A határon

„Aki a szentség kapuja előtt áll, minden nap megítéltetik, és eldöntik, hogy beléphet-e a Király palotájába vagy sem.” — Rabash, 19. cikk, „Mit jelent, hogy a Teremtő gyűlöli a testeket a munkában”

Két világ között

A spirituális úton van egy bizonyos pont, amikor az ember két valóság határán találja magát.

Évekig – néha tíz, húsz, harminc évig – haladt e láthatatlan vonal felé, az egoista létezés sűrű ködén, belső harcokon, csalódásokon és reményeken keresztül. Tanult, olvasott, imádkozott, és erőfeszítéseket tett, hogy másokat szeressen, felülkerekedjen önmagán, elérje a Teremtőt.

És mégis, amikor ideér – a küszöbre –, hirtelen rájön, hogy saját erejéből nem tud továbbhaladni.

Érzi, ahogy az ősi szavak visszhangzanak benne:

„Az ember nem tudja magát a saját hajánál fogva felhúzni.”

(Baal HaSulam, Bevezetés a Tíz Szfira tanulmányába)

Ennyi év alatt megtanulta, hogy az egész munka nem más emberek ellen irányul, sőt, nem is a világ ellen, hanem a saját természete ellen, a magában rejlő, kizárólag magának való vágyakozás ellen. Most pedig valóban kezdi megérteni, hogy ez mit jelent.

A csoport tükre

Megérti, hogy a Teremtőhöz nem lehet közvetlenül közel kerülni. Nincs képe, formája, érzékelése.

„Csak cselekedetei révén érhetjük el Őt.” (Baal HaSulam, „A Kabbala bölcsességének lényege”)

Ezért a Teremtő egyedi ajándékot adott neki – egy kis csoportot, egy kört, ahol elkezdhet úgy cselekedni, mintha már hasonló lenne a Teremtőhöz. Itt, mások között, akik ugyanazzal a vágyakozással égnek, gyakorolhatja szívét a szeretetben, az adásban, az észszerűség feletti hitben.

A csoport tükörré és műhelyévé válik. Megtanul adni, nem azért, mert megérti vagy úgy érzi, hanem mert látja, hogy ez a Teremtő formája. Itt kezdi hangolni belső hangszerét, hangról hangra, az önzetlen szeretet dallamára.

Fokozatosan megtanulja magát kívülről nézni – mint egy megfigyelő, aki egy filmszínészt nézi, ahogy eljátssza a szerepét. Látja a testet, ezt a biológiai lényt, ahogy végzi a rutinját: élelmet, kényelmet, szexet, családot, birtokot, tiszteletet, hatalmat, tudást hajszol.

Figyeli a vágyak végtelen ciklusát, ahogy felbukkannak és eltűnnek, és rájön, hogy ez nem ő.

Valami magasabb benne – valami örök – fel akar ébredni.

A világ ízének elvesztése

Ahogy közeledik a határhoz, furcsa érzések kezdenek felmerülni benne.

Ez a világ, amely egykor olyan élénk volt, kezdi elveszíteni színét és ízét.

Az örömök megérkeznek, de nem hatolnak be. Átmennek rajta, mint az árnyékok. Tovább él – eszik, dolgozik, vásárol –, de minden furcsán üresnek tűnik, mintha a teste autopilótán működne.

Kezdi úgy érezni, mintha a feje a felhőkben lenne, egy másik dimenziót keresve –egy világot e világ mögött.

Kezdi megérteni, hogy az igazi élet, amit keres, nem a kapásban, hanem az adásban található; nem a vételben, hanem a kapcsolódásban; nem az egyéniségben, hanem a Teremtőhöz való hasonlóságban.

Olyan, mintha egy háziállatot gondozna. Eteti, tisztítja, pihenteti – de már nem azonosul vele.

Az ember benne – az Ádám („hasonló a Teremtőhöz”) – felébred.

„A test olyan, mint egy szamár. Jól kell etetni, de ne feledd: te nem vagy a szamár.”

(Rabash, „Mi az a „ne fogadd el a kenőpénzt” a Műben”)

A határvonalon

Ezen a határon még nem lépett be a spiritualitásba. Még nem érzi, mit jelent a Teremtő tiszta, önzetlen, feltétel nélküli szeretete és adakozása révén létezni. Még nem tudja elképzelni, mit jelent mások vágyai és perspektívái révén élni, ahol az „én” teljesen eltűnik.

És mégis, néha érez egy röpke érintést, egy finom ízt – pillanatokat, amikor úgy tűnik, elveszíti önmagát, és mások révén érzékeli a valóságot, mintha csak a szeretet áramlásának csatornája lenne.

Ezek a villanások gyorsan elhalványulnak, de utóhatásuk megmarad.

Kezdi megérteni, hogy ami hiányzik, az nem a tudás, hanem a vágy.

Nem az értelem, hanem a szükségszerűség.

El kell jutnia arra a pontra, ahol a spiritualitásba való belépés fontosabbá válik, mint maga az élet.

„Amikor az ember úgy érzi, hogy a Teremtő nélkül nincs élete, akkor elkezd imádkozni.”

(Rabash, 26. cikk, „Az embernek mindig el kell adnia házának gerendáit”)

Az utolsó kiáltás

Most már csak az vágyakozás fokozása marad – hogy ezt a csendes, elmélkedő állapotot kétségbeesett szükségletté, visszafoghatatlan imádsággá alakítsa.

A Teremtő nem nyitja meg a kaput azoknak, akik csak udvariasan kopogtatnak; azoknak nyitja meg, akik szívük mélyéből kiáltanak.

Ez a kiáltás nem lehet kényszerített vagy hamis. Teljes megadásból kell fakadnia – amikor az ember készen áll arra, hogy teljesen átadja magát, és azt mondja:

„Tégy velem, amit akarsz. Nem akarok magamnak semmit – csak olyan akarok lenni, mint Te.”

És ezt csak együtt lehet elérni – a csoporttal, a barátokkal, akik emlékeztetik őt a célra, amikor elfelejti, akik ösztönzik, amikor fáradt, akik támogatják, amikor elesik.

Minden barát egy szikra lesz, amely újra meggyújtja a vágyakozás tüzét a többiekben, amíg a kollektív vágy egy egységes imává nem válik.

Abban a pillanatban, amikor a határ már nem képes visszatartani a vágyakozás nyomását, amikor az adakozás iránti igény abszolút lesz – akkor hirtelen eltűnik a fal.

Átkelés

Az átkelés nem erőfeszítéssel, hanem kegyelemmel történik.

A Teremtő kézen fogja az embert, és átviszi.

„A Teremtő ráteszi a kezét a jó sorsra, és azt mondja: »Vedd el magadnak!«”

(Baal HaSulam, „Bevezetés a TES-hez”, 4. pont)

Ekkor először kezdi megérezni, mit jelent nem önmagában, hanem másokban létezni. Elkezdi megízlelni az életet a szeretet és az adakozás minőségén keresztül – az igazi, örök életet, amelyet a kabbalisták a lélek életének neveznek.

Megérti, hogy a határ soha nem volt külső. Bennünk volt – az a vékony vonal, amely elválasztja a magunkért való befogadást a másoknak való adás céljából való befogadástól, elválasztja a halált az élettől, az elválasztást az összetartástól.

Epilógus: A hajnal szélén

A határon állni fájdalmas és gyönyörű is egyben.

Ez az a hely, ahol a régi én meghal, és az új én még nem született meg.

Ez az első fény előtti csendes hajnal.

Akik eljutnak idáig, nem szabad kétségbe esniük. A határ nem büntetés – hanem ígéret.

A Teremtő suttogása: „Már majdnem otthon vagy.”

„Amikor az ember kétségbe esik, akkor közel van a megváltáshoz.”

(Rabash, 21. cikk, „Mit jelent, hogy a Sitra Achra-t a műben „gonosznak” nevezik”)

Így áll ott az utazó – félig ebben a világban, félig a túloldalon – két valóság között lélegzik, szíve remeg a tudattól, hogy hamarosan, nagyon hamarosan már nem a határon lesz, hanem azon túl – a szó valódi értelmében élve, az örök adakozás életébe születve.