta, hogy egyre távolabb kerül, mert ez az igazság, hogy nincsenek szavak, amelyekkel le lehetne írni a köztünk és a Teremtő között lévő távolságot. Ezért amikor az ember nagyobb távolságot érez, mint gondolta, az nem okoz neki vitát.)”

(Baal HaSulam, Shamati 172., „A megakadályozások és késleltetések kérdése”)

Vannak napok, amikor biztosak vagyunk benne, hogy az út könnyebbé válik, hogy a szívünk egy kicsit jobban megnyílik, hogy az elménk egy kicsit jobban megérti. De a lágyulás helyett ellenállásba ütközünk. A tisztaság helyett ködbe. Elgondolkodunk: ha valóban haladok előre, miért érzem, hogy távolabb vagyok?

Baal HaSulam egyszerűen válaszol: ami távolságnak tűnik, valójában rejtett ölelés. „Minden akadály és késleltetés… csak egyfajta közeledés”, mert a Teremtő közelebb akar hozni minket. Az akadályok nem büntetések. Meghívások. Az „Nincs más, csak Ő” (Baal HaSulam, Shamati 1.) érkeznek, hogy legyen helyünk, ahol újra gyakorolhatjuk, újra választhatjuk a közelséget.

Természeténél fogva a teremtett lény és a Teremtő közötti szakadék mérhetetlen. Csak akkor kezdjük érezni ezt a szakadékot, amikor az ember elkezd közeledni. És akkor minden akadály, amelyet leküzdünk, lerövidíti az utat. Néha megízlelünk egy rövid édes pillanatot – melegebb érzést, tisztább gondolatot –, majd újra jön egy újabb hullám nehézség. Ez nem visszalépés, hanem finomabb mérés. Magasabb érzékenységgel mutatják meg nekünk, hol állunk valójában.

Gondoljunk rá így: tegnap méterben mértek, ma centiméterben. A vonalzón lévő szám most nagyobb, ezért úgy tűnik, hogy a távolság nőtt. Valójában a távolság csökkent, a pontosság nőtt. Nem az fáj, hogy eltávolodtunk, hanem az, hogy műszerünk élesebb lett.

Miért van erre szükségünk? Hogy abbahagyjuk a „távolság rövidítését” és elkezdjük vágyni a formák egyenértékűségére. A távolság a térhez tartozik, a hasonlóság a szeretethez. Amikor a fogadás akaratában mérek, távolinak érezhetem magam. De amikor átlépek az adásba, a kapcsolatba, akkor egy másik vonalra lépek a Teremtővel. Akkor még a „távol” érzése is a valódi „közelséget” szolgálhatja.

Ezért minél jobban halad előre az ember, annál inkább érezheti a belső ellenállást. „Aki nagyobb a barátjánál, annak a hajlama is nagyobb nála” – mondják bölcseink. A kabbalisták nyíltan írják: aki közel kerül, hirtelen elutasítást, sőt gyűlöletet érezhet a kapcsolat iránt. Ez nem kudarc, hanem tükör. Átkerülünk egy másik kapcsolatvonalra: nem azért, hogy minden belső változással vitatkozzunk, hanem hogy adakozással felülkerekedjünk rajta.

És itt van a gyógyító paradoxon: éppen a távolság érzése lesz a közelség jele. Ha a Teremtő növeli érzékenységünket a szakadék iránt, az azt jelenti, hogy készen állunk arra, hogy több igazságot lássunk. Ezt előre megértettük – „egy egyre távolodó vonal” –, így egy újabb „még mindig messze vagyok” hullám nem szakítja meg a folyamatot. Éppen ellenkezőleg, megerősíti azt.

A mindennapi élet ugyanazt a törvényt mutatja nekünk. Néhány órával ezelőtt olvasni, tanulni akartam, megtanulni, hogyan lehet közelebb kerülni a barátokhoz és a Teremtőhöz. Most közömbös vagyok, nehéz, a kanapéhoz ragadt, mindenhez vonz, csak a szív munkájához nem. Honnan jött ez? Onnan, ahonnan minden jön – „Nincs más, csak Ő”. A Teremtő zavarokba öltözik, és vonz minket azok felé, hogy felébredjünk, és újra a kapcsolatot válasszuk.

Ezért kaptuk egymást. „Mindenki segítse barátját” (Rabash, Ézsaiás idézete) nem szlogen, hanem mentőöv. Még ha csak a barátokkal való találkozásra tudok gondolni – és nem akarok, és bosszant –, akkor is ez a gondolat köt engem az úthoz. Még nem szemtől szembe, hanem háttal – és még ez is kapcsolat. Rabash írja: „A barátok iránti szeretet a Kapu a Teremtőhöz.” Egy kis fordulat a barát felé egy nagy fordulat az iránt, aki minden barát mögött áll.

A világ maga is zavarok révén halad előre. Pandémiák, válságok, személyes és kollektív megrázkódtatások – mindegyik, mondja Baal HaSulam, a közelség jelei. A Felső Erő a sötétségből ráz fel minket. Ahogy a Zohár fogalmaz: „Én ébresztem a hajnalt, és a hajnal nem ébreszt engem.” És a Teremtő hozzáteszi: „Fiaim legyőztek engem” – éjszakai állapotokat küldök nekik, és ők nappallá változtatják azokat azzal, hogy a sötétben is ragaszkodnak a közelséghez.

Néha a játék gyengéd, néha merész. A kabbalisták „Szerelmem olyan, mint egy gazella” néven emlegetik. A gazella elszalad, de visszafordul, arra csábítva minket, hogy utána fussunk. Ugyanígy a Teremtő is: „távolságot tart”, hogy felébresszen minket. Egy lépést teszünk, és a horizont eltávolodik – de közben a szándékunk megváltozik. Már nem azért futok, hogy megragadjak és beteljesüljek. Azért futok, hogy adjak, hogy kitágítsam a szívemet. Így jutunk el a befogadástól az adakozásig – és ez, nem a térbeli távolság, a közelség.

Mi tehát az állandó kapcsolat? Ez egy csendes döntés: éjjel-nappal, minden állapotban megőrzöm a hajlamot, hogy Őt elégedetté tegyem. Maguk az állapotok kevésbé fontosak, mint a szív irányultsága. Ebben születik meg a forma egyenértékűsége.

Ez a látásmódbeli változás lágyítja azt is, ahogy egymást látjuk. A Teremtő nem azért emeli érzékenységünket, hogy megalázzon minket, hanem hogy érettebbé tegyen. „Kit neveznek „öregnek” (zaken)? Azt, aki bölcsességre tett szert” – mondják a bölcsek. Az idő múlásával megtanuljuk: senkit sem tudunk megváltoztatni. De felülkerekedhetünk természetünkön, megbocsáthatunk és közelebb kerülhetünk egymáshoz. Példával taníthatunk. Minden kölcsönösséget a Teremtő felé irányíthatunk – és ebből a tengelyből kiindulva lehetségessé válik a kapcsolat közöttünk és a Felső Erő között. Összefoglalva, ez a javítás vége.

Tehát hagyjuk, hogy minden „távol” a „közel” utalásává váljon. Ne ijesszenek meg minket a számok: „10 kilométer van hátra”… „8000 méter van hátra”. A második nagyobbnak tűnik, de közelebb van és pontosabb. Ha a megadás vonalát tartjuk szem előtt, az út egyenesebbé és rövidebbé válik.

Hogyan edzhetjük ezt a szívet? Azzal, hogy a barátainkkal éljük. Képzeljük el a Teremtővel való kapcsolatunkat úgy, mint a csoporttal való kapcsolatunkat. Próbáljuk ki élőben – mintha sakktáblára tennénk a figurákat és játszanánk, nem csak sakkról szóló könyvet olvasnánk. Minden barátunk mögött ott áll a Teremtő. Amikor belépünk a tízbe és megvizsgáljuk a köztünk lévő kapcsolatok minden formáját, megjelenik az egész világ, és a Teremtő természete kezd érezhetővé válni. Ez az az állapot, amelyet a kabbalisták „Jöjj és láss” –bo’u u’re’u – néven emlegetnek.

Baal HaSulam azt írja, hogy a Teremtő megalkotta az edényt, eltörte, és a darabjait a kezünkbe helyezte. A mi feladatunk nem az, hogy egymást formáljuk, hanem hogy segítsünk egymásnak felülkerekedni a személyes természetünkön egy edény, egy irány, egy szeretet érdekében. „Nincs más, csak Ő.” „Mindenki segítse barátját.” És, ahogy Rabash emlékeztet minket, az Őhozzá vezető ajtó a köztünk lévő szeretet.

Ha ma nehezen érzed magad, távolinak, vagy még rosszabbul, mint tegnap – vedd ezt érzékenységed fejlődésének, ne pedig ítéletnek. Hadd melegítse, ne hűtsön le vágyadat. A távolság nem nőtt, csak a mérce változott. És ez a legédesebb jele annak, hogy Aki elrejtőzik, már nagyon-nagyon közel van.