Csak egy dolgot akarok

„A Teremtő nagysága az Ő alázatosságában rejlik

Amennyire az ember értékeli a Teremtő nagyságát, annyira látja az Ő alázatosságát is. Vagyis a Teremtő alázatos, mert az emberhez fordul. Ha a Teremtő nem lenne olyan nagy, akkor nem is lenne olyan alázatos, mivel az ember is nagy, bizonyos mértékben. De amikor az ember a Teremtőt nagynak tartja, a Teremtő nagyságának megfelelően látja az Ő alázatosságát.”

(Rabash, Válogatott jegyzetek, 187. „A Teremtő nagysága az Ő alázatosságában rejlik”)

„A Zsoltárokban ez áll: „Ahogy a Te neved Isten, úgy a Te dicsőséged is.”

Vagyis amennyire az ember elismeri a Teremtő nagyságát, annyira tudja Őt dicsérni. Ezért, ha valaki meg akarja köszönni és dicsérni a Teremtőt, először el kell fogadnia a Teremtő nagyságát, és akkor képes lesz Őt dicsérni.”

(Rabash, Válogatott jegyzetek, 595. „A Teremtő nagyságának mértéke”)

„A Teremtő nagysága erő vagy tulajdonság?”

Válasz: Az az erő, amely megteremt minket, irányít minket és összeköt minket. Ami nekünk van, az csak az az erő, amely lehetővé teszi, hogy érezzük, mit tesz velünk. Ez a mi erőnk, minden más a Teremtő.

Az Ő cselekedeteinek érzékeléséből továbbhaladunk az Ővele való szolidaritásig.

Kérdés: Hogyan tud előrehaladni az ember, ha nem részesül a Teremtő nagyságában?

Válasz: Csatlakozik barátaihoz, és rajtuk keresztül kezdi érezni azt az erőt, amely előreviszi őket. Ezt nevezik a Teremtő nagyságának.

(Rav Dr. Michael Laitman, Napi Kabbala lecke, 10/18/23)

„Hogyan nyitja meg a Teremtő az ember szemét és szívét a nagyságára?”

Válasz: A Teremtő ezt a fény segítségével teszi, és akkor az ember megkapja a megfelelő érzést.

A Teremtő nagyságában élni azt jelenti, hogy mindegyik barát, és mindannyian együtt csak arra gondolnak, hogyan fedjék fel nagyságát, és haladjanak előre ennek az érzésnek a hatására.

(Rav Dr. Michael Laitman, Napi Kabbala lecke, 11/20/24)

„A Teremtő nagysága abban rejlik, hogy minden esetben korlátozta magát, és olyan alacsony, kicsiny, szerény állapotokban mutatkozik meg előttünk, hogy képzeletünkben és gondolatainkban a legmagasabb fokozatra emelhessük Őt. … A legfontosabb számunkra az, hogy a legmagasabb fokozatra emeljük Őt, arra a fokozatra, ahol Ő valóban van, és amelyet mi is láthatunk. … Csak a Teremtő nagysága, amelyet elérni szeretnénk, emel minket a legmagasabb fokozatra. Ahogy mondják: „Ő emeli fel a koldust a porból.” Vagyis Ő képes lesz minket a legalacsonyabb mélységekből felemelni.”

(Rav Dr. Michael Laitman, Napi Kabbala lecke, 12/15/23)

A szavak nélküli kiáltás

Csak egy dolgot akarok.

Nem kényelmet, nem tudást, nem sikert, nem lelki békét. Csak egy dolgot akarok: átlépni a láthatatlan határt e világ és a szellemi világ között. Átjutni a tű szemein a igazság, a fény és az örökkévalóság birodalmába.

De ezt nem tudom megtenni egyedül. Természetem túl nehéz, túl makacs, túl büszke. Láncolva vagyok önmagamhoz. Repülni akarok, mégis szeretem a láncaimat. Szeretni akarok, mégis önszeretet emészt. Szeretném felfedni a Teremtőt, de minden bennem tagadja Őt, ellenáll Neki, kigúnyolja tulajdonságait.

Ahhoz, hogy átlépjek az egyik világból a másikba, olyan tulajdonságokat kell elsajátítanom, amelyek teljesen ellentétesek az enyémekkel. Olyanná kell válnom, mint Ő – önzetlen, szerető, adakozó, gondoskodó, teljes mértékben másoknak szentelt. Meg kell tanulnom önmagamon kívül létezni. De nincs ilyen szükségem, nincs ilyen vágyam, nincs ilyen sóvárgásom.

És mégis, csak egy dolgot akarok.

Egy nem létező vágy

Ez a legnagyobb paradoxon: olyasmit kell kérnem, amit nem akarok. Olyasmit kell könyörögnöm, ami nem létezik bennem. Síró képességért kell sírnom.

Születésemtől fogva egoista vagyok – csak magamnak akarok kapni. Minden gondolatom, minden érzésem, minden ösztönöm az „énem” körül forog. Még akkor is, amikor úgy tűnik, hogy másokért törődöm, valójában magamért törődöm.

Hogyan is kívánhatnék olyasmit, ami ezt az „én”-t semmissé teszi? Hogyan is kívánhatnám, hogy mások iránti szeretetben oldódjak fel, amikor csak azt tudom, hogyan használjam másokat a saját javamra?

Ezért mondják bölcseink, hogy még az imádság is a Teremtőtől kell, hogy jöjjön. „Az imádság előtti imádság” – még nem a javításért való kiáltás, hanem a szükséglet iránti szükségletért való kiáltás. Kérelmezés, hogy ébresszen fel bennem valami idegent, isteni, lehetetlent: a valódi vágyat az adakozásra.

A kérni merészelés

Ilyen kérést tenni a létezés legbátrabb cselekedete. Az, hogy a végtelen előtt állunk, és beismerjük: „Nincs semmim. Még az a vágyam sincs, hogy Téged kívánjalak.”

Az, hogy elismerjük, hogy Nélküle örökre kicsi, zárt, remegő teremtmény maradok, aki saját magában ragadt. Az, hogy azt mondjuk: „Tégy velem, amit akarsz. Csak vigyél ki magamból. Még ha megszűnök is létezni, ahogy magamat ismerem, hadd létezzek benned.”

De ez a bátorság nem jön magától. A köztünk lévő kapcsolatban születik – a tízben, a szívek egységében, amelyek egymást inspirálják valami magasabb felé, amit egyikünk sem érhetne el egyedül. A barátok révén a Teremtő nagysága halványan kezd ragyogni, mint a felhők mögött rejtőző nap. Rajtuk keresztül kezdem érezni, mi lehet az igazi szerelem, milyen lehet az adakozás.

Amikor együtt vagyunk, és nem a saját életünkről beszélünk, hanem az Ő nagyságáról, amikor emlékeztetjük egymást, hogy a Teremtő alázatos, és alacsony mivoltunk ellenére is hozzánk fordul, akkor csoda történik. Megjelenik egy csepp igazi vágyakozás. Meggyullad annak a természetfeletti szükségletnek a szikrája.

A tű szeme

A szellemi világ nincs messze – szomszédos, szorosan illeszkedik ehhez a világhoz, de az egónk fala elzárja. Csak egy apró nyílás vezet át rajta: a tű szeme.

A Teremtő csak akkor tud átvezetni minket, ha teljesen készek vagyunk minden mást elengedni – amikor egyetlen vágy tölt el minket annyira, hogy inkább meghalnánk, mint hogy nélküle maradnánk. Nem a kétségbeesés miatt, hanem a szeretet miatt – mert az Ő nélküli élet egyáltalán nem élet.

Ez a jelentése annak, hogy „Ő felemeli a koldust a porból”. Amikor a koldusnak már nincs semmije – sem méltósága, sem ereje, sem imádsága –, de mégis felemeli szemét a Forrás felé, akkor a Teremtő nagysága betölti őt. A fény felébreszti a szívet. A lehetetlen lehetségessé válik.

A végtelen alázatossága

A Teremtő nagysága pontosan alázatosságában nyilvánul meg – abban, hogy hozzánk fordul, a jelentéktelenségünkhöz, a mocskunkhoz, a vakságunkhoz, és mégis türelmesen várja a suttogásunkat.

Korlátozta magát, hogy érezhessük Őt. Kicsinyítette magát, elrejtette magát, elérhetővé tette magát alacsony formákban, hogy a szívünkben a legmagasabb fokozatra emelhessük Őt. És ebben nyilvánul meg igazi nagysága: hogy Ő, a végtelen, leereszkedik a mi sötétségünkbe, remélve egy őszinte kérésre.

Amikor ezt érezzük – amikor rájövünk, hogy Ő közel van, várja a kiáltásunkat – a szívünk megnyílik. És azon a kis résen át beáramlik a fénye.

Csak egy dolog

Csak egy dolgot akarok.

Téged akarni.

Igazán, teljesen és végtelenül téged akarni.

Nem jutalomért, nem vigaszért, nem menekülésért – hanem azért, mert nincs más, amit érdemes lenne akarni.

Add nekem a téged iránti vágyat.

Add nekem azt a hiányt, amelyet csak te tudsz kitölteni.

Add nekem a bátorságot, hogy kérjek, sírjak, megadjam magam.

És akkor, Teremtő, húzz át a tű szemein – a szívedbe.